Miközben Magyarországon kivételes vízügyi szakemberekből nem volt hiány, nagyszabású terveik közül akadt, ami annak ellenére sem valósult meg soha, hogy a hasznuk történelmi korokon átívelő lett volna.
A vízügyi szolgálat a legnehezebbek közé tartozik s rendkívüli egyéni felelősséggel is jár. Éppen ezért a legtöbb államban különleges intézkedésekkel igyekeznek biztosítani, hogy a fiatal mérnöki generációnak csak a színe-java kerülhessen be az állami vízügyi igazgatáshoz. Hazánkban, sajnos, vízügyi szolgálatunk mostoha viszonyai folytán a fiatal nemzedéknek agilisabb, élelmesebb része újabban a kevesebb felelősséggel járó és jobb megélhetést biztosító pályákon kezd elhelyezkedést keresni. Ha e tekintetben nem történik változás, lehetetlen lesz elkerülni, hogy a munkálatok végrehajtásánál hibák, hibás intézkedések is ne történjenek
panaszkodott Sajó Elemér vízépítő mérnök 1931-ben a Vízügyi Közleményekben megjelent, Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megállapítása tárgyában című átfogó esszéjében.
A kéziratban közel 200 oldalas tanulmányt Sajó a Földművelésügyi Minisztérium tisztviselőjeként, a hazai vízgadálkodás szakpolitikai irányítójaként írta tíz évvel az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés után, 1930-ban. Bár az ország drasztikus területi veszteségét eredményező békeszerződés Magyarország számos gazdasági és gazdaságirányítási rendszerében szinte helyrehozhatatlan károkat okozott, a vízgazdálkodást a többi ágazatnál, például az erdőgazdálkodásnál vagy a jóformán teljesen lenullázott nyersanyag-kitermelésnél és az azon alapuló iparnál kevésbé érintette. Mint azt Glatz Ferenc Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke a Kárpát-medence vízgazdálkodását feldolgozó tanulmányában – Sajó értékítéleténél lényegesen optimistább húrokat pengetve – írta,
az 1919-1920. évi békék a Kárpát-medence magyarországi részének vízügyi igazgatását sújtották a legkevésbé, mivel itt érintetlen maradt az 1867–1918 között európai színvonalon kiépített vízügyi adminisztráció. Mind a szervezet, mind a szakembergárda. Míg a szomszédos államok vízügyét – eddigi ismereteink szerint – újra kellett építeni. Az európai szintű vízgazdálkodási szakemberállomány, illetve a mögötte meghúzódó mérnökképzés rendben tartotta – természetesen a kor igényeihez igazodva – a magyar állam víztesteit, és tovább építette az 1918 előtti szakigazgatást.
A vízi úthálózat, ami nem jött létre