Hogy néhány dolgot jól megértsünk abból az útból, amit elődeink az őshazától a Kárpát-medencéig bejártak, ahhoz még onnan is egy-két évezrednyi lépést kell tennünk visszafelé, hogy lássuk: az akkoriban élt embereknek milyen kihívásokkal kellett szembenézniük, hogy egyáltalán életben maradhassanak, s hogy utódaiknak átadhassák azt a tudást, amit életükben megszereztek. Az ezzel kapcsolatos kérdésekre Dr. Bánffy Eszter ősrégész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, az ELTE BTKK Régészeti Intézetének tudományos tanácsadója válaszol.
Elfogadja-e a tudományos közmegegyezés, hogy sokezer évvel ezelőtti korokban az egymástól távol élő embercsoportok hasonlóképpen éltek, gondolkoztak, cselekedtek? És hogy bizonyos jellemzők, tulajdonságok, megnyilvánulások hosszú időn át megmaradtak, öröklődtek?
Minden korban vannak általánosan szükséges, majdhogynem azt mondtam: kötelező tevékenységek, melyekben mindenki osztozik: enni, inni és aludni kell, szaporodni kell, létfenntartás van.
Ez az úgynevezett Maslow-piramis legalsó szintje. Ha ennél egy kicsit szűkebbre vesszük a nézőpontot, akkor változik az ábra. A létfenntartás és az alapvető szükségletek kielégítése nyilván közel azonos módon történhetett. De hogy ezek hogyan nyilvánulnak meg… ma is ezerféle-fajta megnyilvánulása van ennek az alsó piramis-szintnek.
Forrás: Wikipedia
Természetesen az ugyanabban a korban egymástól nem nagyon távol élő emberek életvitelében is óriási különbségek lehetnek. Például a brazíliai őserdőben élő embercsoportok, meg a Rio de Janeiro-i luxuspalotákban élő milliárdosok közt. Öt-tízezer évvel ezelőtt azonban feltételezhetően (ha voltak is) az anyagi-, és életkülönbségek nyilván sokkal kisebbek lehettek. Vagyis, ha szűkítünk, akkor a Pireneusok és az Altáj barlangjaiban élők életvitele és életszínvonala hasonlóbb lehetett, és talán a mai brazíliai őserdei emberekéhez is.
Ez igaz, de ha a mezopotámiai-egyiptomi civilizációkat nézzük, már akkor kialakultak a társadalmi különbségek. A kínai újkőkori átalakulás után hasonló folyamat indult. Vagyis ezek a társadalmi egyenlőtlenséggel kapcsolatos átalakulások viszonylag hamar elkezdődtek.
A gyűjtögetők sem boldog tudatlanságban éltek
Ennek ellenére a brazíliai őserdőben élő mai emberek életmódja, életvitele jobban hasonlít a 4-5-10 ezer évvel ezelőtt élt eurázsiai embercsoportokéhoz, mint a mai (bárhol élő) milliárdosokéhoz.
Igen, ezt szokták mondogatni, de nem tudjuk. A dolog megértéséhez szeretnék egy kis régészettörténeti megközelítést adni. Ez a kettősség, hogy halász-vadász-gyűjtögetők és élelem- termelő földművesek, olyan toposz, amely végigvonul a régészet történetén, de más, a történelemmel foglalkozó tudományok esetében is érvényes. Tudós művelői ezt úgy képzelik el, hogy voltak a boldog tudatlanságban élő gyűjtögetők, de aztán szerencsére kialakult a civilizáció alapja a letelepedéssel, a földműveléssel és minden mással, ami ezzel együtt jár. Az újkőkori életmódot magasabb rendűnek tartják, mert itt kezdődött a civilizáció.
Többet lehetett enni, jobban lehetett élni…
Pedig ez egyáltalán nem egyértelmű. Most azonban arról kell először beszélünk, hogy vajon egységes tömb lehetett-e a halász-vadász-gyűjtögetők társadalma. Erre természetesen nagyon nehéz tudományosan igazolható, bizonyítékokkal is alátámasztott választ adni.
Ehelyett hadd éljek egy egészen extrém példával, amelyre bizonyítékaink is vannak.
Még ma is többet tudunk arról, hogy mi volt ezeknek az embereknek a viszonya a mogyoró terméséhez, mint ahhoz, hogy voltak-e náluk társadalmi különbségek.
A mogyoró ugyanis rendkívül fontos táplálék volt a számukra, el lehetett tenni télre, kis helyen elfért. Erről a kérdésről sok tanulmány született.
De hogy egyébként ezek a népek mit szerettek, hogyan csoportosultak, kikkel szövetkeztek, hol voltak a gyülekező helyeik, ahol visszatérően találkoztak egymással, milyen spirituális események zajlottak e helyeken, nos, erről a mai napig inkább csak találgatások vannak, mint bizonyítékok.
Például említhetjük a törökországi világhírű, tizenegyezer éves, az újkőkor kialakulását megelőző, hatalmas kő-emlékekből álló gyülekezési központot. A szír határhoz közeli Göbekli Tepe és számos hasonló környékbeli lelőhely építészetéről, kiterjedéséről sok mindent tudunk ma már, de az ott zajló, nagy gyülekezésekről, a közös rítusainak mibenlétéről még mindig kevés az információ, nem beszélve a mindennapi élet egyes részleteiről.
Hogy ezek a társadalmak térben és időben mennyire voltak összetettek, változatosak a belső szerkezetükben, arról csak mostanában kezd valamiféle fogalmunk lenni.
Mi ennek a lényege?
Minden korban minden népcsoport alapvető életeleme a mobilitás volt.
Nem a szükség hajtja ilyenkor az embert?
Nem feltétlenül. Az embercsoportok két dolog miatt vándorolnak. Az egyik elnevezése (angol műszóval) a PUSH-effect. Amikor az emberek sanyarú életkörülmények közé kerülnek éghajlat-változás, áradások, hosszantartó szárazság, esetleg járvány miatt, vagy a környezetük élővilága hátrányukra megváltozik, esetleg ezek halmozódása esetében. Vagyis tőlük függetlenül olyan körülmények közé kerülnek, amelyek rosszak, ártalmasak a számukra. Ezért megpróbálnak olyan helyre menni, ahol, azt remélik, hogy ott jobb lesz. A másik dolog, amelyre helyváltoztatással válaszolnak, az a PULL-effect, amikor ugyan nem élnek rossz körülmények közt, viszont értesültek arról, hogy van egy hely, ahol még kedvezőbb lehetőségekre lelhetnek, mert például kiváló nyersanyagok vannak, amelyekből jól lehet kőszerszámot pattintani, vagy a lazacok éppen ívnak és ezért bőven van belőlük, és így tovább.
Anélkül, hogy erőltetett lenne a hasonlóság, de máris eljutottunk egy kérdéshez, annak megválaszolására, hogy mi lehetett az oka az obi ugor – magyar szétválásnak?
Évezredeken keresztül ez a két hajtóerő volt az emberekben és azt kell mondanom, hogy minél jobban beleássa magát az ember az egyetemes migráció-történetbe, annál gyakrabban találkozik ezzel a kétféle hatással.
És még egy fontos közös tulajdonságukkal: gyakorlatilag nincs olyan migráció a világtörténelemben, amelyik a teljes ismeretlenség felé tartott volna.
Akik vándorútra keltek, azoknak mindig volt valamilyen információjuk arról a helyről, ahová igyekeztek. Egyébként ez a hálózat-kutatásnak köszönhetően is alátámasztott, fantasztikus felfedezés.
Ha csak az újkőkori vándorlásokat, az anatóliai földművesek kései leszármazottainak Duna-menti „hódításait” nézzük a Párizsi-medencéig nyugat, és Ukrajnáig kelet felé, akkor egészen biztos, hogy ők sem teljesen ismeretlen tájak felé kerekedtek fel. Nyilvánvalóan használták azokat a kapcsolatokat, amelyek előzetesen alakultak ki az adott területen élő halász-vadász-gyűjtögető emberekkel, és ezeket egészítették ki a kortárs cserekereskedelemből adódó információkkal. Vagyis mielőtt útnak indul egy népcsoport, szinte mindig vannak hídfőállásaik a meghódítandó területeken.
Ehhez azonban szükség volt egy aránylag bonyolult nyelvre, időszámításunk kezdete előtt akár 6-8 ezer évvel, hogy a szándékaikat tudassák a partnereikkel és azok információit megértsék.
Abban egészen biztos vagyok, (már csak az indoeurópai összehasonlító nyelvészeti végzettségem alapján is), hogy abban az időszakban, amelyről beszélünk, már olyan kialakult szerkezetű és szókincsű nyelvek voltak, hogy szinte nem lehetett különbség az akkori és a modern nyelvek közt. Sajnos a nyelvről, amelyet beszéltek, nem sok adatunk van – minden bizonnyal az indoeurópai nyelvek itteni megjelenését megelőző, ismeretlen eredetű nyelvcsalád lehetett, Ha a tárgyalt időszakot, az újkőkor kezdetét és az akkor találkozó helyi és bevándorló népességet nézzük, akkor az mondható, hogy ezek az első földműves csoportok Krisztus előtt 6800-6200 évvel érkeztek az Égeikum és tovább a Balkán területére. A Kárpát-medencében 6000 körül jelentek meg, fél évezreddel később pedig már elindultak a földművesek Európa minden irányába. Márpedig e folyamatok közül egyik sem történhetett volna a megfelelő előzetes kapcsolati hálózat kiépítése nélkül.
Felderítők, kalauzok, kapcsolati háló
Egy nagyobb csoport ember esetében, akik valamilyen, lazábban, vagy szorosabban szervezett egységben éltek, mégpedig területtől, néptől, nyelvtől, genetikától, életkörülményektől függetlenül, vagy éppen azért, mert ez is egyfajta általános emberi jellemző, ezért nyilvánvalóan az Uráltól a Kárpátokig vándorló magyarokra is érvényes. Mi több, még a „kalandozások” évszázadában is így lehetett: előre küldték a felderítőket, vagy helyi ismeretekkel bíró kalauzokat fogtak (el, vagy szolgálatukba).
Vagy pedig őket keresték meg kereskedők, akár távoli területekről érkezve is.
A paleolitikum végén nem kellett hozzá háborúskodás, enélkül is volt egy kapcsolati háló és a kőkorszak teljes időszakán keresztül húzódik egy szinte állandóan jelenlévő mobilitás.
Hogy ismert példát mondjak: az Altáj hegységben levő barlangban nyomát találták nemcsak a gyenyiszovai embernek, de a vele aránylag közeli genetikai rokonságban álló neandervölgyinek is. Nyolcezer kilométerre Közép-Európától, sok ezer évvel a homo sapiens sapiens (a mi egyenes ági őseink) európai megjelenése előtt.
Nagyjából. 10 ezer éve pedig, a legutolsó jégkorszak végén, amikor a középső kőkori vadászok szórványos csoportjai Észak felé húzódtak a jégtakaró zsugorodását követően, az ugyancsak a mobilitásról szólt. Az újkőkori életmód kialakulását pedig egy masszív, anatóliai eredetű, délkelet-európai vándorlásnak köszönheti Európa. Nem, vagy nem csak a felderítők járták be a közeli-távoli tájakat és hoztak-vittek fontos információkat, hanem azok az emberek is, akik a kapcsolati háló részei voltak. Meggyőződésem szerint ez az újkőkori átalakulás egész Európa területére történt gyors szétterjedésében fontos szerepet játszott.
Közelítsünk egy, esetleg Kárpát-medencei példával.
Amikor az újkőkori földművesek elérték ezt a vidéket, nem tudták, hogy hol vannak a jó eszközökhöz szükséges kőnyerő helyek: azok ugyanis a hegyekben voltak, amerre a helybéli lakos vadászok jártak, a földművesek terjeszkedési helye pedig a folyóvölgyekben és az öntésterületeken volt.
Hogy ennek ellenére jól el voltak látva a tokaji hegységből való obszidiánnal, vagy a jól megmunkálható dunántúli vörös radiolarittal, az minden bizonnyal annak tulajdonítható, hogy ismertek olyan embereket, akiktől ez beszerezhető volt, és elég valószínű, hogy a kő nyersanyagért adtak is valamit cserébe.
Noha bizonyára nem hasonló nyelven beszéltek a helyi lakosok és a bevándorló földművesek, valahogy megértették egymást. Nyilván a testbeszéd is segítségükre volt, erre persze sem adatunk, sem bizonyítékunk nincs. Rengeteg nyitott kérdés van, de a probléma nem itt kezdődik.
Forrás: történelem.blog.hu
Hanem hol? Halljunk legalább egy nyitott kérdést.
Az összes belső hatású hatalmi kérdés ilyen.
A tényeket ismerjük: néhány elszigetelt helyet kivéve mindenütt elterjedt a letelepedett életmód, az élelemtermelés. Akárhogy is nézzük, nem tagadható, hogy a civilizáció eredetét itt kell keresnünk. Nem csak a rétegezett társadalom, a fémhasználathoz kapcsolódó innovációk, de még a mai, legmodernebb használati tárgyaink, mint az okosóránk és az űrhajók sem jöhettek volna létre a neolit forradalom nélkül.
A halász-vadász-gyűjtögető társadalmak kutatói újra és újra megkérdőjelezik ezt az állítást: miből gondolják ennek az elméletnek a tudósai, hogy az újkőkor társadalma annyival jobb volt? Nemrégiben világossá vált a lelőhelyek újabb, aprólékos régészeti kutatásai nyomán, hogy éppen ott, ahol kialakultak a földművelő, gabonatermesztő, háziállat-tartó társadalmak, kevés volt a vadállat, rosszak voltak a gyűjtögetési körülmények, szárazzá vált az éghajlat, nem volt elegendő, olyan növény, amelyet begyűjthettek és megehettek volna. Az A terv a korábbi tevékenységük folytatása volt, a B terv pedig a váltás. Ahol az A terv folytathatatlan volt, azokon a helyeken elkezdtek kínjukban kísérletezni. Rengeteg kudarc árán sikerült megvalósítani a váltást.
A kudarc ebben az esetben azt is jelenthette, hogy sokan éhenhaltak közülük. Nem?
Azt szinte mindig elfelejtjük, hogy minden váltás, minden átállás rengeteg kudarccal jár. A történelemben nincs egyenes vonalú fejlődés, változás.
Kísérletezés folyik az ismeretlenben és sok-sok próbálkozás. Ami természetesen rengeteg kudarccal jár. Mi, régészek, csak azt látjuk, hogy mi az, ami sikerült. Ugyanis annak van régészeti nyoma. A kudarcoknak nincs.
Bizonyára a mezo-, és a neolitikum határán is arról szólt az élet, hogy az a népcsoport, amelynek tagjai közt vannak kreatív (mondjuk így) vezetők, és a vezetettek közt jellemző az adott helyzetekhez vagy változásokhoz való alkalmazkodó képesség, azok túlélték a bajokat.
Pontosan. Kreativitás és alkalmazkodó képesség nélkül nincs túlélés.
Tudok olyan népcsoportokról a legelső földművesek közt, Kr. e. 5800-5700 körül, fantasztikus gazdag településeik voltak a Duna nyugati oldalán, a mai Dunántúlon.
Úgy kell elképzelnünk, mintha a korabeli New York lett volna. Tegyem hozzá: a Duna akkoriban nem úgy nézett ki, mint ma, hanem a folyóvölgyben ágas-bogas módon szétterülő, sok ágra szakadó, mocsaras folyóvízjárta vidék volt. Azt a részét, amelyről beszélek, ma is Sárköznek hívják (nevében a megfejtés).
A túlpartra, tehát a folyó Alföld felőli partvidékére a Tisza-Maros torkolat vidékéről megérkezett egy nagyon hasonló, és valószínűleg nyelvében sem teljesen idegen, szintén ehhez a kultúrkörhöz kapcsolódó népcsoport. Letelepedtek a folyó keleti oldalán levő (ugyancsak) Sárközben.
Hihetetlen, de a régészet egyértelmű tanúsága (vagyis a hiányzó településszerkezeti hasonlóságok, a hasonló vagy egyenesen import-tárgyak teljes hiánya) szerint a folyó keleti oldalán élő népcsoportnak semmilyen kapcsolata sem volt a nyugati oldalon élőkkel.
Ötven lelőhelyet azonosítottunk a keleti oldalon. Ami nem azt jelenti, hogy olyan sokan voltak, hanem inkább azt, hogy az évszaknak megfelelően évente kétszer-háromszor ide-oda vándorolva telepedtek meg egy-egy éppen vízmentes helyen, ahol a terület alkalmas volt mezőgazdasági művelésre.
Aztán körülbelül néhány generációval később egyszer csak felszívódtak. Eltűntek. Nem tudtak kapcsolatot teremteni az átjárható mocsárvidék túloldalán élőkkel, nem tudtak alkalmazkodni a körülményekhez, talán valamilyen egyéb sikertelenség is közrejátszhatott, amiről nem tudunk.
Valószínűleg visszahúzódhattak a Tisza-vidékre, ahonnan korábban elvándoroltak, hogy ismét egyesüljenek a saját népcsoportjaikkal. Az ő történetük is jó példa arra, hogy mi minden lehet a kiváltó oka a sikertelenségnek. A helyes útra, amely a sikerhez vezet, sok, sikertelen próbálkozást követően (vagy közben) lehet rátalálni.
Ez természetes, és a mai napig így van.
Igen, de a kudarcos kísérletek tömege eddig nem sok figyelmet kapott a régészeti kutatásban.
Vannak olyan dolgok, amelyek év-tízezredekre visszamenően hasonlóképpen zajlottak le, és zajlanak le ma is, annak eredményeképp, hogy az emberi tudat, az emberi viselkedés ösztönös válaszai ma sem különbek, mint akkortájt.
Igen, a felsoroltakhoz tartozik például a kíváncsiság, a megismerés vágya, a kísérletezés, az innovatív gondolkodás…
Csupa-csupa jellegzetesen emberi tulajdonság…
Ebben teljesen egyetértünk, visszatérve egy félmondat erejéig a korábban említett Maslow piramishoz, amelynek a legalsó, alapvető fontosságú szintjében találhatók, tárgyalt témánkban tudnunk kell, hogy meglétük nélkül nincs túlélés. Azonban, hogy az egyes ember vagy a népcsoport, amelyben él, mindezt és különösen az, hogy a piramis felsőbb rétegeiben lévő szükségleteket hogyan valósítja meg, az nagyon tér-idő-függő.
A kreativitás, amit követni lehet
Meg persze az is, hogy mennyit tud megvalósítani belőle.
Nem egészen. Igazából van egy küszöb: az, hogy túl kell élni. A többi szükséglet valójában az élet minőségéről szól.
Valamennyi kreativitás mindenkiben van, de akibe, vagy amely csoportba több szorult, az könnyebben tudja megugrani az akadályt.
Ezért előnyösebbek a nagyobb csoportok, vagy a kisebb csoportok egymással kommunikáló halmaza, mert ott nagyobb eséllyel található egy-egy kreatívabb ember, akit lehet követni. Az a massza-gondolkodás, ami korábban jellemezte a régészetet és a történettudományt, miszerint egy-egy népcsoport egyféleképpen gondolkozott, egy akaratot fejezett ki, ami azért nem visz jó irányba, mert nem adja meg az egyediségét az emberek sorsának. Korábban ez a fajta megközelítés nem játszott szerepet az emberiség régmúltjának kutatásában, feldolgozásában, aztán a nyolcvanas évektől kezdve sokan túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítottak az „individuális cselekvő erő”-nek. Azóta is gyakran kileng az inga az egyik vagy a másik értelmezés felé, amikor arra keressük a választ, hogy egy-egy őskori történeti, társadalmi fordulat sikeréhez mi vezethetett a túlélés szempontjából? Inkább a tömeg akarata, vagy egy-egy ember látnoki képessége?
Így találunk rá a demokrácia és a diktatúra bölcsőjére, évezredekkel az athéni városállam, vagy a római császárság előtt.
Úgy vélem, hogy semmilyen korban nem tudjuk hitelesen elképzelni, hogy milyen volt más, korábbi időkben. A történelemtudomány igazából nem is erről szól. Mert nem az a végső célja a történelem-kutatásnak, a régészetet is beleértve, hogy pontosan rekonstruáljuk: mi hajtotta a régi korok embereit, hogy pontosan mi zajlott le és miért úgy, ahogy történt…
Hanem?
Hanem az, hogy mindaz, ami történt, számunkra mit jelent. Amúgy sem tudjuk kikapcsolni azt a szűrőt, amely a jelenleg élő ember testi-lelki-gondolati szűrője.
Ami sajnos, hibás szűrő.
Minden szűrő hibás. És ha tökéletes lenne is: milyen hatalmas hasznunk lenne abból, ha meg tudnánk állapítani, hogy a tízezer évvel ezelőtt Skandináviában élt halász-vadász-gyűjtögetők hány deka húst fogyasztottak naponta? Talán nem ez a jó kérdés, de ha megértjük a tendenciát, valamint azt, ami az összes történelemmel kapcsolatos tudománynak a legvégső esszenciája: azt, hogy mindebből mit tudunk tanulni.
Ha tudunk tanulni. Mert a világtörténelem általunk ismert eddigi szakasza nem ezt igazolja.
Valóban, de mégis ez a cél: a tanulás. Esetleg más tudományok bekapcsolásával lehet szűkíteni a látószöget és pontosítani a képet. A régészetnek számos természettudománnyal való szoros együttműködése, de a kulturális antropológiával, vagy a szociálpszichológiával való együtt-gondolkodása is minden résztvevő számára előnyös – és további nagy lehetőségeket rejt, hogy jobban megértsük a múltunk-egy-egy szeletét.
