Ma a Közel-Keleten zajló háborús helyzetben kevesen emlékeznek arra, amikor 30 éve egy olyan megállapodást írtak alá a palesztinok Izraellel, ami akár békéhez is vezethetett volna. 1995. szeptember 28-án Washingtonban a Fehér Ház udvarán a Palesztinai Felszabadító Szervezet vezetője, Jasszer Arafat és az izraeli miniszterelnök, Jichak Rabin aláírták a békéhez vezető utat megnyitó megállapodást. A megállapodás Rabin életébe került. Öt héttel később meggyilkolta őt egy fanatikus joghallgató.
1978-ban Camp David-ben Egyiptom elnöke, Anvar Szádát, Izrael miniszterelnöke, Menachem Begin és az USA elnöke, Jimmy Carter aláírta azt a megállapodást, melynek értelmében Ciszjordániában és a Gázai övezetben teljes körű palesztin autonómia létesül az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1967-ben elfogadott 242. határozata alapján.
Az akkori aláírók egyikét, Anvar Szádátot is meggyilkolták, de az Egyiptomi Iszlám Dzsihád által végrehajtott 1981-es merényletnek nem volt sok köze a három évvel korábbi megállapodáshoz.
Forrás: Wikimedia commons/ Yaakov Sar
Ez is és minden későbbi is interim, vagyis köztes megállapodás volt.
Későbbi tárgyalásokra hagyták azokat a kérdéseket, amelyekben a legtávolabb állt egymástól a felek álláspontja. Ez volt a feltétele annak, hogy ezek a megállpodások egyáltalán létrejöjjenek, és ez volt az oka annak, hogy soha nem vezettek el a békéig.
A palesztin vezetők a Camp David-i megállapodást a palesztin államig elvezető út kezdeteként fogadták el, Menachem Begin pedig rögvest leszögezte, hogy a palesztin autonómia nem jelenthet palesztin államiságot.
1978-ban az izraeli vezetők nem fogadták el a Palesztinai Felszabadítási Szervezetet tárgyaló félnek. A tárgyalások újabb szakaszára akkor kerülhetett sor, amikor ez megváltozott. Az 1990-es évek elején titkos tárgyalások kezdődtek Oslóban az izraeli kormány és a PFSZ között.
Látomás és valóság
1992 nyarán a jobboldali Likud megbukott. Munkáspárti kormány alakult Jichak Rabin vezetésével, és Simon Peresz lett a külügyminiszter.
Az osloi folyamat első szakaszáról lelkesen számolt be Peresz akkor, amikor még bízhatott benne, hogy a Közel-Keleten megfordul a történelem menete.
„Az 1990-es évek elején bekövetkezett azon ritka, kritikus pillanatok egyike, amelyek lehetővé teszik a józan ítéletű államférfiak számára, hogy döntő módon megváltoztassák gondolkodásmódjukat – s talán megfordítsák a történelem menetét. Ahhoz azonban, hogy e változás gyakorlati eredményeket hozzon, fel kellett ismernünk és el kellett fogadnunk az új realitásokat./…/ 1992 júniusára, az új kormány megalakulásával hasonló helyzet állt elő; alig néhányan voltak képesek, hogy fölismerjék a béke lehetőségét. Izrael hosszú utat tett meg: a fiatal országból, amelynek Dimonára /atomerőműre – R.S./ volt szüksége, hogy elriassza a háborút, erős nemzet lett, amely eljutott a béke küszöbéig. Beteljesült az álom. A látomás valósággá vált.”
Így írt Peresz arról a napról, amikor Osloban megszületett az első megállapodás Izrael és a PFSZ között:
Aznap este ünnepeltem Oslóban hetvenedik születésnapomat. Izraelben még sötét éjszaka volt, Norvégiában azonban már kezdett áttörni a ködfátylon az északi hajnal korai fénye. Oslóban találkozott az izraeliek, a palesztinok és norvégek kicsiny csoportja, tagjai a történelem egyik legsikeresebben megőrzött diplomáciai titkának részesei voltak, egy olyan titoké, amelynek küszöbön álló felfedése vízválasztóként vonul majd be a Közel-Kelet történelmébe. Abu Alaa, a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) egyik vezető képviselője rám villantotta mosolyát. ‘Ez a megállapodás – mondta – a születésnapi ajándéka.’ ‘Méghozzá milyen ajándék – gondoltam. – Olyan páratlan, annyira váratlan, hogy szinte megfoghatatlan.’
(Múlt és Jövő, 1994/3.)
Abu Alaa majd harminc évvel később elátkozza egy cikkében Izraelt, amiért a ciszjordániai telepítésekkel „eltemette” a béke lehetőségét, és azt javasolja a palesztinoknak, hogy a kétállami megoldás helyett vegyék fontolóra az egyállamit, vagyis az Izrael nélküli Palesztinát…
Az Osloban kidolgozott megállapodást 1993. szeptember 13-án írták alá. Ennek az volt a lényege, hogy Ciszjordániából és a Gázai övezetből fokozatosan kivonják az izraeli csapatokat, és e területek kormányzását ugyancsak fokozatosan átveszi a megalakuló Palesztin Hatóság.
Forrás: snl.no
Ennek a folyamatnak a részletes kimunkálását és a nyitott kérdés lezárását a további tárgyalásokra bízták.
Az 1993-ban elfogadott dokumentum az Átmeneti Önkormányzat Alapelveinek Deklarációja, röviden az Alapelvek Deklarációja, angol rövidítéssel DOP (Declaration of Principles) volt.
A DOP szerint a Gázából és Jerikóból való kivonulással megkezdődik egy öt éves átmeneti periódus. Az átmeneti időszak harmadik évének kezdetéig megkezdődnek a tárgyalások a palesztin terület állandó státuszáról. Ezeken a tárgyalásokon kell megállapodni a nyitott kérdésekről: Jeruzsálem helyzetéről, a menekültek ügyéről, a palesztin területeken lévő zsidó telepekről, a biztonsági kérdésekről, a határokról stb.
A legnehezebb kérdéseket tehát áttolták a jövőbe.
Simon Peresz koncepciója az volt, hogy a jövőbeli megegyezésig a megszállt területeken élők életkörülményeit sikerül megjavítani jelentős külföldi gazdasági támogatással annyira, hogy a megegyzési készségük javuljon, illetve erre hajlamos vezetőket válasszanak és csökkenjen a terrorista szervezetek befolyása.
1994 májusában Kairóban aláírták a Gáza-Jerikó Egyezményt, melynek nyomán megindult az izraeli csapatok kivonása, megalakult a Palesztin Hatóság, mely korlátozott önkormányzati jogokkal rendelkezett. Megkezdődött az öt éves átmeneti periódus, amelyben 1999 tavaszáig meg kellett volna állapodni minden fennmaradt kérdésben.
Amiben sikerült, azt az 1995. szeptember 28-i megállapodás, az Oslo II. rögzítette. Ekkor érte el a béketeremtési kísérlet a csúcspontját.
A palesztin A, B, C
Nehéz, hosszú, többször megszakadt tárgyalások után az egyiptomi Tabában megszületett az Oslo II. megállapodás, amelyet szintén Washigtonban írt alá Arafat, Rabin, tanúként pedig az Egyesült Államok, Oroszország, Jordánia, Egyiptom, Norvégia és az Európai Unió vezetői.
A megállapodás értelmében Ciszjordánia területét három kategóriába sorolták. Az A kategóriába tartozó területeken a Palesztin Hatóság viszonylag teljes civil és biztonsági ellenőrzést gyakorolhatott. Ez Ciszjordánia területének 17 százaléka volt csupán, de beletartozott a hét legnagyobb város, és itt élt a palesztin lakosság nagy része. A B jelzésű, jellemzően mezőgazdasági területeken palesztin önkormányzatok működnek izraeli rendfenntartás mellett. Ciszjordánia 59 százalékát kitevő C jelzésű területek teljes egészében az izraeli hadsereg és közigazgatás ellenőrzése alatt maradnak addig, amíg ez a zsidó telepesek biztonsága szempontjából szükséges.
Úgy tűnt, hogy a kecske sem marad éhen, és a káposzta egy része is megmarad. A palesztinok többsége kiszabadul az izraeli fennhatóság alól, a terület többsége pedig izraeli fennhatóság alatt marad, az osloi folyamatot ellenző palesztin csoportok, terrorista szervezetek által fenyegetett telepesek biztonsága érdekében.
Arafatnak nem volt könnyű meggyőznie a palesztinokat arról, hogy a kis lépések politikája végül elvezethet a nagy célhoz, a palesztin államhoz.
Rabinnak meg kellett nyugtatnia országát, hogy annyira elhúzzák a kivonulást, hogy kiderüljön, képesek-e garantálni a Ciszjordániában élő zsidók biztonságát a palesztin hatóságok.
Meghatározták a Palesztin Tanács megválasztásának módját. Kelet-Jeruzsálem lakossága is szavazhatott, de csak levélben, mert Izrael a választóhelyiségek felállításával sem kívánta kérdésessé tenni Kelet-Jeruzsálem hovatartozását.
A kecske nem lakott jól, a káposztából is hiányzott, de azért 1995-96-ban még az eufória uralkodott a Palesztin Hatóság és Tanács létrejötte után.
Többszáz oldalas dokumentumtömeg, mellékletek, térképek garmada tette ki az Oslo II. megállapodást. Vérre menő viták után állapodtak meg a pátriárkák sírjának és más szent helyek látogatásának rendjéről és még egy sor hasonlóképp marginálisnak tűnő, ám lélektanilag nagyon is lényeges kérdésről.
Az izraeli félnek fontos volt, hogy megszülessen a megállapodás Tabában a zsidó újév kezdete, vagyis szeptember 24-i naplemente előtt. Arafat még aznap reggel is felugrott a tárgyalóasztal mellől, de kora délután megszületett a négy nappal később Washingtonban ünnepélyesen szignált megállapodás.
Az utolsó vitás kérdés Hebron városa volt és a megállapodás után szabadlábra helyezett palesztin elítéltek száma. Hebronról végül is két évvel később született külön megállapodás. Izrael pedig több mint kétezer foglyot engedett el, olyanokat is, akiket zsidók meggyilkolásáért ítéltek el.
Se kecske, se káposzta
A megállapodás úgy lépett életbe, hogy az izraeli törvényhozásban a zsidó képviselők többsége ellene szavazott. 61:59-es arányban szavazták meg a képviselők a knesszetben a megállapodást úgy, hogy az arab nacionalista pártok képviselői szavaztak a kormánnyal. Az ellenzék vezetője, a Likud vezére, Benjamin Netanjahu kijelentette, hogy a megállapodás érvénytelen, mert nem áll mögötte zsidó többség. Meg is tett mindent az osloi folyamat megakasztása érdekében.
1996-ban a Likud nyerte a választásokat, és az osloi folyamat ellenzéke került kormányra Netanjahu vezetésével.
A megállapodások nem szüntették meg a terrort. Ellenkezőleg. Az Oslo I. aláírása utáni két és fél évben 230 halálos és 700 sebesült izraeli áldozata volt a terrorcselekményeknek. Több, mint az aláírás előtti két és fél évben. Jeruzsálemben és Tel Aviv-ban sok emberéletet követelő öngyilkos merényleteket hajtottak végre.
Az Oslo II. aláírás után öt héttel egy szélsőjobboldali joghallgató, Jigal Amir egy félautomata pisztollyal halálosan megsebesítette Rabin miniszterelnököt.
Forrás: Wikimedia commons/ Israel Press and Photo Agency (I.P.P.A.)
Oslo I. és Oslo II. között félúton, 1994 februárjában Baruch Goldstein egy mecsetben tömegmészárlást rendezett. 29 imádkozó moszlimot megölt, 125-öt megsebesített. Voltak, akik Goldsteint hősnek tekintették. Köztük volt Itamar Ben-Gvir, aki Goldstein képét tette ki otthona falára, akit terrorista szervezet támogatásáért ítélt el egy izraeli bíróság 2007-ben, és aki jelenleg Izrael nemzetbiztonsági minisztere.
A békefolyamatot ellehetetlenítette, hogy folyamatosan nőtt a zsidó telepek és telepesek száma a megállapodások aláírása után is. Mégpedig nem csak Netanjahu első kormánya alatt 1996 és 1999 között, de Ehud Barak munkáspárti kormánya alatt is 1999 után.
Ciszjordániában 1993 után kerülőutak sokasága épült.
Egy palesztin hétköznapjait az engedélyek beszerzésének ritmusa tagolja: csak engedéllyel lehet eljutni Ramallahból Nabluszba, Bethlehemből Gázába, a Ben Gurion repülőtérre, hogy külföldre utazhassanak, engedély kell Izraelbe és Jeruzsálembe, ha a szent helyekre vagy kórházba szeretnének menni stb. Az emberek tehát beszorultak az autonóm területekre, és az oslói megállapodások így a palesztin élet gettósodásához vezettek
írta Bernard Botiveau, az arab és az iszlám világ kutatója 2000-ben (Élet és Irodalom, 2000. október 20.).
Az egy főre jutó GDP 1993 után folyamatosan csökkent a palesztin területeken. Amiben Peresz bízott, hogy a javuló életkörülmények növelik a megállapodásra való hajlandóságot a palesztinok körében, egyáltalán nem jött be.
A palesztin hatóságok gyengének és fölöttébb korruptnak bizonyultak. A Hamasz nevű terrorszervezet pedig egyre erősödött, és a szociális szolgáltatásokban, az élet megszervezésében sokkal hatékonyabbnak bizonyult a Palesztin Hatóságnál. Ráadásul az osloi folyamatot ellenző izraeli politikusok is a Hamasz erősítésében voltak érdekeltek a Palesztin Hatósággal szemben.
Az 1999 májusi határidőig, az öt éves átmeneti szakasz lezárulásáig nem született semmiféle megállapodás.
A Likud 1999-es bukása után Ehud Barak és Bill Clinton tett még egy kísérletet a békefolyamat megmentése érdekében.
2000 júliusában Camp David-ben Clinton közvetítésével eredménnyel kecsegtető tárgyalások folytak Barak és Arafat részvételével, de a Jeruzsálem státuszával, illetve megosztásával kapcsolatos nézetkülönbségek végül is feloldhatatlannak bizonyultak, és a csúcstalálkozó eredménytelenül végződött.
Forrás: Wikipedia
Két hónappal később Ariel Sharon ellenzéki vezetőnek a Templom Hegyen tett provokatív látogatása után kitört a második intifáda, amely végleg eltemette az osloi folyamatot. Ariel Sharon a következő évben Izrael miniszterelnöke lett.
