Ön tudja, hogy fedezték fel a telefont?

A telefon szabadalma a napokban 150 éves. Valójában nem (csak) Alexander Graham Bell találta fel, és az elmúlt 150 évben szinte soha sem csak telefonálásra használták.

A telefon ma sokkal több, mint egy olyan eszköz, amellyel távol lévőkkel beszélhetünk. A zsebünkben lévő készülék tulajdonságai még 30 éve is elképzelhetetlenek voltak, a sci-fi világába sorolták volna azt, amire ma a telefont használjuk. Az egész sztori azonban 150 éve jutott el a megvalósulás küszöbére, amikor 1876. március 7-én Alexander Graham Bell megkapta szabadalmát a telefonra. Valójában szinte már azonnal másra is használni kívánták, nem csak beszélgetésre. A telefon nagyon sok módon megváltoztatta az életünket, része volt annak a döbbenetes átalakulásnak, ami a XIX. században lezajlott.

Hogyan jutott el a világ a telefonhoz? Ez a történet sem úgy zajlott, ahogy a romantikus feltalálók alkotásait elképzeljük, azaz, hogy a semmiből valaki feltalált valami világmegváltót. A sztori a szikratávíróval kezdődött, és nem sokkal annak térhódítása után egyes műszaki emberek gondolatban eljutottak a telefonhoz is.

Az ötlet, hogy vezetéken nem csak morzejeleket, hanem akár hangot is lehet továbbítani, egy francia távíróműszerésztől, Charles Borseultól származott, aki ezt 1854-ben vetette fel. A konkrét kísérletekkel többen is foglalkoztak, például Johann Philipp Reis, aki már 1861-ben egy működő készüléket mutatott be Frankfurtban. A jelenlévő német tudósok a készüléket nem vették komolyan, nem igazán tudták elképzelni, mire lenne jó, egyszerű technikai játéknak gondolták. Elisha Gray (A Western Electric társalapítója) is sokat foglalkozott a telefonnal, sőt 1875-ben már zenét közvetített távíróvezetéken keresztül. Innen csak egy lépés volt a telefon, aminek elvi alapját ki is dolgozta, sőt a saját kérelmét a szabadalmi hivatalba (US Patent Office ) 1876. február 14-én be is adta, azt aznap a 39-es sorszámmal regisztrálták.

Meucci, Gray és Bell

Ugyancsak a hang vezetékes továbbításával foglalkozott Olaszországból az USA-ba kivándorolt kísérletező, Antonio Meucci, aki azonban az általa megalkotott szerkezetet nem tudta szabadalmaztatni, mert nem volt rá pénze. Meucci korábban a kutatását átadta a Western Union Telegraph Companynak azzal a céllal, hátha támogatják, de amikor 1874-ben visszakérte a modellt és a dokumentumokat, a cég azt közölte, hogy azok elvesztek. A Western Union egyik mérnöke, Alexander Graham Bell viszont két évvel később szabadalmi kérelmet adott be a telefonra. A kérelmet 1876. február 14-én nyújtotta be. Igen, ugyanaz nap, mint Gray, de korábban, és az ő beadványa az 5-ös számot kapta…

A Gray-Bell viszonyban a valóság kicsit bonyolultabb, ugyanis Gray egy előzetes beadványt adott be, Bell viszont részletes szabadalmi leírást. Minden esetre Gray több pert indított, az elsőt egy évvel később, amikor az ő konkrét szabadalmát is beadta, de a pereket mind elvesztette.

A történetben van még egy csavar, 2002-ben az Amerikai Egyesült Államok képviselőháza határozatban mondta ki, hogy Meucci jelentősen hozzájárult a telefon feltalálásához.

A telefont tehát a világ Alexander Graham Bellhez köti, és az új eszköz 1876-ban el is indulhatott volna hódító útjára, de még hiányzott két lényeges eleme a telefonhálózatok kiépítésének, az egyik a megbízható mikrofon, a másik a telefonközpont.

Az első egyszerűbb, szénmikrofonos telefonkagyló már 1878-ban megjelent, ami valóban érthetővé tette az átvitt beszédet.

A telefonközpont a története viszont kicsit kacifántos. A magyar közvélekedés úgy tudja, hogy a telefonközpontot Puskás Tivadar találta fel. Ennek alapja, egy Edisontól származó mondás, illetve fotó aláírás, amelyben évtizedekkel később, 1911-ben állította azt a világhírű amerikai feltaláló, hogy a telefonközpont ötlete Puskástól származott.

Azonban a telefonközponthoz nagyon hasonló szerkezet már létezett korábban a távíróhoz, azaz nem kellett semmit feltalálni, csak a másik berendezést adaptálni a telefonhoz. Ebben lehetett szerepe Puskásnak, aki Párizsban látott távíróközpontot, és 1876-ban Edisont már a telefonközpont ötletével kereste fel. Azonban nem volt szó szabadalomról, azt egyébként 1878-ban adták ki, egy bizonyos Charles Scribner nevére. (A távíróközpontot korábban pedig egy francia, F. M. A. Dumont szabadalmaztatta.)

Az tény, hogy Puskás Tivadar Edison európai ügynökeként a következő években telefonközpontokat hozott létre több európai városban. Budapesten 1881-ben Puskás Tivadar Ferenc nevű testvére alapította meg a telefonközpontot, amelyet Európában a negyedikként helyeztek üzembe. A budapesti telefonközpontnál – nagybátyjának a közbenjárására – kapta meg első állandó munkáját Nikola Tesla is.

A telefon térhódítása

Ha már Magyarország, nézzük meg, itthon hogyan jelent meg! Az Ellenőr című lap 1877. május 13-án, már, mint ismert berendezésről írt:

„Csodaszerű találmányok. Ismeretes már a telefon-találmány, mely által Graham Bell bostoni tanár a hangokat villanyos után a legnagyobb távolságokra is átvinni képes volt. E készülék lehetségessé teszi azt, hogy az egyik városban történő hangversenyeket, dalokat, párbeszédet stb. a másikban is kényelmesen s egész terjedelemben meghallhatni.”

Igaz ez még csak elméleti ismeret volt, az első nyilvános bemutató 1877. december 7-én történt Budapesten a Ferenciek Bazárában (Ferenciek terén álló ferences templom melletti épületről van szó) az Iparegylet mutatta be a telefont. Viszont a hálózat Magyarországon nagyon lassan épült ki, 1882-ben csak 238 előfizetővel rendelkeztek. Akkoriban csak előfizetés volt, a telefonálásért külön nem számoltak fel pénzt, de az előfizetés drága volt, így itthon lassan növekedett a számuk, az első világháború végéig mindössze 82 ezer előfizető volt

A leggyorsabban természetesen az USA-ban terjedt a telefon, ott 1880-ban már 123 ezer telefon működött, 1900-ban már minden 60. ember rendelkezett telefonnal, 1917-re már minden tizedik.

Európában más volt a helyzet. Az öreg kontinensen érdekes módon Svédország járt legelöl, ott a századforduló környékén már minden 115. ember rendelkezett telefonnal. Nem mindenki találta azonnal hasznosnak ezt a találmányt, az Angol Postánál az első években még azt mondták, hogy nincs szükség telefonra, van elég kézbesítő. A telefonhálózatok a II. világháborúig fokozatosan terjedtek, egyre több embernek lett készüléke, az üzleti világ nem is tudott volna enélkül működni.

A telefon és a politika

A II. világháború után azonban ebben is különvált a szocialista és a szabad világ. Míg a nyugaton a telefon egy mindennapos használati eszköz lett, amely vagy üzleti vállalkozásként vagy állami tulajdonban, de alapszolgáltatásként jelent meg a vállalatoknál és a lakosságnál, a szocialista világban a lakásokban lévő telefon sok helyen státusszimbólummá vált. Albániában például a meglévő hálózatot is visszafejlesztették, mert felesleges luxusnak tartották. Romániában ugyan sok lakásban volt telefon, de ott az az állampolgárok megfigyelésének és lehallgatásának eszköze volt.

A szocialista blokkban az egyik legrosszabb telefonellátottsággal Magyarország rendelkezett, ugyanis itthon a párt és állami vezetők, akik természetesen rendelkeztek a lakásukon telefonnal, nem is érezték, hogy a kevés telefon mekkora gondot jelent a lakosságnak.

Másrészt nem tekintették alapszolgáltatásnak, mint pl. a víz- vagy áramszolgáltatást, egyfajta luxusnak tartották, ezért nem is fejlesztették jelentősen a hálózatot, annak ellenére, hogy a Postának, amelyhez a telefonhálózat tartozott, nyereséget termelt ez az üzletág.

Persze lehetett kérni telefont, de ha valaki nem volt kiváltságos, vagy más okból nem „járt” neki, pl. a katasztrófavédelemhez volt beosztva, akkor a kérelem beadásától akár 10-25 év is eltelhetett, míg telefont kapott. A hiány olyan mértékű volt, hogy az a lakáspiacon is érezhető lett, ugyanis a telefonnal ellátott lakás sokkal drágább volt, mint amibe nem volt bevezetve.

A helyzet egyáltalán nem javult a rendszer vége felé sem, Budapesten például még 1989-ben is 100 lakosra csak 35 készülék jutott, amiben benne voltak az ikervonalak. Az ikervonal azt jelentette, hogy egy vonalon két előfizető volt, amíg az egyik beszélt, a másik nem tudott telefonálni. Akkor Budapesten a telefon előfizetők száma 450 000 volt, sőt még az 1990-es években is várni kellett telefonra, és egyes településeken még kézi kapcsolású telefonközpontok működtek az 1990-es évek közepén is.

Nem csak telefon

A telefonhoz, még a hagyományos, vezetékes telefonhoz is több más szolgáltatás kapcsolódott, kapcsolódhatott, mint csak az egyszerű kapcsolat biztosítása két előfizető között.

Az első ilyen a műsorszolgáltatás volt. Már nagyon korán, 1881-ben közvetítettek operát a telefonon keresztül, de Budapesten 1893-ban az alkalmi közvetítéseken is túlléptek, a telefonhálózatra alapozva egy egészen új műsorszolgáltatás indult el, ez volt a Telefonhírmondó, amely – természetesen külön előfizetés után – előre kiadott műsort közvetített, benne a saját szerkesztőség által összeállított hírekkel. A szolgáltatás csak Budapesten volt elérhető, és a II. világháborúig működött.

A telefonálás demokratikusabbá válásának eszközei voltak a nyilvános telefonkészülékek, amit bárki használhatott, az is, akinek nem volt otthon készüléke. Az első nyilvános telefont 1881-ben Berlinben létesítették, az első pénzérmével működő nyilvános telefonkészüléket William Gray 1889-ben helyezte üzembe Connecticutban. A telefonfülkék sok helyen megjelentek, de sehol nem lettek annyira ikonikusak, mint Nagy Britanniában, ahol az ország egyik jelképe lett a piros öntöttvas telefonfülke, amelyet 1924-ben terveztek meg.

Ehhez képest Magyarországon igencsak későn jelentek meg a telefonfülkék, Budapesten az első darabokat csak 1928-tól kezdték felszerelni. Ennek oka nem a technika elmaradottsága volt, hanem az, hogy a telefonfülkéket működtető cég, a Magyar Automata Telefon Részvénytársaság hirdető oszlopnak is használta volna, viszont a hirdető oszlopokra a Fővárosi Hirdetővállalatnak volt monopóliuma, ami miatt hosszas vita alakult ki a kérdésben.

A magyar telefonfülkék használatához 1946-tól – mert az eltérő méretű filléreket nem tudták a készülékek jól kezelni –saját érmét vertek, a tantuszt, amit külön lehetett megvenni, azaz, ha valaki nyilvános telefont akart használni, előbb tantuszokat kellett vásárolnia. Ez a rendszer 1964-ig volt egyeduralkodó, utána lassan kivezették, és újra pénzérmével működtek a telefonok. (Az 1990-es években a telefonkártyák is hasonló elven működtek, előre meg kellett azokat venni, igaz azokra komoly gyűjtőmozgalom indult.)

A telefonvonalakon nem csak hangot lehet továbbítani. Sajátos, ma már kiveszőben lévő adattovábbítási módszer volt a fax. Az elküldendő dokumentumot a feladó félnél a faxgép letapogatta, és a másik oldalon a felszerelt készüléktől függő minőségben, általában hőpapírra a fogadó félnél lévő gép újra kinyomtatta. Egy lap átvitele kb. 30 másodpercbe telt.

Az ötletet, azaz a dokumentumok ilyen továbbítását már az 1840-es években kitalálták, igaz az 1840-es évek képtávírói sokkal bonyolultabban működtek. Annyira futurisztikusnak tűnt ez a kommunikáció, hogy amikor 1864-ben Jules Verne egy korai írásában a mai faxhoz hasonló gépet írt le, a kiadó visszadobta a kéziratot, azzal, hogy az túl hihetetlen. A faxkészülékeket végül a XIX. század végén alkották meg, de tömegesen csak az 1970-es években terjedtek el (Magyarországon inkább csak az 1980-as években).

Az internet is kezdetben telefonhálózathoz volt kötve, hiszen a korai internet modemek telefonhálózatra csatlakoztak, ez volt a „betárcsázós” internet korszaka. A házi modemek akkor forradalmi megoldást jelentettek, hiszen mindenki számára, akinek volt telefonja és számítógépe, nagyobb infrastrukturális beruházás nélkül elérhetővé tette az internetet. Igaz, amíg a modem foglalta a vonalat, nem lehetett telefonálni. A kapcsolat mai szemmel borzalmasan lassú volt, általában a modemek 14-28 kbit/s adatátviteli sebességre voltak képesek, ami a valóságban inkább 7 kbit/s-nek felet meg, a maximum sebesség e technikával 56 kbit/s volt. Mivel az internet forgalmat a rendes telefon percdíj szerint számlázták, viszonylag drága is volt.

Zárásként még egy érdekesség a vonalas telefonokról. A hálózatuk független volt a rendes lakossági villamos rendszerektől, a készülék a működéshez szükséges áramot a központból, a telefonvonalon keresztül kapta (a CB jelzésű készülékek voltak ilyenek), azaz a telefon áramszünet esetén is általában használható maradt.