Érdemi segítséget hozhat a legkisebb nyugdíjak emelése, de a bérek mögött egyre jobban lemaradó idősek problémáját önmagában nem oldja meg. Ráadásul a felzárkóztatás újabb feszültséget teremthet: több évtizednyi munka és magasabb járulékfizetés után sokan alig kaphatnak többet rövidebb ideig dolgozó társaiknál – mutat rá Veres Patrik, a GRANTIS tanácsadó cég pénzügyi elemzője. Interjúnkban a kormány nyugdíjterveiről, az időskori szegénységről és a mai harmincasok-negyvenesek kilátásairól kérdeztük a szakértőt.
Hogyan értékeli az új kormány nyugdíjterveit? A bejelentett intézkedések közül melyek jelenthetnek tartós javulást az idősek megélhetésében, és milyen fontos problémákra nem adnak még választ?
2008 óta érintetlen területekhez nyúlt hozzá a kormány a legújabb nyugdíjcélú intézkedésekkel.
Ha a nagy képet nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy a jövő évi költségvetés a legalacsonyabb nyugdíj- és más ellátásokat kapók helyzetén változtat leginkább, ők fogják megérezni a legjobban az ellátás növekedését, amelyek közül több tartós is lehet.
Tartós javulást egyértelműen a most megemelt nyugdíjminimum (28 500 forintról 120 ezer forintra) és annak indexálása okoz, hiszen ezeket 2027-től hónapról hónapra megkapják majd a nyugdíjasok. Ez több mint 100 ezer nyugdíjast érint pozitívan és magával hozza más, eddig nagyon alacsony ellátás emelését is.
Kisebb, de szélesebb körű hatása van a 146 ezer forint alatti nyugdíjak sávos felzárkóztatásának. Ők 6 – 12 ezer forintos növekedést fognak tapasztalni.
A kormány végül megtartja a már beépült 13. havi nyugdíjat, de a nyugdíjasok várakozásával szemben nem építi tovább a 14. havit, viszont érkezik a Nyugdíjas SZÉP-kártya, ami sokaknál nagyobb összeg, mint a 14. havi nyugdíj második hete.
Bár a módosítások szociális szempontból teljesen érthetőek és üdvözlendőek, a nyugdíjasok között most vannak, akik nem érezhetik fairnek a döntéseket:
sok, több évtizedet ledolgozó nyugdíjas látja majd azt, hogy azok a társaik, akik rövidebb szolgálati időt gyűjtöttek össze vagy kevesebb járulékot fizettek be és ezért lett alacsony a nyugdíjuk, közel ugyanakkora nyugdíjat kapnak, miközben ők a másik irányból is azt élték át, hogy míg az ő nyugdíjuk csak az inflációval növekedett, a bérrobbanás után nyugdíjba menők sokkal magasabb nyugdíjat kapnak.
Az új intézkedések nem kezelik a nyugdíjemelés problémáját és továbbra is csak az inflációval emelkednek ezek az ellátások, így 2027-ben is nőni fog várhatóan a nyugdíjasok lemaradása a bérekhez képest.
A kormány 2027-től 120 ezer forintra emelné a nyugdíjminimumot, és sávosan növelné az alacsony nyugdíjakat. Mennyire enyhítheti ez az időskori szegénységet, és hogyan lehet úgy felzárkóztatni a legkisebb ellátásokat, hogy közben a hosszabb szolgálati idő és a magasabb járulékfizetés is megfelelően érvényesüljön?
Mindenképp jelentős az emelés a legalacsonyabb nyugdíjat kapó honfitársaink körében, akik nap mint nap szembesülnek a pénzügyek okozta kihívásokkal, de azt is látni kell, hogy a 120 ezer forintos nyugdíjminimum, és a sávos felzárkóztatás 146 ezer forintos korlátja is a KSH által megállapított szegénységi küszöb alatt van. Ha a KSH 2024-es értékét kiigazítjuk az inflációval,
ma nagyjából havi 184 ezer forint a szegénységi küszöb.
A 120 ezer forintos nyugdíjminimum ennek még csak a 65 százaléka.
A felzárkózást részben kezelhetné például a hosszabb szolgálati idő nagyobb emeléssel történő elismerése a nyugdíjminimum esetén (pl. 20 év után minden évért minimum 1% plusz összeg). Másik megoldás lehet egy nem társadalombiztosítási forrású szociális kiegészítés, aminek éves mértéke a rászorultság nagyságától függhet.
Mi ma a magyar nyugdíjrendszer legsúlyosabb problémája: az ellátások összege, a nyugdíjak közötti különbség vagy a hosszú távú finanszírozhatóság? Milyen változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy a mai harmincasok és negyvenesek is megfelelő állami nyugdíjra számíthassanak? Elkerülhető-e a korhatár további emelése, és melyik az a reform, amelyet már ebben a kormányzati ciklusban el kellene indítani?
A legnagyobb probléma ma a nyugdíjak folyamatos relatív leértékelődése, ezáltal a nyugdíjasok elszegényedése a bérből élőkhöz képest.
Az elszegényedés egy másik dimenziója is jelen van:
a nyugdíjasok egymás közötti egyenlőtlensége is egyre nagyobb.
Az idősebb nyugdíjasok évről évre egyre jobban szakadnak le az újonnan nyugdíjba vonulóktól. Szintén égető probléma a demográfia. Egyre kevesebb aktív dolgozóra jutó egyre több nyugdíjas szűkíti a költségvetési mozgásteret.
A mai 30-40-esek megfelelő állami nyugdíjához érdemes lehet először az évek óta érintetlen degressziós sávhatárokat (ez az az érték, ami felett a magas kereseteket már nem számítják be 100 százalékban) indexálni, ami az életpálya keresethez ma már jobban igazodó induló nyugdíjat eredményez.
A tudatosítás szempontjából érdemes lenne egy éves személyre szabott nyugdíjtájékoztató, amiből kiderül, hogy mire számíthatunk az eddig ledolgozott éveink alapján. A nyugdíjak értékének megtartásához pedig vegyes indexálásra (tehát az infláció mellett a reálbér-növekedés is épüljön be a nyugdíjba valamilyen mértékben) történő átállás jelentené a legnagyobb esélyt a megfelelő és nem leszakadó állami nyugdíjra az öngondoskodás mellett.
Ennek előkészítése akár már ebben a ciklusban megkezdődhetne. Hosszú távon a korhatár emelése nehezen kerülhető el, mert nő a várható élettartam és csökken a dolgozók száma. Az eseti politikai döntések helyett érdemes lehet az OECD által Magyarországnak is javasolt automatizmusra átállni, ami a korhatárt a várható élettartamhoz köti. Ezzel együtt lehetővé tehető a korábbi nyugdíjba vonulás csökkentett ellátással.
Hogyan lehetne bevonni az öngondoskodásba az alacsonyabb keresetűeket és a rendszertelen jövedelmű önfoglalkoztatókat? Milyen állami ösztönzőt vagy munkáltatói hozzájárulást tartana hatásosnak, és mit tud ehhez hozzátenni a biztosítási szektor?
Már az is jelentős előrelépés lenne, ha a mostani állami ösztönző (20 százalék szja-visszatérítés, maximum 280 ezer forint több megtakarítással) emelkedne, hiszen az több mint 10 éve változatlan és sokat veszített a reálértékéből. Ha pedig a cél az alacsonyabb keresetűek eredményesebb bevonása, akkor megoldás lehet például, ha szja-visszatérítés helyett a befizetett szja mértékétől független állami támogatást kapna a megtakarító, ami akár sávos is lehet és akár jobban támogatná a kis megtakarítókat (egyszerű példa: évi 200 000 Ft megtakarításig például 50%, az e feletti összegre 20% állami támogatás járna).
Segítség lenne még a foglalkoztatói pillér visszaépítése, hogy a munkáltató kedvezményes adózás mellett járulhasson hozzá a dolgozó privát nyugdíjvagyonának felépítéséhez.
A vagyonarányos költség a pénztáraknál kevesebb, mint 1 százalék, a nyugdíjbiztosításoknál nagyjából 2-3%, utóbbinál van még tér a csökkenésre. Pénztáraknál megfigyelhető befizetéssel arányos költség, azaz a sávos elvonás. Kisebb éves befizetésből nagyobb arányt vonnak el a költségekre, itt is lehetne még javítani a pénztárak értékajánlatát.
