A római hajnalistennőtől az apokalipszis eljöveteléig

Az égi jelenségek megfigyelése gyakorlatilag egyidős civilizációnkkal. Habár sokszor istenekhez vagy rossz előjelekhez kapcsolták ezeket, általában – ha nem is azonnal, de idővel – mindegyikre született racionális magyarázat. Spirituálisabb lelkületű embertársaink idén is feltöltődhettek néhány szokatlan légköri tünemény látványával, amikre bár ugyancsak találni ésszerű tudományos indokot, a természetfelettivel való összefüggésbe hozása a XXI. században éli reneszánszát.

Legyen az a Prédikálószékről is látható sarki fény, Alaszka felett tekergő égi spirál, hibrid napfogyatkozás Ausztráliában, vagy esetleg szuperhold, égi jelenségekből az idei év eddigi része sem bizonyult mentesnek. Február 26-án, éjjel 23:10 perckor több élő webkamera-felvételen is rózsaszínes fényjáték látszódott a fellegekben. A szerencse mellett annak is köszönhető a nálunk ritkaságszámba menő esemény, hogy a szokásosnál erősebb geomágneses vihar érte el bolygónkat. A kifejezés része az űridőjárás tudományának.

Az űridőjárás egy központi csillag körüli, esetünkben a Nap környezetében zajló elektromágneses állapotok változásainak összessége, amely hatást gyakorol a környező égitestekre, így a Földre is. Megfigyelésével, megértésével, illetve előrejelzésével napjainkban már külön tudományág foglalkozik. Mindez az űrkutatás fejlődésével egyre fontosabbá vált, hiszen befolyásolhatja a világűrben keringő eszközök megbízhatóságát és teljesítményét, valamint a földi telepítésű műszaki eszközök állapotát, emellett az élő szervezetekre is veszélyt jelenthet.

Ilyenek a kezdetektől fogva érik bolygónkat, így már az ókori civilizációk felvirágzása idejéből is találunk égi fényjelenségeket taglaló jegyzeteket. Pütheasz ógörög utazó már a Kr. e. 4. században leírta a sarki fényt, Seneca római filozófus pedig osztályzásukra is vállalkozott. A norvég mitológia, ahogyan az ausztrál őslakosok is, égi tűzként jellemzik, míg az indiánok eltávozott rokonaik táncát látják benne. S ha úgy vesszük, a napkitörések valóban megtáncoltatják a részecskéket.

A Föld mágneses terének (magnetoszféra) ezen átmeneti, hirtelen, és nagyarányú megzavarásáért általában a Napból érkező napszél – egy, a csillagból kilökődő részecskeáram – felelős, pontos működése azonban még a kutatók előtt is rejtély. Annyi biztos, hogy a folyamat során a kitörés annyira felkavarja a magnetoszférát, hogy töltött részecskék (elsősorban protonok és elektronok) hatolnak be a felső légkörbe, amelynek energiájuk egy részét átadják, a megfigyelő nagy örömére.

Rózsaszínben látni…

A légkör atomjai az ütközés hatására gerjesztett állapotba kerülnek, amik fénykibocsátás mellett térnek vissza alapállapotukba. Az, hogy milyen színűnek látjuk a tüneményt, főként a légkörben található adott elem atomjainak, molekuláinak tulajdonságaitól függ. A színkép (spektrum) látható tartományában például míg az oxigén világoszöld (ez a leggyakoribb, mivel szemünk is erre a színre a legérzékenyebb) vagy sárga, addig a nitrogén inkább kék és ibolya színben pompázik, vagy mint esetünkben, rózsaszínben.

A sarki fény többnyire a mágneses pólustól (amerre az iránytű mutat, valahol a 80. és 90. szélességi kör tájékán) 10°-20° távolságra, 3°-6° szélességben látható. Míg északi változata (Aurora borealis) kivételes esetben akár Észak-Angliából is megfigyelhető, addig déli testvére (Aurora australis) egészen Új-Zélandról is látható. Történelmi feljegyzések szerint 1859 szeptembere és augusztusa között egy igen jelentős napszél érte el bolygónkat, eredménye pedig Honoluluban színesítette az égboltot. Ennek fordítottja – vagyis a déli fény legészakabbra hatolása – 1921-ben következett be, amit Szamoa térségében vettek észre, míg egy vitatott beszámoló szerint 1909-ben jóval északabbról, akár Szingapúrból is észlelhettek ilyen jelenséget. De menjünk csak kicsit vissza északra.

Multidimenzionális kapu

Legalábbis sokan erre gondoltak az alaszkai égen felbukkanó kék csigavonal láttán – különösen az utóbbi évek szuperhősfilmjei alapján, melyekben gyakran hasonló kinézetű átjárókból, időn és téren át vándorló kozmikus lények bukkannak elő. A válasz sajnos nincs odaát, a néhány percre látható, szokatlannak tűnő jelenség ugyanis „emberkéz” alkotta.

Pontosabban a SpaceX egyik rakétájának mellékterméke, aminek hajtóanyaga a felső légkörben megfagyva, milliárdnyi jégkristályból álló felhőt képezve táncolt a Nap fényében. Mindezt pedig sarki fény kísérte.

Habár az északi államra ekkorra már sötétség telepedett, a jelenség kellő magasságban zajlott ahhoz, hogy a napfény eléggé megvilágítsa. A rakéta érdekessége, hogy éppen 25 műholdat szállított a világűrbe, köztük egy magyar fejlesztésű zsebműholdat. Korábban Hawaii felett, a Manua Kea csúcsáról, a japán Nemzeti Csillagászati Obszervatórium Subaru teleszkópja kapott lencsevégre hasonlót, melyet akkor szintén egy SpaceX-rakéta éppen kiürített hajtóanyaga okozott.

Ritkaságok tárháza

Ha mindez nem lett volna elég, 2023 tartogatott még valamit az égböngészés szerelmeseinek, egy kellemes, tavaszi, hibrid napfogyatkozás képében. Részlegesről, vagy teljesről bizonyára mindenki hallott már (ha máskor nem, az 1999-es magyarországi kapcsán), ekkor a Hold a napkorong egy részét, vagy egészét kitakarhatja. Egykor mindez óriási riadalmat keltett, sokan a végítélet megérkezésétől tartottak. Olyannyira, hogy sokszor állati, de még emberi áldozatok révén is próbálták kiengesztelni feldühödött isteneiket, akik a Nap helyett így végül csupán a „szerencséseket” falták be.

Valószínűleg láttak gyűrűs napfogyatkozást is, viszont arra biztosan nem gondoltak, hogy ekkor a Nap látszólagos mérete nagyobb, mint a Holdé, így nem képes a teljes napkorong kitakarására, a fekete holdperem körül maradó látványos fénygyűrű pedig csak egy dologra szólította fel őket: a vérre. Minket viszont arra, hogy az ismeret birtokában lépésnyire kerüljünk a hibrid változat magyarázatától.

Ez ugyanis átmenetet képez a gyűrűs és a teljes között. Időszakos bemutatóját előbbiként kezdi, utóbbiként folytatja, majd ismét előbbiként (vagyis gyűrűsként) fejezi be. Nagyon ritkán, évszázadonként alig néhányszor fordul elő, a mostani, 2023. április 20-ait egy 2031. november 14-ei követi. Legalább bőven akad idő gyűjtögetni, ha ugyanis látni szeretnénk, amerikai vagy csendes-óceáni úti célt kell választanunk hozzá. Aki a pénztárcáját, esetleg a türelmét kíméli, az egyszerűen maradjon itthon 2025-ig. Bár az részleges, de ingyenes lesz.

„Lapzártakor” érkezett

Szuperhold kelt fel! Az idén július eleji éjszakák leglátványosabb égi eleme valóban fenséges, ám a jelenség tudományos hátterében semmi különleges nincs. Mindössze arról van szó, hogy amikor a Hold ellipszis alakú pályájának Földhöz közelebbi részén tartózkodik, és éppen teljes megvilágításban (telihold fázisban), nagyobbak látjuk a szokásosnál. Ha azért maradt fenn, mert csodás energiafeltöltődést várt, higgyen nekünk, nem érdemes kihagyni a reggeli kávét.