Hogy lehet-e szép egy csupasz betonfal, arról megoszlanak a vélemények. Mint ahogy arról is, hogy szerethető-e egy gigantikus téglafelület, egy homlokzaton kanyarodó lépcső, egy merészen megmutatott gerenda. Ám az biztos, hogy izgalmas, formabontó és eredeti megoldások voltak ezek a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán, amikor néhány építész megpróbált szakítani a a szocialista panelépítészettel, és a nagyipari „házgyártásba” visszacsempészni az építőművészetet. Néhány fotó a Fortepan archívumából.
A brutalizmus már régóta fontos hívószó a közösségi médiában, egy-egy vaskos betonépület fotója óriásit tud menni az erre fogékony szubkultúrában.
A brutalista című film sikere aztán rátett még egy lapáttal az ismertségre, így azok füléhez is eljutott a kifejezés, akiket egyáltalán nem érdekel az építészet.
Főleg idehaza kapták fel rá sokan a fejüket egy éve, hiszen a filmben Adrien Brody egy kivándorolt magyar tervezőt alakít. Igaz, csak egy kitalált személyt formál meg, ám a figura nem teljesen légből kapott, hiszen több hazánk fia futott be építészkarriert nyugaton a huszadik század derekán – s többeknek közülük szoros kapcsolata volt a brutalizmussal is.
De mégis mi az a brutalizmus? A szó valami durvaságot sejtet, pedig a „nyers” kifejezés egyálalán nem negatív jelző. Elég csak a brut, azaz nyerspezsgőre gondolni.
A brutalista épület neve ugyanis onnan ered, hogy nem rejti el a szerkezetét, anyagát, hanem őszintén megmutatja azt.
Ha valaki már ismeri valamennyire ezt a kifejezést, annak alighanem betonfelületek jutnak először az eszébe róla. Valóban, a brutalizmus nagyon szerette a nyers- és a látszóbeton felületeket. (A kettő nem pont ugyanazt jelenti: a látszóbeton esetében a zsaluzás után még valamivel kezelték ugyan a betont, de nem burkolták semmivel. A nyersbetont viszont még csak nem is kezelték.)
Ám nem csak betonból állhat egy brutalista épület.
Előszeretettel alkalmazták idehaza a téglafelületeket is az ilyen házakon, vagy akár a kopilit üveget.
(Ez a ma már kissé elfeledett kifejezés épp úgy egy márkanévből köznevesült, mint a zsilettpenge vagy a metlachi.)
Persze az, hogy egy épületet nem burkolunk és engedjük megmutatni eredeti szerkezetét, nem valami új találmány.
Ilyen mondjuk a legtöbb középkori vár. Vagy akár a rönkház is. Ám ezt a hozzáállást teljesen elfelejtette a városi ember, s csak a második világháború után, az ’50-es években hozta divatba néhány építész nyugaton. A legismertebb közülük Le Corbusier volt, de rajta kívül mások neve is összekapcsolódott az irányzattal – így két világhírű magyar építészé is.
Egyikük a Bauhausban tanult, majd ott tanító Breuer Marcell volt, a másik Goldfinger Ernő. Utóbbi neve szintén egy filmből lehet ismerős: a James Bond-sorozat szerzője, Ian Fleming róla mintázta a főgonosz karakterét. Hogy miért? Állítólag utálta az egyik házát, vagy csak azt, hogy miatta régieket bontottak le, de beszélik azt is, hogy az építész kibírhatatlan természete ihlette meg az írót. Mindenesetre Goldfinger beperelte szerzőt, aztán végül peren kívül egyezett meg vele.
A brutalizmus pedig hamarosan meghódította az egész világot, így természetesen (a vasfüggöny miatt ugyan némi késéssel, de) Magyarországra is eljutott. Erről szól az a kiállítás, amelyik március 13-án nyílt meg a budapesti Walter Rózsi-villában, Breuer, Goldfinger és más magyarok. Brutalista építészetünk itthon és odaát címmel.
Apropóját részben az adja, hogy az egyik leghíresebb magyar építész,
Breuer Marcell hagyatékának egy része tavaly hazakerült, s most végre a nagyközönség is megtekintheti.
(Köszönet érte mindenekelőtt Tóbiás Tasnak és Sebestyén Ágnes Annának). A kiállítás vezető kurátorának, Kovács Dánielnek pedig egy hatalmas, képekkel gazdagon illusztrált könyve is megjelent Brutalista építészet Magyarországon címmel (melynek anyagát e cikk összeállításához is felhasználtuk).
Az ötvenes évek első felében a Szovjetunió által megszállt területeken még a szocreál volt a kötelezően követendő építészeti irányzat. Sztálin halála, majd az ’56-os forradalom után azonban új szelek kezdtek fújni. Enyhült a szorítás, és a hatvanas években újra megjelent a modern stílus. Születtek ugyan olyan házak is, amelyek híven követték háború előtt abbahagyott hagyományt, de voltak építészek, akik igyekeztek a nyugatról érkező friss hatásokat beemelni alkotásaikba.
Nehogy azt higgyük azonban, hogy ezzel eljött a kánaán a magyar építészetben. Míg az ötvenes években egyetlen stílust kellett követni, az ezt követő évtizedekben a funkcionalizmus kerekedett minden fölé: szinte csak a gazdaságosság, a praktikum számított.
A hagyományos esztétikai szempontokat és díszítőelemeket éppúgy feleslegesnek tartották, mint az újakat.
Vagyis a házak többsége ebben az időben sablonos, rendkívül egyszerű és ötlettelen volt. A legtöbbször silány építőipari minőség mellett ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az egykori szocialista blokkban sokan máig idegenkednek a huszadik század második felének építészetétől.
Ám mindezzel együtt születtek kitűnő, karakteres alkotások. Köztük brutalisták is – annak ellenére, hogy ezt a kifejezést nem nagyon használták idehaza.
Ha mégis, akkor legfeljebb negatív értelemben, a „hanyatló nyugat” építészetére utalva. Mint Kovács Dániel könyvéből kiderül, először 1988-ban jelenik meg a brutalizmus szó értéksemelegesen. (Na igen, voltak a művészettörténetben olyan stílusok, amelyeknek eredetileg negatív volt a csengése: a gótika például eleinte barbárt, a biedermeier pedig nyárspolgárt jelentett.)
A legkarakteresebb, legtöbbek által ismert magyarországi brutalista épület alighanem az újpalotai Víztoronyház.
Az épület neve nem véletlen: a tetején két hatalmas tartály helyezkedik el, mely egy évtizeden keresztül segítette a telep vízellátását. Alattuk – ahová már a lift se jár – művészlakásokat alakítottak ki.
1975-ben adták át, az akkorra már jelentősen kiépült lakótelep közepén, nem messze a két évvel korábban felállított centenáriumi emlékműtől. Nem csak abban különbözik a telep többi lakóházától, hogy messze föléjük magasodik (71 méterével és 20 emeletével Budapest legmagasabb lakóháza), hanem abban is, hogy nem panelből épült.
A tervező, Tenke Tibor már a budafoki kísérleti házaknál is alkalmazta azt a csúszózsalus technológiát, amit itt is használt. Ezzel a módszerrel ugyan változatosabb és egyedibb formákat lehetett alkotni, mint a nagypanelekkel, de a lakótelepépítéseknél a gazdaságosság számított egyedül. Így nem vehette fel a versenyt a házgyári megoldásokkal, a házak zöme továbbra is panelből épült.
Bár a főváros legmagasabb lakóépülete a Víztoronyház, az országban azért akadnak magasabbak nála.
Ráadásul olyanok, amelyeket joggal nevezhetünk brutalistának. Ilyen az 1978-ban befejezett szolnoki toronyház (Kovács Dezsőné – Nagy Zoltán – Rózsa Sándor), illetve az egy évtizeddel korábban átadott, debreceni, melyet Boruzs Bernát és Szabó János tervezett.
Ez utóbbit úgy helyezték el a vasútállomás mellé, hogy a Piac utca végpontja legyen, a Nagytemplommal szemben. Bár előregyártott elemekből épült, azokat kifejezetten ehhez az épülethez tervezték.
Így formája eredetibb, mintha házgyári panelekből rakták volna össze: mind a négy irányba más arcát mutatja.
Érdemes megnézni, hogy az első emeleten például mások az erkélyei, mint a felsőbb szinteken – akár csak a 19. századi bérházaknál. A hozzá tervezett átriumos terecske a kanyargó betonlépcsővel pedig valószínűleg azoknak is tetszett, akik utálták a monstrumot.
A korszakban azonban nem csak felfelé törtek azok az építészek, akiknek lehetőségük volt elszakadni az unalmas panelektől, hanem oldalirányba is. Ezek közül a legmegdöbbentőbb méretű a kecskeméti szalagház lett.
A 177 lakásos A ütem 1969-re, a 288 lakásos B ütem 1973-ra készült el Peschka Alfréd tervei szerint.
A környező kisházas környék fölé magasodva még inkább óriásinak tűnik a komplexum, mely ijesztő mérete ellenére izgalmasan követi a mellette futó út kanyarulatát.
Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy a brutalizmus egyet jelent a brutális méretekkel, jusson eszünkbe, hogy ebben stílusban nem csak hatalmas lakóépületek születtek, hanem társasházak, sorházak, családi házak, sőt nyaralók is.
Még Magyarországon is, igaz nem sok. Idehaza erre jóval kevesebb lehetőség volt, mint mondjuk Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban. Pláne igaz ez a villaépítészetre, ami érthető okokból szinte teljesen hiányzott a szocialista blokkban. Ezért is szeretem Mónus János zuglói OKISZ-székházat, mert olyan, mint egy nagyra nőtt amerikai villa a Columbo-sorozat valamelyik epizódjából. Ráadásul – lehetőségeihez mérten – nem csak a környék házaihoz, de a szomszédos templomhoz is igyekszik igazodni.
És a lakóépületek – legyenek bármekkorák – még mindig csak egy szűk szeletét jelentik a hazai brutalista építészetnek. Kovács Dániel minden korábbinál szélesebb merítésében találunk irodaházat, templomot (!), forgalomirányító-tornyot, számos tanácsházát, hotelt, üdülőt és művelődési házat is.
A legkülönösebb betonkonstrukciók azonban egyértelműen a hatalmas emlékművek. Közülük is kitűnik a szombathelyi Felszabadulás-emlékmű gigantikus lobogója. Heckenast János 29 méter magas alkotása úgy meghatározta a városképet, hogy még a megyeszékhely szocialista címerébe is belekerült.
1970-ben állították fel, ebben az időben már óvatosabbak voltak az emlékművekkel. Az ötvenes évek elején még mindenhol nyíltan ábrázolták a fegyveres szovjet katonákat a szobrokon, domborműveken és mozaikokon.
Viszont az 1956-os forradalom és szabadságharc után már nem akartak provokálni a megszállók alakjaival, miközben természetesen a moszkvai elvárásoknak is meg kellett felelni – vagyis a felszabadulás jubileumáról meg kellett emlékezni mindenhol.
Ebben az időszakban kapóra jött a modern művészet és a brutalizmus nyers ereje. Így születtek meg azok az emlékművek, amelyek tulajdonképpen teljesen semleges megjelenésűek, csak egy vörös csillag vagy egy évszám emlékeztet az üzenetükre. Ennek köszönhetően legtöbbjük a rendszerváltást is túlélte, s eredeti tartalmától megfosztva, mind a mai napig áll.
Mint ahogy a brutalista házak jelentős része is – bár számuk folyamatosan fogy. Az irányzat ugyan végigkísérte a hatvanas és a hetvenes éveket, sőt néhol még a nyolcvanas évek Magyarországán is fel-fel bukkant, ám ideje akkorra már lejárt. A kreatívabb építészeti megoldásokat keresők abban az időben már a posztmodern vagy épp az organikus építészet felé fordultak.
A rendszerváltás után pedig jó darabig mindenki megvetéssel tekintett mindenre, ami a szocializmusban született. Még azokra a házakra is, amelyek épp a szocialista tervgazdálkodás monotonitása, a nagyipari sablonok ellenében születtek. Talán itt az ideje, hogy kicsit más szemmel tekintsünk brutalista örökségünkre!
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/brutalizmus
