Kedvesek, sérülékenyek Herendi Gábor új sikerfilmjének, a Szenvedélyes nőknek a hősnői. A nagymama, anya és fiatal lány unoka olykor vicces, máskor nagyon is banális helyzetekbe kerülnek, harcolnak a körülöttük lévő férfiakkal és egymással, miközben a kapcsolataik összekuszálódnak, és ők maguk alaposan megváltoznak. Jeckel Eszter párterapeutától, coachtól arról érdeklődtünk, mennyire valódiak ezek a jellemek és történések, találkozik-e hasonlókkal a napi munkájában?
Azt mondja, kétszer látta egymás után Herendi Gábor új filmjét a Szendélyes nőket. Miért?
Általában nem nézek meg egy filmet kétszer egy héten belül. Első alkalommal egy üzleti klub vetítésén láttam, inkább a közösség miatt mentem el. De mivel a főhős párterapeuta benne, és én is az vagyok, másodszor is megnéztem és akkor már inkább arra figyeltem, hogy mennyire valóságos a történet, előfordul-e ilyesmi az életben, megállja-e a helyét. Van egy praxistámogató csoportom, ahol segítő szakembereknek igyekszem segíteni, abban például, hogyan tudjanak jól boldogulni a munkájukban, hogyan tudják megtartani a határaikat, nos, a héten már nekik is hoztam példát a filmből.
Milyen példát hozott?
Arra hívtam fel a figyelmet, hogy a terapeuta, néha, akár öntudatlanul is, a saját red flagjait, triggereit is beleviszi a terápiába.
Red flag, trigger?
Red fleg, vagyis vörös zászló, ami a mélyben rejtőző problémákra figyelmeztet. Trigger: erős érzelmi reakciót, fájdalmat kiváltó inger, például egy trauma emléke. Tehát a terapeuta akarva-akaratlan magával hurcolja a saját problémáit, feszültségeit… Tehát, amikor ülünk szemben egy párral, és éppen „osztjuk az észt”, a szavainkból, a hozzáállásunkból kiderül, hogy akár a saját portánkon is lehetne sepregetni.
A terapeuta nem lehet dühös a kliensre
Nem úgy van az, hogy egy terapeuta akkor tud igazán megfelelően dolgozni az adott pácienssel, ha már átélt hasonló gondokat?
Van erre egy mondás a szakmában: általában olyan mélyre tudunk ásni, olyan mélyre tudjuk vinni a klienseinket, amilyen mélyen mi is voltunk. Én valamelyest hiszek ebben, ugyanakkor meg nem. A megértéshez, az empátiához persze jól jön a hasonló élmény, de vannak nagyon jó szakmai módszerek, amelyek gyakorlásához nem szükséges, hogy az ember átéljen hasonló érzelmeket.
Természetesen egy orvos sem hal meg minden páciensével. De itt lelki folyamatok feltárásáról van szó. Tehát nem olyan, mint mondjuk valamilyen kézműves foglalkozás, aminek a fogásait meg lehet tanulni, de nem kell annyira átélni. Ezt azért át kell élni.
Igen is, meg nem is. Egyszer egy házaspár jött hozzám, ahol a hölgy volt hűtlen a párkapcsolatban. A férfi jött eredendően, ő szerette volna a párterápiát. És a velem való beszélgetés után kijelentette, hogy én ezt az egészet nem érthetem, hiszen engem nem csaltak meg. Azért bízott bennem, mert én nem voltam hűtlen fél, ugyanakkor felrótta, hogy nincs megfelelő negatív érzelmi tapasztalatom. Igyekeztem elfogadtatni vele a meggyőződésemet, hogy kellő empátiával és képzettséggel kezelni tud a terapeuta ilyen helyzeteket. És időről időre tovább kell képeznie magát, hogy mindig új ismereteket szerezzen és kontrollálni tudja önmagát és a módszereit.
Ön hogyan írná le a Szenvedélyes nők főhősét, Lillát, aki ráadásul maga is párterapeuta, aki, amikor egyszer csak szemtanúja lesz annak, hogy a férje az irodában egy fiatal lánnyal szerelmeskedik – teljesen összeomlik?
Lilla (Balsai Móni) egy átlagos, jól szituált budai feleség. Konszolidáltak a körülményei, hatalmas céljai nincsenek, révbe ért, családja van, felnevelte a gyerekét, úgy-ahogy megküzdött a szülői mintáival, végzi a munkáját a lelkiismerete szerint, ugyanakkor folyamatosan a családtagjai rendelkezésére áll, és mindezzel nagyon elégedett. Úgy érzi, hogy az élete teljes, neki tökéletesen megfelel. Csakhogy kiderül, mindez csak a felszín. A valóságban is sokszor találkozom ilyen típusú nőkkel, gyakran jönnek el hozzám, és kiderül, hogy a gyönyörűszép életükben valójában minden csak a férjüket szolgálta. Ebben a filmben is, cabriója van a férjnek, edzeni jár, kilöveti a fülét, folyamatosan szeretné fiatalabbnak érezni magát, és ebbe előbb-utóbb beletartozik a hűtlenség is. Miközben a felesége, aki ráadásul párterapeuta, nem vesz észre semmit. És az ilyen nőknél, ha valami kibillen a „tökéletességből”, egyszeriben elvesztik a talajt a lábuk alól.
Bugyik, hajgumik, megszokások
Tehet az ilyen esetről az, akit megcsalnak?
Bizonyos fokig igen, hiszen a mi hősnőnk is nagyon is szerényen, visszafogottan öltözött, a haját mindig szorosan összefogta, nemigen sugárzott szexi vonzást. A Kispál és a Borznak van egy száma, az Esküvő, amiben benne van a házasságnak ez a veszélye, megkeseredett unalma, monotonitása. Nyakkendő bomlik, bugyi a földre, /ugyanaz a bugyi marad örökre … Ebbe bizony bele lehet fásulni. És ez az, amire gyakran nem gondolnak a családban élő nők.
Mert a nők számára a család rendszerint a megérkezést, az állandóságot, a biztonságot jelenti.
Van egy japán mondás, amit gyakran idézek a klienseimnek: Ami nem fejlődik, az halott. A mozdulatlanság tulajdonképpen motiválatlanságot eredményez. És ez nem csak a nőkkel, a férfiakkal ugyanígy előfordul. Az EKG-n is az egyenes vonal azt jelenti, hogy nem élünk. Az élet pedig le-föl cikk-cakkokból áll.
Csakhogy ezt a lüktető „életet” produkálni nagyon nehéz. Mindig újat, mindig izgalmasat. Erre tudatosan kell törekednie a párkapcsolatban élőknek?
Vannak bizonyos élethelyzetek, csomópontok, amikor erre különösen figyelni kell. A filmen is a házaspár felnőtt lánya már elhagyta a családi fészket, zizeg, álmodozik, kalandra vágyik, keresi a helyét az életben, miközben megjelent mellette egy új társ, egy fiatal férfi is. Sokan nem gondolnak arra, amikor kiröpülnek a gyerekek, hogy az után már csak ketten maradnak otthon. Mit fognak, mit tudnak kezdeni egymással?
Különleges, az első perctől kezdve szenvedélyes figura a filmben a főhősnő édesanyja, Vilma (Básti Juli)
Vilma, egykor ismert színésznőként egyáltalán nem tipikus édesanya, talán csak abból a szempontból, hogy a lánya kétségbeesését látva, hirtelen rátelepszik, igyekszik kezébe venni az irányítást és kirángatni őt a gödörből. Bíztatja, ne törődjön semmivel, éljen lazán, randevúzzon, szeretkezzen, legyen újra szerelmes, élje meg az érzéseit szabadon. Lehet, hogy pótolni akarja számára mindazt az élményt, amit gyermekkorában nem tudott megadni neki. Jól rávilágít az ilyen élethelyzetekre a Sue Johnson által kidolgozott EFT, magyarul Érzelem Fókuszú Terápia (magam is dolgozom vele), amely szerint minden, ki nem elégített érzelmi szükséglet általában a gyerekkorból jön. És a módszer ezeknek az élményeknek a megélését segíti.
A főhősnőnk számára a gyerekkori hiányok szerves folytatása lehet, hogy még a házastársa is megcsalja?
Valóban, az ilyen emberekben kialakulhat olyan vélekedés: Én nem vagyok elég jó. Nem vagyok szerethető. A filmben persze feltehetően generációkon átívelő, hasonló hiányról lehet szó a nagymamánál is, csakhogy míg a lányát ez bizonytalanná és visszahúzódóvá tette, és belekapaszkodott az első férfiba, akit elé hozott a sors, ő az élete során és még ma is folyamatosan keresi a kapcsolatokat, a férfiakat, akik bebizonyítják, hogy nagyon is szerethető. Szórakoztató, elbűvölő, de egyszerre félelmetes is tud lenni az ilyen ember, aki mindig vibrál, mindig túlteng, mindig rivaldafényben akar lenni.
A gyerekkor meghatározó
Különös, hogy a főhősnő szöges ellentéte az anyjának.
A valóságban is létezik ilyen. Ezt ellenazonosulásnak nevezi a pszichológia. Ahogy van teljes azonosulás is. Eric Berne, az Emberi játszmák nevezetes pszichológiai könyv írója ezt Sorskönyv-nek és Ellen-Sorskönyvnek hívja. Az ő teóriája szerint, úgy öt-hatéves korunkra már írják a szüleink a sorskönyvünket. Egy durva példával: ha a szüleim alkoholisták voltak, akkor elég nagy esély van arra, hogy én is az leszek. Vagy ha a szüleim szigorú sváb emberek, akik a munkát tartják mindennél előbbre valónak, akkor feltehetően felnőttként én is ilyenné válok. Tehát mindenki előre megírt sorskönyvet kap a kezébe. Csakhogy a gyerekek, amikor kidugják a fejüket a saját családi burájukból, azt látják, hogy mások máshogy élnek. Másnak nem részeges, agresszív az apukája, vagy nem dolgoznak a szülei vasárnap is a szőlőben. És akkor sokan azt mondják, akár tudattalanul is: frászt leszek én ilyen. És jön az ellenazonosulás, amikor pontosan az ellenkező utat követik, mint a szüleik. Filmhősnőnk ezt választotta. Engedelmes feleség lett, nem sminkelt, nem hordott magassarkút, sütött-főzött, kikészítette a horgászbotot és a pizsamát, mindig elérhető volt a családja számára.
Na és tessék, mi lett az eredmény? Átverték, nem vették nőszámba.
Eric Berne teóriája szerint mindenkinek az úgynevezett autonóm utat kellene megtalálnia. Kiszedni az értékeket mindegyik lehetőségből, és megélni az életet szabadon, öntudatosan, szenvedéllyel.
Ehhez az autonómiához eljutni persze nem megy egyik pillanatról a másikra. Itt azonban túlságosan gyors váltásokat látunk. Ennek a filmnek érezhetően nem az volt a célja, hogy megmutassa azokat a fokozatokat, amiket az emberi lélek a való életben be kell, hogy járjon, akár az édesanyjához fűződő ambivalens kapcsolatának átalakulásáig, akár a női kétségbeeséstől az új szerelem és vágy megjelenésén át a szabadon megélt, boldog érzelmekig.
Valóban. Persze védhetnénk azzal, hogy ez a film csupán szórakoztatni akar, és két órába ez fért bele. De azért itt is volt egy út, amit mindhárom nő végigjárt. A főhősnő esetében is megjelent egy új kapcsolat, amely mindenekelőtt a korábbi kielégítetlen igényeket igyekezett teljesíteni, a nagymama titkai is kiderültek, és Zsófi, az unoka (Varga-Járó Sára) is eldöntötte végül, hogy utánajár az álmának. Végül is fontos tényeknek és döntéseknek lettünk tanúi, amelyek ezeknek a szenvedélyes nőknek az életét és az egymáshoz való viszonyát is megváltoztatták.
A férfiak valahogy mostohagyerekek ebben a filmben. A csapodár férjről alig valamit, csak kliséket tudunk meg, a nagymama életrajzát író újságíró finom távolságba húzódik a szemünk elől, a kalandvágyó unoka mellett felbukkanó fiatal férfiről pedig eleinte csak azt tudjuk, hogy sok mindent eltűr a lánytól és elég hirtelen képes érzelmet váltani.
Azért ez a fiatal férfi szeretni való karakter. Elemző, introvertált, valódi érzésekkel rendelkező fiatalember. Már a kezdeti szituációban feltűnő, mennyire ellentétesek ők ketten a szertelen fiatal lánnyal. Az introvertált-extrovertált kapcsolat a való életben nemigen tud működni. Azt szoktam mondani, gyakran az a számunkra különleges tulajdonság, ami miatt beleszeretünk a párunkba, később az lesz a válóok is. Mert egy darabig csodálni való, hogy a másik ide akar menni, meg oda akar menni, egyszer el akar utazni Afrikába, aztán meg Uruguayba, embert, állatot, esőerdőt, mit tudom én, mit menteni, de, amikor a mindennapi életre kerül a sor, ez egy otthonülő, csendes típus számára már elviselhetetlen.
A fiatal lányt is éri egy nagy csalódás, („pofára esés”?), amikor a popzenész bálványáról kiderül, hogy „a király meztelen”. (Juszt sem spoilerezzük el, pontosan hogyan is játszódik le ez a vicces jelenet.) De ez mintha tudatos oktató epizód is lenne a nagyhangú Z-generációs fiatalok számára.
A Z-generációs gyerekeket simán elküldeném erre a filmre, hogy ne higgyenek annyira a felszínben, a külsőségekben. És hogy magukra ismerjenek, mert ez a történet érzékletesen mutatja be, hogy az ő nemzedékük mennyire úgy gondolkodik: „Enyém a világ”. És ebből meg kell érkezni a valóságba. Ez a „megérkezés” egyébként, az egész generációnál még ezután fog végbe menni.
Dolgozni kell a kapcsolaton
De nem csak a fiatal lány, hanem az elhagyott párterapeuta anyukája is sokat okulhatott ezekből az eseményekből emberileg is, szakmailag is. Látjuk, hogyan fogadja, amikor a férje megpróbál visszakuncsorogni.
Gyakori az ilyen szituáció a valóságban. A férfiak egy részénél – ahogy itt a filmben is – nem igazi, mély megbánásból és szeretetből fakad a visszatérés, hanem egyszerűen kényelemből. Az ilyen házasság olyan, mint a memóriahabos matrac. Már ismerem a vonalakat, mélyedéseket, megszoktam. Van persze olyan eset is, amikor a krízis után egy mélyebb, szilárdabb kapcsolódás jön létre a két fél között, de ehhez sokat kell dolgozni a kapcsolaton. Mert ugyan együtt vannak már valahány éve, de még nem ismerték meg igazából egymás valódi vágyait, érzéseit. Ha nincs a hiány tudatosítása, sokan, az első egy-két év szenvedélye után leélik egymás mellett az életüket, mint két befőtt a kamra polcán. Jön a gyerek-projekt, a ház-projekt, egyéb projektek, aztán elment az élet. Itt is, ha a főhősnővel nem történt volna meg, ami történt, talán egész életében nem fogalmazta volna meg magának: kicsoda is vagyok én? Mire vágyom igazából? És nem élhette volna meg igazán önmagát.
A saját vágyaim előre tolása nem önzés tulajdonképpen?
Egy kapcsolatban, egy családban az a jó, ha mindenki számára egyformán win-win helyzet alakul ki. Akkor viszont, ha az anya nem boldog, ha nem érzi úgy, hogy nőként, feleségként, anyaként is maximálisan meg tudja élni önmagát – nem tud igazán szenvedéllyel élni és nem tudja a szenvedélyt, a szeretetet, a többieknek is nyújtani és belőlük is elővarázsolni. És bármennyire karikírozottak is ennek a filmnek a nőalakjai, bármilyen klisés helyzetekben ábrázolták is őket, ők az első lépést már megtették. A történet végére mind a hárman – amennyire a sors engedi – nem másoknak akarnak megfelelni, hanem önmagukat, a saját életüket élik. És minden emberi életnek ez ad értelmet.
