„Az vagy, amit megeszel” – tartja a közismert mondás, amelynek értelmében kerülünk bizonyos ételeket, nem pedig a tudtunkon kívül fogyasztunk el valami olyasmit, amit egyáltalán nem szeretnénk. Nem mellesleg pedig esetleg olyat, ami akár súlyosan károsíthatja az egészségünket. Az utóbbi évtizedben ezek közé lépett elő a műanyag. Újabban kiegyensúlyozott és fitt módon, azaz tudatosan étkezünk, ezt mégis megesszük. Egyáltalán tisztában vagyunk vele?
Mint azzal már számos esetben találkozhattunk, a Föld hulladékkészletének jelentős részét teszi ki ez a régóta létező, kémiai úton megalkotott, jellemzően egyszer használatos csodamatéria. A rendkívül olcsón előállított, kezdetben praktikusnak vélt megoldás mára az egyik legnagyobb problémává nőtte ki magát világszerte. Megdöbbentő adat, hogy míg 1950-ben nagyjából 2,3 millió tonna műanyagot gyártottak, addig 2015-re ez a szám már elérte a 448 milliót. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (European Environment Agency, EEA) jelentése szerint csak az Európai Unióban évente mintegy 30 millió tonna hulladék termelődik, melynek jelentős részét, több mint 16 milliót a műanyag csomagolási hulladék adja. Ennek a 30 milliónak pedig alig a 17 százalékát gyűjtik össze újrahasznosítás céljából. Magyarországon is igen széleskörben használja fel a lakosság a műanyagokat, azonban az Európai Unió irányelvei alapján készült szabályozás értelmében ezek bizonyos típusait – szívószálakat, fültisztító pálcikákat, étel- és italszállításra szolgáló, egyszer használatos polisztirol-dobozokat – július 1-jét követően betiltják.
Műanyagmegszállás
Természetesen, mint minden anyag, az elhasznált műanyag is bekerül Földünk körforgási rendszerébe. A hídról ledobott, üres PET-palack először a folyóba, majd a tengerbe, óceánba kerül, ott pedig a különféle áramlatok révén akár évtizedeket is eltölthet. Közben a környezeti viszontagságok, így a sós víz, a különféle kemikáliák, a lebontó szervezetek, vagy az UV-sugárzás egyre inkább próbára teszik állóképességét. E folyamatok során a palack is egyre kisebb összetevőkre esik szét, úgynevezett mikroműanyagok keletkeznek belőle. Az 5 millimétert nem meghaladó szemcséket soroljuk ide, amelyek az élő szervezetekbe kerülve, ott felhalmozódva súlyos, sok esetben ismeretlen veszélyeket rejtő egészségügyi állapotot idézhetnek elő.
Az iménti gondolatmenetnél maradva ezeket a mikroműanyag-szemcséket a vízi élőlények, legtöbbször a halak tápláléknak nézik, és elfogyasztják. Mivel megemészteni nem tudják, szerencsés esetben kiürítik, rosszabb esetben viszont nem, így az felhalmozódik a szervezetükben. A műanyaggal „táplált” egyedek aztán halászhajók révén a legközelebbi halpiacra kerülnek, ahol megvásároljuk, majd vacsorát készítünk belőlük. Dióhéjban a tápláléklánc útján előbb-utóbb az asztalunkra kerül, és mi megesszük. Persze nem szükséges ilyen messziről indulni, a probléma sokkal közelebbi, mint hinnénk.
Csapvíz a (műanyag)palackos víz ellen
A Természetvédelmi Világalap (World Wildlife Fund, WWF) közreműködésével nemrég befejeződött egy 52 tanulmányt felölelő vizsgálat, miszerint a táplálékkal hetente! átlagosan egy bankkártyányi (körülbelül 5 gramm) plasztikot fogyasztunk el. Az új adatok szerint a mikroműanyagok elsősorban az ivóvízből kerülnek a szervezetünkbe, ebbe beletartozik a palackozott víz is. Persze a nagyobb népességű, így több hulladékot is termelő országok, úgymint India, az Egyesült Államok, vagy Indonézia esetén a fentebb említett értéknek mintegy kétszerese is előfordulhat. Számtalan vizsgálat foglalkozott már azzal, hogy melyik táplálék tartalmaz több műanyagrészecskét, vagyis ilyen szempontból melyik egészségesebb. Egy a Frontiers in Chemistry tudományos folyóiratban közzétett 2018-as tanulmányban 9 országból – az említetteken kívül a kutatás még hozzáveszi Franciaországot, Németországot, Mexikót, Libanont, Olaszországot és Kínát – gyűjtött 259 féle palackozott víz vizsgálatát követően arra az eredményre jutottak, hogy azok átlagosan literenként 325 műanyagrészecskét tartalmaznak. Megdöbbentő adat, főleg annak tekintetében, hogy Budapesten a csapvíz esetén mindössze 7-10 részecskével számolhatunk literenként. (Bár nem teljesen releváns a hazai körülményekkel összehasonlítani, hiszen világszerte ennek az értéknek a többszöröse is előfordul a csapvízben.)
Műanyagot majszolunk
Az ételek közül a legtöbb mikroműanyagot a különféle tengeri gerinctelenek, többek között kagylók, rákok tartalmazzák, de a sószórónkban lévő kristályokban is rengeteg ilyen részecske bújik meg – a tengerparti térségekben, ahol rendszeresen fogyasztanak ilyen jellegű ételeket, nyilván magasabb ez az arány, mint például Magyarországon. Megdöbbentő ugyanakkor, hogy mégsem közvetlenül ezekből a forrásokból juttatjuk be szervezetünkbe a legtöbb műanyagot. Habár az étellel fogyasztjuk el, az valójában a legtöbb esetben csak közvetítő szerepet tölt be, mivel a legújabb vizsgálatok szerint – amelynek eredményei az Environmental Pollution tudományos folyóiratban jelentek meg – azok ragadós felületére hulló por jelenti az egyik legnagyobb beviteli lehetőséget. A műanyag tárgyainkról leváló parányi mikroszálak ugyanis olyannyira könnyűek, hogy azok a szálló porral együtt képesek mozogni, így végső soron a tányérunkon köthetnek ki.
Egyetlen ebéd során akár 114! ilyen műanyagrészecskét is elfogyaszthatunk, ami éves szintre vetítve akár több mint 40 ezer! is lehet. Mielőtt valaki megragadná klasszikus szivárványszínű porolóját, hogy elejét vegye a műanyagevésnek, figyelmeztetném, hogy az nem lesz elég, ugyanis a háztartási por több más összetevőből, többek között homokból, elpusztult rovarokból, lisztből és sok más szennyezőanyagból áll, amelynek kitárgyalása már túlmutat-e cikk keretein.
Nyilván nem tesz jót, de mennyire nem?
A mikroműanyagok egészségre gyakorolt hatásai az elmúlt évtizedben az egyre halmozódó műanyagszennyezés következtében mindinkább a tudományos közösség látóterébe kerültek. Számos kutatás foglalkozott már ezzel a témakörrel, az emberekre gyakorolt hatását azonban még továbbra is kevéssé ismerjük. Annyi már kiderült, hogy belégzésük a légutak gyulladását okozhatja, de a továbbra is zajló vizsgálatok még nem jutottak egyértelmű konszenzusra a kérdéskört illetően. Tengeri állatok esetén már jóval meggyőzőbbek az eredmények: az emésztő- és légzőrendszerükben található nagy mennyiségű mikroműanyag az élőlény idő előtti elpusztulásához vezet. Ennek két legfőbb oka a fulladás és az éhezés. A műanyagdarabok egyrészt elzárhatják a nyelőcsövet, vagy átlyukaszthatnak bizonyos szerveket, másrészt a műanyaggal telt gyomor következtében csökken az állat éhségérzete, és a szükséges tápanyagok hiányában egyszerűen éhen hal. Laikusként talán nem nehéz tehát arra a következtetésre jutni, hogy az emberi test számára sem hajt feltétlen hasznot.
Néhány kutató álláspontja szerint azonban a helyzet nem éppen a javulás irányába mutat, a túlhalászat és a műanyagszennyezés következtében a jelenlegi tendencia eredményeként 2050-re már több műanyag lehet az óceánokban, mint hal. Emellett a műanyag előállítása mintegy 90 százalékban fosszilis tüzelőanyagok felhasználásával és kibocsátásával jár együtt, a Nemzetközi Környezetvédelmi Jogi Központ (Center for International Environmental Law, CIEL) legújabb jelentése szerint 2019-ben kizárólag a műanyag-előállítás és -égetés által okozott szennyezés megegyezett 189! széntüzelésű erőmű éves kibocsátásával.
Pislákoló fény a távolban
Habár a tényekre hagyatkozva meglehetősen pesszimista jövőképet látunk magunk előtt, a vihar előtti csendben talán időben megpillanthatjuk egy világítótorony halvány fénysugarát, melyet követve kijutunk a partra anélkül, hogy később a zátonynak csapódnánk. Ehhez az államok, nagyvállalatok, és az egyén, bármilyen hihetetlen, de egyenlő részt kell vállaljanak: a nemzetek szabályozó tényezőkkel, a multik újrafelhasználható termékek bevezetésével, az egyén pedig ezek betartásával, valamint mindennapi alkalmazásával. A műanyag táplálékláncba való beépülésének megakadályozása sajnos annak közbülső szintjein majdhogynem lehetetlen feladat, ezért csak az alapprobléma – meggátolni a műanyag környezetbe kerülését – kezelésével vagyunk képesek tartós eredményt elérni, hogy a hatodik alapíz ne a plasztik legyen.
