Akik megteremtik Magyarországon a kultúra új színtereit

Ki az a kovász-ember? Nos, olyan tehetséges, kreatív és elszánt férfi vagy nő, aki nem elégszik meg azzal, hogy a hivatásában pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy dolgozik, ezen felül kitalál, kiérlel és megvalósít valami olyasmit is, amivel másokat szolgál és boldoggá tesz egy közösséget. Hazánkban, az utóbbi évtizedek magyar kultúráján jó néhány ilyen különleges ember hagyta ott a keze nyomát.

Sok minden kezdődött azzal, hogy a 80-as években a nagyszerű Mandel kvartett körbeturnézta Európát és Amerikát.

A világ rácsodálkozott a reneszánsz zene briliáns és finom tolmácsolására, a muzsikusok pedig, Mandel Róbert, Márta István, Jakobi László és Kállay Gábor rácsodálkoztak a világra.

Márta István azt mesélte a minap a Pajtától a Palotáig című konferencián, hogy sokszor léptek fel akkortájt például Németországban, gyönyörű udvarházakban, kúriákon, és őt majd’ megette a fene az irigységtől, hogy ezeknek a németeknek milyen hangulatos vidéki koncerthelyszíneik vannak.

Ez az élmény még sokáig ott motoszkált Márta István szívében, fejében, nem hagyta nyugodni.

És mivel, amellett, hogy muzsikus-zeneszerző, ma már tudjuk, hogy igazán sokoldalú, kreatív ember, addig-addig ügyeskedett, amíg a barátaival összeszervezte a Művészetek Völgye összművészeti fesztivált a Balaton-felvidéken.

Ahol 1989 óta – persze már tekintélyes állami támogatással -, minden évben tíz napra megszállnak mindenféle művészek három, vagy olykor több kis falut, és muzsika, ének, tánc, vers, jókedvű cseverészés, meg varázskezek lenyűgöző alkotásai töltik be a parasztházakat, udvarokat, iskolákat, templomokat, az ország minden részéből odasereglő rengeteg látogató örömére.

Ennek az embernek az elszántsága és ennek a fesztiválnak a sikere aztán hullámként terjedt tovább, számos más vidéki kulturális fesztivált is életre segített az országban.

A csellista két arca

De a Mandel kvartett egy másik nyughatatlan tagja, a kitűnő csellista, Jakobi László is belevágott akkortájt valami újba, az ő Jakobi Kft.-je lett az első sikeres komolyzenei magán-koncertszervező az országban. A Forrás Kamarazenei Műhely tulajdonképpen a szép és dinamikus fuvolaművész, Horgas Eszter ötlete nyomán indult el, aki kitalálta, hogy tehetséges muzsikus barátaival, Varga Tamással, Vígh Andreával, Várjon Dénessel, Vajda Gergővel és Jakobi Lászlóval közös koncerteken muzsikáljanak. Eleinte együtt szervezték az előadásokat, de 1996-tól már a Jakobi cég menedzselte a nívós Forrás-koncerteket, amelyek egyre népszerűbbek lettek és tágították a komolyzene iránt érdeklődő közönség körét. Jakobit segítette a régi zenei szakember, Strém Kálmán is, ő találta ki például A Zongora sorozatot, amelyre korábban nem volt példa Magyarországon, és amely – máig – neves magyar és külföldi zongoraművészek szólókoncert sorozatát kínálja, nagy sikerrel.

Vízparti palota

Jakobi magáncége akkor is fenn tudott maradni, amikor 2005-ben felemelkedett egy lenyűgöző építmény a Duna partján, és attól kezdve ez a nemzeti intézmény, a Művészetek Palotája uralta a magyar koncertéletet.

Vezetésével a zeneértő Kiss Imrét bízták meg, és mindenki kíváncsian várta, mi lesz ebből, hiszen eddig – bár a Zeneakadémia és a Magyar Állami Operaház tradicionálisan nemzetközi tekintélynek örvendtek -, Magyarországnak azért még soha nem volt ilyen nagyszabású, a legkorszerűbb, 21. századi technikát is alkalmazó, és több zenei-művészeti ágat összefogó kulturális intézménye. Nos, Kiss Imre és munkatársai néhány év alatt pezsgő élettel töltötték meg a palotát, és feltették a Müpát a világ legtekintélyesebb koncerttermeinek térképére. Kiváló nemzetközi kapcsolatokat alakítottak ki, attól kezdve világsztárok jöttek vendégszerepelni Budapestre. Tehát néhány kovász-ember elszántságának köszönhetően, új kulturálódási, szórakozási forma alakult, egy viszonylag széles értelmiségi réteg számára trendi lett a Müpába járni klasszikus, világzenei vagy jazz koncertre, egyéb kulturális programokra.

Kortárs otthon

A kiváló jazz muzsikus, Gőz László „teremtménye”, a Budapest Music Center (BMC) is tiszteletet parancsol. Amikor a kilencvenes években elmondta a barátainak, hogy szeretne csinálni egy magyar zenei információs és dokumentációs központot, magyarán szólva: körberöhögték.

Aztán 1996-ban mégis létrehozta a BMC-t azzal az elsődleges céllal, hogy összefogja és hozzáférhetővé tegye 1900-tól kezdődően a magyar klasszikus és jazz zenészek és a kortárs magyar zeneművek adatait. Az internetes információs bázis egyre bővül, ma már 3000 muzsikus és 23000 zenemű adatait és gazdag könyvtárat találhatunk benne.

De a Mátyás utcai BMC-ház ennél sokkal több lett, afféle kultikus hellyé alakult, izgalmas, sokszor kísérletező koncertjeivel gyakorlatilag a kortárs zene és a kortárs jazz elegáns központjává vált. Saját közönséget, sőt rajongótábort „nevelt” az intézmény, versenyeket rendez, lemezeket ad ki, (Gőz még a nemrég megnyílt Magyar Zene Háza profiljának a kidolgozásában is részt vett), és a BMC-vel szomszédos épületben 2026-ra egy kortárs opera (!) megnyitását tervezi. Hát, ezt csinálja valaki Gőz László után! Ja, és még arra is jut energiája, hogy például Csalog Gábor zongoraművész vidéki pajtakoncertjeit támogassa.

Merthogy elindult egy sajátos pajtamozgalom Magyarországon.

Új élet holt terekben

A pajta olyan, viszonylag tágas, belül üres gazdasági épület, amelyet a falusi házak mellé építettek hajdanán, és a csépeletlen gabona raktározására szolgált. Csakhogy a mezőgazdasági tevékenység a magyar falvakban az idők folyamán teljesen átalakult, ezek a pajták, csűrök az elmúlt évtizedek során funkciójukat vesztették, és ott tátonganak üresen, lovaskocsinak szánt, hatalmas bejárataik ásítoznak, vagy már omladoznak is, szerte a Kárpát-medence falvaiban.

Azt, hogy ezekkel a hodályokkal kezdeni kellene valamit, nemcsak a Pestről a vidéki idillbe menekült „gyüttment” művészlelkek érezték meg egyre-másra, hanem jó néhányan a helybéliek közül is, egy-egy Józsi vagy Pista bácsi, és elkezdtek mozgolódni, pajtákat csinosítani, vendégeket hívni, hiszen mindenhol élnek kovász-emberek. És lassan az ország különböző pontjain a kultúrának kis szigetei formálódtak. Szarvas József színész létrehozta a Kaszás Attila Pajtaszínházat Viszákon, de híressé vált a Fazekas Porta is Kapolcson. A nagyszerű néptáncművész, Kovács Norbert Cimbi portája táboraival, remek programjaival „világhírűvé” tette az eldugott falucskát, Kiscsőszt, Hosszúhetényben pedig egy család nem a pajtáját, hanem régi vízimalmát újíttatta fel, és lett belőle Almalomb néven malommúzeum, vendéglő, rendezvénytér és vendégház kellemes együttese. Míg Veresegyházán például, egy hajdani gőzmalomból alakult a Katlan Tóni Kultúrkonyha.

Erős vágy, kitartás, rengeteg ötlet és pénzért, engedélyekért kuncsorgás segített létrehozni ezeket a kultúr- és közösségi helyszíneket. De azért a falvak százaira még mindig inkább az elnéptelenedés, az álmatag semmitevés, az eseménytelenség, meg a kopott kultúrházak sivársága maradt a jellemző.

Annak ellenére, hogy vannak nekünk kiváló népzenei együtteseink, énekeseink, táncosaink, és a Hagyományok Háza is folyamatosan gyűjti, csiszolja a hazai és a Kárpát-medencei folklór kincseit. És annak ellenére, hogy szintén kovász-emberek: Novák Ferenc, Sebő Ferenc, Halmos Béla és Martin György már a 70-es években elindították a sajátos magyar táncházmozgalmat, később a Világörökségbe is beletáncolták, és vagy harminc évre nagyon kedveltté tették szerte az országban. Csakhogy a kiváló magyar népzenészek, néptáncosok, együttesek a Hagyományok Házán kívül ugyan hol lépnek fel? Hát, rendszerint a Palotában. Vagy legfeljebb a Fonó Budai Zeneházban. Mellesleg a Fonót is egy lelkes zenerajongó, Lukács József vállalkozó hozta létre annak idején és hamar a főváros sajátos, üde színfoltjává vált, népzenei és világzenei programjaival. Szóval, mintha itt lennének a nívós népzenészek, amott meg vidéken, a saját kultúrájától elidegenedett, a tévében a Győzikéket és Kisgrófókat bámuló, elhagyatott nép.

A fagerendák varázsa

Tudat alatt talán ez a különös állapot, na és persze az új életre kelt pajták nyújtotta élmény inspirált egy másik kovász-embert, Horváth Lászlót arra, hogy 2021-ben kitalálja és munkatársaival megvalósítsa a PajtaKult projektet.

Horváth, a Fonó jelenlegi igazgatója, számos remek ötletével bebizonyította már, hogy nagyon ért a világzenéhez és kitűnő kulturális menedzser. Például ő a vajdasági DombosFest, vagy a határon túli magyar kisebbségek kulturális értékeit felvonultató Héttorony Fesztivál egyik megálmodója és gondozója. Nos, Horváth László úgy gondolta, össze kellene fogni és támogatni kellene ezeket a pajta-újjáélesztéseket. Hiszen a kitűnő magyar folkloristákkal közösek a célok: visszavinni, visszatanítani a kistérségeknek a régebben ott természetes módon létező kultúrát, és közösséget építeni az ott élők igényei szerint a pusztuló épületekből létrehozott különleges terekben.

És háromnegyed év alatt már mintegy 100 pajta került a segítő program hatókörébe, de folyamatosan zajlik a kutatás a még elhanyagolt, üresen álló pajták, csűrök után.

És bebizonyosodott, hogy az ezekből kialakított építmények mind különbözőek, izgalmasan egyedi kulturális helyszínek lehetnek. Hiszen, akár csak kicsinosítják a pajtákat, akár a régi és a modern ötvözésével valami sajátos új teret alkotnak bennük, páratlan művészeti lehetőségek nyílnak. A rusztikus, természetes fagerendás födémhez és a rendszerint impozáns belsőhöz a belesimulás vagy éppen a jóleső feszültség okán tulajdonképpen mindenféle stílusú művészi produkció jól illeszkedik.

A népzenei műfajok, bandák hazatalálnak, de mondjuk a Kelemen kvartett által előadott klasszikus kamaramuzsika is gyönyörűségesen szólal meg. Horváth Lászlóéknak azt is sikerült elérniük, hogy a Nemzeti Kulturális Alap mindehhez segítséget nyújt. A pajtások, akik vállalják, hogy egy minimum három egységből álló igényes programsorozatot hoznak létre egy pajtában, tízmillió forint támogatást pályázhatnak meg.

Tündérkert a faluban és a lelkekben

Szarvas József meséli, hogy a kilencvenes évek végén vásárolt egy házat a Budapesttől 260 km-re fekvő dunántúli Viszákon, nyaraló céljára. Amikor a következő nyáron odalátogatott, döbbenten tapasztalta, hogy minden „pusztulat” volt benne.

A tető, a falak, a nyárikonyha, a kemence, a kertben derékig ért a fű. Először kétségbeesésében egy álló napon át kaszált a hőségben, utólag hallotta vissza a kocsmai beszédet: „-Te, a pesti már órák óta kaszál.- Ja. Hát, jó meleg van rá. De hallotta-e valaki fenni?” Később az egyik szomszédja felajánlotta, hogy majd ő mindig lenyírja a füvét. De hát akkor én mit csináljak?- kérdezte. Aztán hamar megtalálta a maga tennivalóját ebben a kicsi faluban, amelyről azt mondták, itt soha nem történik semmi. Összetalálkozott egy pappal, aki felhívta a figyelmét, hogyan pusztulnak, halnak ki az őshonos gyümölcsfák a Kárpát –medencében.

És összefogva a falubeliekkel, létrehozták a maguk Tündérkertjét, amelyben először 42 gyümölcsfát ültettek és mindegyik mellé egy-egy gyerek-gondnok került. És a gyerek-gondnokok mögött mindjárt 42 család állt. Valahogy mindenki megérezte a felelősségét az ősi kincsek, az ősi kultúra megmentésének. Aztán jött a pajta helyreállítása, ahova végül sikerült olyan programokat elhozni, amelyeket a helybéliek is izgalmasnak találtak. És ma van saját kultúrházuk, pajtaszínházuk, vannak köztéri szobraik és 5 panzió is működik a faluban. „Rájöttem, ha a néplélekhez közelítek, és abból merítek, csoda történik.”