Vita a régészek és nyelvészek közt két ősmagyar kérdésben

Régészek és nyelvészek nem tudnak egymással dűlőre jutni két, egymással szoros összefüggésben levő magyar őstörténeti kérdésben. Mégpedig abban, hogy a korábbi kutatások alapján bizonyított tény szerint a nyugati ótörök nyelvből, vagy nyelvekből a korabeli magyar nyelvbe került 400-450 szónak mennyi időre volt szüksége az átjutáshoz? És mivel a feltételezések szerint ez csak akkor volt lehetséges, amikor őseink az Uráltól a Kárpát-medencéig tartó hosszú vándorútjukat végigjárták, akkor ebből következően meddig tartott ez az út? A témáról B. Szabó János történészt, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársát kérdeztük.

Mit gondol arról, hogy ilyen nagy úton érhette ez a nyelvi hatás őseinket?

Akár a vándorlás kiinduló pontjánál, sőt akár a végpontjánál, magában a Kárpát-medencében is élhettek különböző ótörök nyelveket beszélő népek, ezért egyáltalán nincs korlátja annak a területnek, ahol ilyen hatások érhették a magyarul beszélő, vándorló népességet.

Ha szabad közbevetnem egyetlen szót: az idő sincs korlátok közé szorítva.

Természetesen.

Miután ez a nyugati ótörök nyelv – ami több nyelvet is jelenthetett – annyira eltűnt az idők folyamán, hogy mára olyan helyzet alakult ki a tudósok számára, amelyben e nyelvnek (vagy nyelveknek) a magyar az egyik legjobb forrása, ami azért, lássuk be, elég érdekes helyzet. 

Márpedig magyar nyelvemlék csak az ezredforduló után készült el és maradt fenn. Természetesen jóval később, mint ahogy az átvétel megtörtént, ahogy az lenni szokott. Történeti szempontból ugyanis egy olyan térséggel van dolgunk, ahol nem tudjuk, hogy ki milyen nyelven beszélt pontosan, nem tudjuk, hogy hány nyelv volt, nem tudjuk, hogy hány dialektusa volt ennek a nyugati ótörök nyelvi csoportnak.

Nem tudjuk, hogy akikkel a magyarul beszélő népcsoportok találkoztak, az hol és mikor zajlott le, és ráadásul az egész mögött ott van egy olyan modell, amely arra fókuszál, hogy a magyar nyelv mit szívott magába, csakhogy a nyelv, meg a közösség nem feltétlenül esik mindig egybe.

Ez a modell nem tud mit kezdeni azzal. hogy ha együtt éltek nyugati ótörök nyelvet beszélő emberek magyar nyelven beszélő emberekkel, és a nyelvállapot ennek köszönhetően változott meg, és kerültek bele ezek a jövevényszavak.

Kevés az adat és a bizonyíték

Amúgy sem tudnánk bizonyítékokkal alátámasztani, hogy melyik nyelv volt, vagy melyek voltak azok a nyelvek, mert mára sem ezek a nyelvek, sem a feltételezett nyelvet beszélő népek nem léteznek. Vagyis nem az a fontos, hogy melyik nép melyik nyelve volt az átadó, hanem az, hogy hol és mikor?

Ez is szinte megoldhatatlan kérdés, mert az a helyzet, hogy nem tudjuk.

Mert ha belegondolunk, olyan hatalmas időbeli és térbeli távolságokon történhetett meg, amiben a nyelvtörténet nem tud támpontot adni a történettudománynak, és fordítva is így van. Ugyanis a történeti források nem látnak ilyen messzire az időben, így nem adnak ehhez támpontot a nyelvészetnek.

A nyelvtörténet azonban mégis tud támpontokat adni, mert képes időbeli meghatározásokra, talán nem napra pontosan, de mégis. Például a magyar nyelvbe került nyugati ótörök forrásból a lótartás, a lókultúra sok szava, de az obi ugor nyelvekben (hanti, manysi) ugyancsak megtalálhatók, noha ők nem tértek át a nomád nagyállattartó életmódra. Tehát eszerint az átvétel már a török kapcsolat idején, de még az obi ugor-magyar szétválás előtt lehetett?

A lókultúra szavai azonban nem csak törökök, hanem irániak is.

Erre alapozva bele tudjuk helyezni egy időskálába?

Az erre a kérdésre adható válasz a történeti forrásokon kívüli idősávokba esik.

Vagyis a történettudomány adat-, és bizonyítékhiány miatt itt és most nem tud elfogadható választ adni. A nyelvtörténészek nyilván becslésre alapozhattak.

Vagyis nem tudjuk megjelölni, hogy mikor volt az előbb említett szétválás?

Persze, hogy nem. Hiszen nincs róla írott forrásunk. Van viszont egy nyelvtörténeti metodika, amelynek a segítségével ilyen vizsgálatokat tudnak végezni. Csakhogy ez nem bizonyíték, nem történeti adat, hanem feltevésekre támaszkodó becslés.

Tudom, hogy a magyar őstörténetben és persze más népek őstörténetében is rendszeresen összekeverik ezeket a dolgokat, s a becsléseken alapuló feltételezések történeti adatokká konvertálódnak sokak szemében, és még a kutatók között is akadnak, akik már ezzel számolnak tovább.

Történészként azonban nem tudom azt mondani, hogy ez szilárd és megfogható adat lenne.

Van tehát olyan feltételezés, amely szerint ezek a magyar-nyugati ótörök együttélések még az Urál keleti oldalán kezdődtek, vagyis az eddig gondolt időpontnál korábban, s erről nyelvi, nyelvtörténeti adatok szólnak, mégpedig azért, mert a korai magyarok életmód-változására utalnak. S ez már az obi ugor-magyar szétválás környékén következhetett be?

A nyelvnek az a természete, hogy ha a beszélők nem használnak egy (vagy több) szót, mert például kihal egy mesterség és nincs, aki folytassa, akkor annak a szavai eltűnnek. Főként, ha nincs írásos kultúra, amely rögzítené ezeket a régi szavakat. Márpedig az obi ugoroknak akkoriban ilyenjük nem volt, ahogy őseinknek sem, ennélfogva nem áll a rendelkezésünkre olyan tudomány, amely ezeket a szavakat feltámasztaná.

Tanulság: amire nem volt szükség a megváltozott életmód következtében, annak az idők során el kellett tűnnie. És nem fognak a helyére kölcsönözni más szavakat. Nem az történt, hogy a vasverőből kovács lett, de ebből következően ma, most, nem tudom megmondani mindennek ismeretében sem, hogy az obi ugorok, vagy a korai magyarok mikor milyen életmódot folytattak.

Azt lehet tudni, hogy abban a kultúrkörben, abban a gazdálkodási módban, amelyet megismertek, bizonyos szavakra szükség volt, másokra pedig akkor sem, ha mondjuk azokat már korábbról ismerték volna.

Az idők folyamán pedig a feledés homályába merültek és akár kiveszhettek is. Ilyen folyamat zajlik a mai magyar nyelvben is, mondjuk a töltőtoll, a penna, vagy az íródeák szavunkkal: még értjük, de már nem nagyon használjuk, eltűnőfélben vannak.

Hogy a feltételezett szétválás idején mely szavak voltak még használatban és azóta melyek tűntek el, azt nem tudom megmondani, mert az ismert metodikák tudtommal nem alkalmasak rá.

Az obi ugor-magyar szétválás és az életmódváltás nem egy-két hét vagy hónap alatt következett be, hanem legalább egy-két generációnyi időben. Amikor még az obi ugorok is, meg a magyarok elődei is az Urál keleti oldalán éltek: ők északabbra, a mi őseink délebbre. Ebből következően nem a hosszas vándorlás idején, hanem már jóval korábban létrejött az első nyugati ótörök-magyar kapcsolatfelvétel és nincs jele annak, hogy az a következő, hosszú időszak során megszakadt volna. Vagy mégis másképp történhetett?

Ez egyfelől meglehetősen bonyolult, egymásra épülő feltételezés-halmaz.

Másfelől pedig a török nyelveknek is van egy feltételezett őstörténete, amiben vannak feltételezett időpontok (hogy a különböző török nyelveket beszélő népcsoportok mikor hol tűnnek fel a történelemben) és a nyelvtörténészek számára minden bizonnyal úgy jött ki a számolás eredménye, hogy abban az időpontban a törökül beszélők akkor még nem lehettek ott.

Erre milyen megállapítást tud tenni egy történész? Legfeljebb azt, hogy ha nem tudjuk, hogy hol milyen nyelven beszéltek, akkor nem tudjuk a hiteles választ. Akkor azt sem tudjuk, hogy mikor érhettek oda az Urálhoz a törökül beszélő népcsoportok. Van olyan feltételezés, hogy akár már az európai hunokkal. Én ott látom a döntő különbséget, hogy ha nincs forrásunk, akkor történészként nincs ilyen mozgásterem.

Ha nincs történelmi adat, a nyelvészek is csak találgatnak

A vándorlással kapcsolatos megbízható forrásokra gondol?

Igen. Ha például a források azt írják, hogy Álmos meg Árpád, akkor az maximum két generáció. Az ő vándorlásukról tudunk. És hogyha azt tudjuk, hogy ők átkeltek a Volgán, akkor az azt jelenti, hogy nekik a Volgától keletre kellett élniük. Sudár Balázzsal összeraktuk ennek a muszlim párhuzamát, ahogy az arab földrajz-, és történetírók megörökítették.

Szerintük a nyolcszázas évek végén kelt át a Volgán sztyeppei népek egy csoportja. Ez tökéletesen egybevág azzal, amit a magyar hagyomány őriz, illetve, amit bizánci forrásokban lehet olvasni. Ebben ennyi van, és ez nagyon rövid időszak. Legfeljebb két generációnyi idő, legfeljebb hatvan év.

Vagyis mindennek tokkal-vonóval bele kellene férnie a IX. századba. Annak is inkább a középső harmadába, a második felébe.

Éppen erről van szó, hiszen a nyelvészek 200-300 évre teszik ezt az Uráltól a Kárpát-medencéig tartó időszakot.

A nyelvészek és a régészek (saját bizonyítékaik alapján) különböző időtartamokra becsülték ezt a vándorlást. Ott látok ellentmondást, hogy ez a vándorlás valójában nem mond semmit arról: mennyi idő alatt kerültek át a magyar nyelvbe a nyugati ótörök jövevényszavak. Lehet, hogy kellett hozzá háromszáz év. Csakhogy a vándorlás, meg a nyelvnek az a képessége, hogy milyen sebességgel tud új szavakat felvenni és megtartani, az ilyen formában nyilvánvalóan nem függ össze. Ha nincsenek történelmi adataink, akkor azt, ami történt, pusztán a nyelvből nem lehet kitalálni.

Nem tudom, hogy mennyi lehetett benne a tudományosan alátámasztható tény és mennyi a kitaláció, de tény, hogy a korábbi tudományos közmegegyezés szerint a magyar törzsek az Uráltól a Kárpát-medencéig tartó úton végestelen végig török népek tengerében voltak kénytelenek vándorolni (közben jegyezzük meg, hogy a „tenger” szó is nyugati ótörök eredetű). És természetesen akkor és ott került be nyelvünkbe ez az igazán jelentős mennyiségű szó. Márpedig ekkora mennyiség átvételéhez ennyi időre van szükség. Ugyanakkor volt (vagy inkább: újabban van) egy olyan vélemény, amely szerint magyar és török nyelven beszélő törzsek, vagy nemzetségek együtt tették meg az utat, de sokkal rövidebb idő alatt. Eszerint az együttélés közben, jóval rövidebb idő alatt került be ennyi jövevényszó?

Még az sem biztos, hogy rövidebb idő alatt. Onnan kezdve, hogy különböző nyelvű népek élnek együtt, gyakorlatilag mindegy, hogy mennyi időről van szó. Hiszen, ha az együttélés tartósan fennáll, akkor a nyelvállapot óhatatlanul meg fog változni. Mert ha elfogadom az előbbi elméletet, akkor az nincs kötve a vándorlási időtartamhoz. Ez a helyzet nem olyan, mint egy úttörő akadályverseny, amelynek során minden állomásra el kell látogatni, hogy kapjunk egy aláírást és plusz jövevényszavakat, mert ha a társam, akivel az akadálypályát járom, egy másik nyelvet beszél, akkor, mire végigcsináljuk az akadálypályát, a végére érve már fogok tudni az ő nyelvén (és ő is az enyémen). Ha megnézzük akár a szlovákiai, akár ez erdélyi magyarság nyelvállapotát, Trianon után száz évvel előállt az a helyzet, hogy a modernizáció szókincsét a felvidéki magyarok részben szlovákul, az erdélyiek pedig részben románul használják. Ez nem más, mint az együttélés következménye.

Pedig átvehették volna a magyarországi magyar nyelvben megjelent szavakat (bár azok meg főként angol szavak jó/rossz fordításai, vagy beépítései).

Az a természetes, hogy akivel a nyelvhasználó együtt él, annak a szavait veszi át, azzal kommunikál, attól tanul. Plusz még abban a korban, amelyről beszélünk, nincs internet, nincs rádió-tévé, nincs nyomtatott könyv, újság, a keleten maradt magyarok nem tudják a saját nyelvi fejleményeiket tovább küldeni a térben tőlük eltávolodó nyelvi rokonaiknak.

Erre jó példát szolgáltat számunkra a neolatin nyelvek csoportja, amelynek eredetéről tudjuk, hogy mi volt, kik beszélték, hogyan változik meg, és ma hányféle változata van.

Valóban, néhány évszázad alatt. Egyébként a józan paraszti ész mentén haladva a különböző őstörténeti elméletek garmadáját lehetne már sarokba tenni.

Az axióma kifejezés azt jelenti, hogy magától értetődően igaz alaptétel, amit nem kell bizonyítani. A hibás alaptétel viszont nem tudományos, megfellebezhetetlen igazság, hanem könnyen kipukkanó lufi. 

Természetesen. A valóság, a mi valóságunk sem úgy működik, de a X. századi valóság sem úgy működött, nagy valószínűséggel, ahogy sokan elképzelik. Nemcsak a mi valóságunkhoz képest, hanem az elméletek kitalálóinak valóságfantáziáihoz képest is. Például az, hogy „tiszta” nyelvek érintkeztek egymással a kölcsönszavak átadása-átvétele idején. Ilyen a valódi valóságban nem nagyon van.

Senki nem tudja, keleten mennyien maradtak

További érdekesség, hogy nem csak a nyelv, hanem a zene (a magyar népdalok tömege) is bizonyíték arra, hogy a magyar és a török nyelv vagy nyelvek (nép vagy népek) hosszabb együttélése lehet rá a magyarázat. Már Bartók és Kodály végzett ebben az irányban kutatásokat és azóta is gyűlnek a zenei bizonyítékok. 

Itt ismét az a probléma, hogy a dallamok sem fognak megszólalni nyelveken. Azt ugyan joggal mondhatjuk, hogy: „ez török nyelveken beszélő népek zenéje”, de hogy azoknak a mai, török nyelven beszélő népeknek az ősei milyen nyelven beszéltek, mielőtt török nyelvű népesség lett belőlük, ezt megint senki sem tudja bizonyítékokkal alátámasztva megmondani. Pontosan tudjuk, hogy több török nyelvű népesség került be az Árpád-kori Magyar Királyság területére. Na most: melyik besenyő, vagy kun utód beszél ma törökül? Már a mohácsi csata idején is csak mutatóba voltak néhányan a kunok közül, akik tudtak őseik nyelvén. Ha nagy lelkiismeretességgel nem gyűjtöttek volna össze egy tucatnyi tájszót a Kunságból, akkor aztán végképp semmi nyoma nem lenne annak, hogy ott valaha egy török nyelvű nép élhetett.

Ötszáz év az tökéletesen elég volt ahhoz, hogy szinte nyom nélkül eltörölje a korábbi nyelvállapotot, ha az adott népesség asszimilálódott a környező nyelvi közeghez.  Márpedig jól látszik, hogy még olyan esetekben is asszimilálódott, amikor ezt sokminden gátolta.

A kunok esetében a külön való élésük, a külön településeik (a mai napi utolérhető helynevekben), a királyoktól kapott külön jogaik és kedvezményeik mind-mind az asszimilálódás (valamint mindebből következően a nyelvi asszimilálódás) ellenében hatottak, és mégis.

Ha és amennyiben nem voltak hozzá elegen, hogy fenntartsák saját kultúrájukat, saját közegüket, (ráadásul olyan kulturális nyomásnak voltak kitéve, mint a kereszténység), akkor úgy látszik, hogy nem volt rá esélyük.

Ez érdekes megvilágításba helyezi azokat a forrásokat, amelyek szerint a Keleten (mondjuk az Urál és a Volga-könyök közt) maradt magyarok többen voltak, mint Árpád népe. Ugyanis akkor nem olvadhattak volna be a körülöttük élt török népekbe (például a baskírokba), akikkel nyelvi és genetikai rokonságban is voltak (vagy lettek) még a mongol hódítás, 1240 előtt.

Ez megint két, különböző dolog, ugyanis egyfelől szerintem senki sem tudja megmondani, hogy Keleten mennyien maradtak. Úgy tűnik, hogy sok helyre jutott belőlük: az Urál környékére, a Baraba sztyeppére, (a mai Kazahsztán és Oroszország határvidéke) a Kaukázusba, sőt még az Oka vidékére is.

Másrészt, akik a Kárpát-medencébe jöttek, itt is találtak sok és sokféle embert és a mai, modern magyarság ezeknek – és a később jövő – etnikumoknak az ötvözete. Ebből következően a ma élő magyarok nyilván nem pusztán a honfoglalók leszármazottai, sőt.

Mai genetikai képünk csak nagyon kis részben a honfoglalók genetikai örökségének őrzője és továbbadója. Korábban ezt mondták az antropológusok, és ma ezt mondják az archeogenetikusok is.

Ami pedig a baskírokat illeti, a korábbi korokban a magyarok elnevezése Keleten baskír (is) volt. Vagyis nem biztos, hogy az ottani magyaroknak be kellett olvadniuk, ha netán amúgy is baskírok voltak.

Ami egyszerre két kérdést is felvet. Az első: nem hasonló ez a helyzet ahhoz, hogy a Bizánci Birodalomban türköknek nevezték a magyarokat? A második: két törzsnevünk is, a Jenő és a Gyarmat megtalálható a baskíroknál. Nem lehetséges, hogy a baskírok egy része a honfoglalókkal jött, ugyanakkor a magyarok egy része meg velük maradt az Urál és a Volga közti területen?

A mai napig nincs jó válasz arra, hogy ez miként lehetett. Mindenesetre a muszlim földrajzi irodalomban ez több évszázadon át olvasható. Ugyanott élő, ugyanolyan társaság, és az egyik szövegben baskírnak írják őket, a másik szövegben pedig magyarnak. Akkor ez mi más lehet, mint egyfajta váltónév. Van itt aztán egy még kacifántosabb probléma: hol van az megírva, hogy a Keleten maradt, magát magyarnak nevezőt nép biztosan a mi magyar nyelvünk korábbi változatát beszélte volna? A baskírok pedig törökül? Ezzel ugyan nem szeretnék foglalkozni, lévén, hogy nem a történettudomány kérdése, de tény, hogy onnan sincs megbízható (de semmilyen!) nyelvemlék.

László Gyula egy tanulmányában azt írta, hogy nagy mennyiségű jövevényszó bizonyára csak nagyobb létszámú népességgel tud egyik nyelvből a másikba átkerülni. Mivel az archeogenetika bizonyítékai szerint a honfoglalók anyai vonalai sokkal több irányba, több táj, több nép felé mutatnak, mint a férfiaké, ez arra mutat, hogy honfoglaló őseink kiterjedt exogámiában éltek (más népek lányaiból választottak feleséget). A kisbaba, a gyerek kitől hallja az első szavakat, ki énekli neki a bölcsődaloktól kezdve a különféle énekeket? Kitől hallja az anyanyelv és az „anyadal” első hangjait?

Ez is logikus feltevés, egyfajta lehetséges állapot. Ám ugyanúgy nem a történettudomány feladata megválaszolni ezt, mint néhány, korábbi kérdést. Amiről beszéltünk, azok logikai láncolatok, de nincsenek hozzájuk köthető történeti alapok.