Világhírű festők egy-egy jellemző képe ihlette a 70 éves művész, Sam Havadtoy (Havadtőy Sámuel) alkotásait, amelyek a nyár végéig láthatók a Magyar Nemzeti Múzeumban. Az Hommàge – Kulturális migránsok című tárlat kamarakiállításnak nevezhető, mégis nagyívű áttekintése a 20. századi avantgárd festészetnek és erős hatásának. Vele beszélgettünk.
A migráció értelmezése tekintetében a mezőny roppant vegyes.
Többen indultak nyugatra kisebb-nagyobb kerülővel Oroszországból, mások Berlinből startoltak és jutottak Amerikáig, még mások Magyarországon álltak a rajtvonalra.
Egyesek saját elhatározásukból választották a migrációt, másokat a szüleik, a családjuk vitt új hazába, mint például Havadtoyt vagy Mark Rothkót. És van közöttük, aki fizikailag igen távoli felmenők révén migráns, inkább a lelkéből, a szenvedélyeiből, a körülményekből próbált kilépni, mint például Andy Warhol. Az eltérő élettörténetekkel, a generációs differenciákkal a képek mellett feltüntetett szövegek, valamint a kitűnő katalógus is megismerteti a látogatót.
Bezárkózó csendéletek
Ön ugyancsak migránsként értelmezi saját életútját. A migráció az itt látható Havadtoy alkotások által megidézett művészek közös nevezője.
Számomra a migráció ténye volt fontos, nem az idő vagy a családi, társadalmi háttér. Azt tekintettem elsődleges szempontnak, hogy a megidézettek olyan művészek legyenek, akiket én jól ismerek, nagyra becsülök, szeretek. Ezért reflektálhatok a munkáikra.
Érdemes felsorolni a nevüket: Max Beckmann, Marc Chagall, Max Ernst, Alexej von Jawlensky, Tamara de Lempicka, Moholy-Nagy László, Piet Mondrian, Pablo Picasso, Mark Rothko, Victor Vasarely és Andy Warhol.
Kétharmaduk nevére a magyar közönség is rávágja, óh igen, tudom ki ő!
A többieket pedig nagyon is érdemes lenne megismerni. Amikor dolgozom a képeikkel, amikor a karakteres műveket újra értékelem, újrafestem, számomra – bármilyen különösen is hangzik – szinte csendéletté válnak. Úgyhogy én választom a „narancsot és almát”, amit meg fogok festeni.
Csakhogy ezek az úgynevezett csendéletek, ha a néző úgy akarja, szemérmesen bezárkóznak…
Ez az első olyan kiállításom, ahol a dolgok/művek felfedése és az elfedése változó kapcsolatban áll. Azért vannak a csúszó panelek, hogyha a látogató el akarja fedni a történeteket, amelyek a képekben rejtőznek, nem akar szembesülni velük, akkor elcsúsztathatja a táblát a kereten belül különböző mértékben és irányban, akár teljesen elfedheti – teszem azt – John Lennon arcát és kap egy Havadtoyt. Megjegyzem, hogy a nyitvatartás ideje alatt mindegyik alkotótól hetente megjelenik eredetiben egy-egy mű, az első héten Moholy-Nagy László nevezetes telefonos sorozatának egyik darabját függesztettük ki.
A csipke átlényegülése
Az újrafestett képek, a Havadtoy-k mind különleges, csak önre jellemző technikával készültek. Viszonylag közel kell menni az alkotásokhoz, hogy az ember a felületre feszített csipke mintázatát jól szemügyre vehesse. Hogy talált rá erre az anyagra?
Jócskán vissza kell mennünk az időben. Eleinte régiségkereskedéssel és lakberendezéssel foglalkoztam New Yorkban, így kerültem kapcsolatba Yoko Onoval és John Lennonnal, és sok más hírneves amerikai művésszel. Yoko úgy vélte, hogy hasznomra válik, ha elvisz engem különböző múzeumokba, mert hiányosnak tartotta a tudásomat. Ahhoz, hogy megértsem, hogy ő, mint kliens mit szeretne, az ízléséhez méltó tájékozottsággal kell bírnom.
Elvitt tehát nagy gyűjteményekbe, közben rengeteget diskuráltunk, beszélt nekem a feminizmusról, az avantgárd művészetről, a performance artról. A feminizmusról semmit sem tudtam. Az én nagymamám a sámlin ült a sparhelt mellett, és mi férfiak pedig az asztalnál ettünk a konyhában. Én csak nyolcéves lehettem, de nekem már köztük volt a helyem.
Amikor magyarázta a feminizmus lényegét, akkor kezdtem felfedezni, hogy az a csipke a tévé tetején, amit giccsnek tartottunk, egy asszony csodálatos munkája, egyfajta művészi megnyilvánulása volt. És mi lenézzük, és semmibe vesszük, ha megsérül, eldobjuk, majd csinál egy másikat, van ideje rá… Holott igazán nem volt rá idő, hiszen éjjel-nappal dolgoztak a családért.
Így döntöttem el először, hogy csipkére fogok festeni. Ha jönnek megnézni képeimet, az emberek szembesülnek valamivel, amit talán látni sem akarnának, és ami értéket képvisel. Azért, mert én ráfestettem, értékké vált, pedig már magában is egy értéket képviselt. Aztán jöttek a következő lépések, elkezdtem történeteket írni a képek alá, mert a csipke, mint halotti lepel is megjelenik, mert a nyitott koporsókban rendszerint csipke fedi az arcot. Így ez folyamattá vált, ahogy csináltam és csinálom ma is, közben pedig beleszerettem a csipkébe. De ezen a kiállításon fordítva van. Ez az első olyan tárlatom, ahol felfedni szeretnék, ahelyett, hogy elfednék. A panel iróniája, hogyha elcsúsztatják, akkor szembesülhetnek egy különleges csúcsmigránssal, Havadtoyvel.
Hiszen én Angliában születtem, 4 éves koromban érkeztem meg Magyarországra. 19 éves koromban meg innen disszidáltam Angliába. Onnan mentem tovább Amerikába, ahol illegálisan tartózkodtam három évig, csak azután kaptam engedélyt a maradásra. Következett Svájc, majd Olaszország és Magyarország, úgyhogy megtestesítem a migráció lényegét.
Előkészíti a vásznat, aztán ráfeszíti a csipkét.
Általában szöveget írok a felületre, majd ráfestek, hogy olvashatatlanná váljon a szöveg, erre jön a csipke, majd több rétegben a festék, aztán az utolsó rétegben megszületik a végeredmény, az elképzelt festmény. Ez igen hosszú és munkás folyamat. A kurátor és az egyik múzeumi vezető szerette volna, ha a bejárattal szembeni két oszlopot becsipkézném. Elmondtam, hogy a ragasztó sem száradna meg kellő időre, nemhogy a nyolc réteg festék! Úgyhogy nincs csipke a falon.
A múltamból élek
Egy alkotó ember bizonyára szükségét érzi, hogy a külvilágból erős, ihlető impressziók érjék, de nyilván vannak hosszabb-rövidebb periódusok, amikor csak magányban képes dolgozni. Hogy van ez?
Erre a legjobb példa szerintem Agnes Martin, aki a New York-i művészvilágban vált igen sikeressé. Egyszercsak összecsomagolt, elment Új-Mexikóba, négy évet töltött azzal, hogy saját kezűleg fölépített egy vályogházat, ami a műterme lett. Ott alkotott élete végéig, de a stílusa egyáltalán nem változott meg, ugyanúgy festett, mintha egy méternyire sem lépett volna ki New Yorkból. Mindenki másképpen reagál az új szituációkra. Mivel én, aki, hogy úgy mondjam, jelképesen a múltamból élek, arra reflektálok. Hogy hol csinálom, az nem olyan fontos. De a társadalmi/társasági életet sosem szerettem. New Yorkban természetesen én is buliztam a Studio 54-ben, mert kellett, hogy az ember fiatalon elérjen egy bizonyos szintre, ismerősökre és ismertségre tegyen szert.
De manapság a műtermembe csak egy ember jöhet be, aki a jobbkezem, nélküle nem is tudnék semmit sem csinálni. Ő Viktor, az unokahúgom férje, három gyerekük van, az unokaöcsémnek pedig négy. Családorientált vagyok, velük megy az eszem-iszom-dínom-dánom, ebéd, vacsora, amikor csak lehet. Ez nekem elég, amikor Magyarországra jövök.
Hol láthatók más képei, és mi lesz az útja ennek az anyagnak?
Most a Római Magyar Intézetben van kiállításom, Lengyelországban pedig a szobormúzeumban. Ez a kollekció az augusztus 27-i finisszázs után elkezd utazni. Sajnos nem tudtuk teljesen lezárni a kiállítás útiprogramját, mert arra vártunk, hogy itt mikor nyílhat meg. De annyi már bizonyos, hogy 2024 márciusában Olaszországban látható, utána Szlovákiában, aztán még egy olasz kiállítást tervezünk. Nagyon szeretném, hogy ez az anyag végül is New Yorkba érjen, mert a téma, amiről szól, ott több szempontból még jelentősebb, mint nálunk. Hiszen az Egyesült Államok olyan ország, amit évszázadokkal ezelőtt a migránsok foglaltak el és telepítettek be. Az előző elnök másodgenerációs migráns, és az, hogy ő falat épített, mások már ne jöjjenek, számomra elfogadhatatlan.
Elég lesz-e egy nagy országban tizenegy – önnel együtt tizenkét – kulturális migránst bemutatni, vagy bővíti az anyagot?
Akár egyet is elég lenne! Ha csak magamról beszélnék, az ugyanannyit jelentene, mintha a tizenkettőnkről lenne szó, ha valaki figyelni akar.
A sokak által amerikaiként számon tartott, brit-magyar kettős állampolgárságú, magát magyarnak valló művész barátként olyan korszakos jelentőségű alkotókkal dolgozhatott együtt, mint Andy Warhol, Keith Haring vagy Yoko Ono. Yoko Ono, japán művésszel élettársi kapcsolatban élt húsz éven keresztül. Sam Havadtoy műveit már Magyarországon is sokan ismerik – jónéhány egyéni kiállítása volt az elmúlt évtizedben a budapesti Ludwig Múzeumtól kezdve a szentendrei Ferenczy Múzeumon át különböző képzőművészeti galériákig. Sam Havadtoy 1952-ben Londonban született. A család 1956 elején hazatért Magyarországra, ahonnan a forradalmat követően csak nagy nehézségek árán tudtak visszamenni Nagy-Britanniába. 1971-ben illegális úton sikerült elhagynia az országot és Jugoszlávián keresztül visszament Londonba. Itt ismerkedett meg egy angol régiségkereskedő-lakberendezővel, az ő meghívására költözött Havadtoy New Yorkba 1972-ben, ahol megszakításokkal 2000-ig élt.
