A kalandozás a honfoglaló magyarok hosszútávú sikersorozata volt

Téli szállásukon pihennek a hortobágyi puszta legelő állatai
2022-12-06
Szálló por – Többfelé javult a levegőminőség
2022-12-07
Show all

A kalandozás a honfoglaló magyarok hosszútávú sikersorozata volt

Magyar harcos egy itáliai freskón Forrás: Wikipedia

Nagyon hézagos ismereteink vannak arról a valamivel több mint egy évszázadról, mely a honfoglalás és az államalapítás között volt és amelyet a kalandozás korának is nevezünk. B. Szabó János történész számos izgalmas kérdésre válaszol egyebek között az akkori fegyverekről, haditechnikáról és arról, hogy amíg a vikingek hadjáratait mai utódaik sikernek tartják, mi miért tartjuk kudarcosnak ezt az időszakot.

Hitek és tévhitek veszik körül a honfoglaló magyarság első évszázadát, melyet a Kárpát-medencében töltött, illetve nem töltött. Az utóbbi kitétel is jogos, hiszen a honfoglaló törzsek hadrafogható népessége ennek az évszázadnak (895-től 1000-ig) legalább hét évtizedében mintegy ötven, más források szerint hetven alkalommal indult felfedező útra (korabeli nyugat-európai források szerint rablóhadjáratra) főként déli és nyugati irányban. A „kalandozás” eufémisztikus kifejezését először Horváth Mihály alkalmazta 1842-ben megjelent művében: „kisebb csapatok azonban évenkint felváltva kalandozának a szomszéd tartományokban”, bár a fejezetcím így szól: „A rabló kalandok kezdete…”

Sokan sokféleképpen igyekeztek a „kalandozások” körüli bizonytalanságokat, ellentmondásokat tisztázni, feloldani, egyértelműsíteni, s a mai napig sem egyértelmű sikerrel, legfeljebb rész-sikerekkel. Ennek legfőbb oka, hogy ezekről a portyákról hazai forrásunk egyáltalán nincs, a bizánci és nyugat-európai tudósítások pedig (érthetően) egyoldalúak és sokszor nem megbízhatóak.

Kérdéseinkre B. Szabó János válaszol, aki önmagát, mint a Budapesti Történeti Múzeum történészét mutatja be szerény szűkszavúsággal, de az átlagolvasó, akit érdekel a történelem, jónéhány könyvét ismerheti. Legismertebbek a honfoglalás-korról, a tatárjárásról, a mohácsi csatáról szóló, és ezek előzményeit-következményeit vizsgáló művei. Ahhoz a tudósgenerációhoz tartozik, amelynek tagjai szigorúan ragaszkodnak a tényekhez, akár a már ismert, régi források újraolvasásával, -fordításával, -értelmezésével. Lehetőség szerint minél közelebb az igazsághoz, de talán inkább a valósághoz.

B. Szabó János

B. Szabó János

Felbérelt harcosok

Jól látom, hogy a fegyverforgatók nagy részének saját állatállománya van, de ahelyett, hogy tavasszal kihajtanák a nyájakat a domboldali, vagy folyóvölgyi legelőkre, inkább hadakozni mennek, mert az jobb bevétel? Hát még azoknak, akiknek még állataik sincsenek, de pénzzé tudják tenni hadi jártasságukat, fegyverforgatási ügyességüket?            

Akinek nincs semmije, annak van a legjobb motivációja. A középkori Európában a földrész szegényebb országaiból kerülnek ki a legismertebb zsoldoskatonák: Svájc, Skócia, Spanyolország. Nekik megéri a magas kockázatot vállalni a kevés veszteni-, és sok nyernivaló reményében.  Mivel az állatállományt a család gondozza, ezért a fiatal, hadrafogható családtag megy a hadi vállalkozásba, az idősebbek pedig otthon maradnak az állatokkal, amelyeket remekül el tudnak látni, hiszen egész életükben ezt csinálták. Azt kell szem előtt tartanunk, hogy az akkoriak nem a maihoz hasonló mikrocsaládokban, hanem nagycsaládokban éltek: családfő a feleségével, plusz több fia-lánya, feleségeikkel-férjeikkel, azok gyerekeivel.         

A „kalandozó” hadjáratok sikere nagyrészt a meglepetésszerű váratlanságon alapulhatott? Azon, hogy szinte a semmiből jelentek meg a lovas támadok, kifosztották a kiszemelt helyeket, és mielőtt áldozataik segítséget kérhettek-kaphattak volna, már a hetedik határban jártak?

A kalandozók nem mindig a maguk jószántából mentek, hanem sokszor felkérésre, megállapodás szerint, az ellenérdekelt uralkodóval szemben. Ha van egy belháborús konfliktus uralkodók és trónkövetelő közt, akkor az, aki ellen felbérelték a „kalandozókat”, számíthatott azért rá, noha a váratlanság valóban sokat segített. Nem tudhatták a támadás konkrét helyét és idejét. Azt se felejtsük el, hogy a korabeli nyugat-európai hadszervezet zömét még mindig a gyalogos katonák adták. Nem pedig azok a páncélos lovas vitézek, amelyeket a történelmi filmekben szoktak szerepeltetni. Voltak persze olyanok is, de nagyon kis létszámban. Na most ezeket a hadseregeket váratlan támadás esetén nagyon nehéz összegyűjteni. Ezek ugyanis ott élnek azon a területen, szétszórva falvakban és városokban, és ha a támadó had vezetője elég ügyes és ravasz, akkor az összetoborzásukat megakadályozza. Marad a megtámadott uralkodó jól felszerelt, tapasztalt harcosokból álló lovas serege, de ahhoz nem elég erős és nagy, hogy sikerrel szállhasson szembe a támadókkal. Ha pedig a „kalandozók” vezére még ügyesebb, akkor ezt az ellenfelet beszorítja egy várba és ott tartja, amíg a védelem nélkül maradt vidéket lerabolja. És akkor most jön ennek az egésznek a fordulópontja. Ugyanis a portya sikere, meg a mozgékonyság fordítottan arányos, mivel minél sikeresebb a portya, annál több holmit és kiváltható, vagy a rabszolgapiacon eladható foglyot kell cipelni, annál lassúbbak a támadásban villámgyors potyázók. Az ilyen jellegű csapatokat a történelem tanúsága szerint ilyenkor lehet a siker reményében megtámadni és visszaszerezni tőlük a hadizsákmányt.

Dehát minek a foglyokat hosszú úton cipelni, etetni-itatni, felügyelni, hogy meg ne szökjenek, amikor helyben, esetleg a családjuk hajlandó kiváltani őket?

Így is tettek és sokkal szerencsésebb megoldás volt a telepakolt iszákkal hazatérni. Egy jómódú fogoly többet ért a családjának, mint amennyit a rabszolgapiacon ért volna

Lehetett a Kárpát-medencéből induló kalandozások előtörténete esetleg az a felkérés, amely még az Etelközben tartózkodó magyar törzsekhez érkezett Arnulf keleti frank királytól?

Arnulf birodalma a Dunántúl egy részét is magában foglalta, birodalmi központja pedig viszonylag közel esett az etelközi magyar szállásokhoz (a viszonylag lehetett többszáz kilométer, ami persze több napi lovaglás). Azért az ő ellenségei is igénybe vették a magyarok szolgálatait. Mivel nem egyértelműek a forrásszövegek és ezért nehéz kibogozni a hajdanvolt valóságot, mindenesetre az biztosnak látszik, hogy a két fő ellenfél Arnulf és a morva Szvatopluk volt.

Arnulf az Észak-Itáliában uralkodó Berengár ellen is igénybe vette a magyar segítséget, nem?

 Igen, és már a kezdet kezdetén nagy fontosságú csatát nyertek a korai „kalandozók” a Velence és Padova között az Adriába ömlő Brenta folyó völgyében, ahol 899-ben nagy győzelmet arattak. Ami ritkaság volt a későbbiekben is, hogy ősszel nem tértek haza, hanem Itáliában teleltek.

Az ilyen hadjáratok arra is alkalmasak voltak, hogy jobban megismerjék a lehetséges útvonalakat, valamint a megsarcolható településeket?

Már a Kárpát-medencéből indulva igen, de arra, hogy Etelközből indulva is ez volt a céljuk, és így tettek volna, erre nincs adatunk. Nem tudjuk, hogy mennyire ismerték Itáliát és ki segített nekik eligazodni, valószínű, hogy helyi kalauzokkal megoldották a közeli célpontok elérhetőségét.

A kalandozások útvonalai

A kalandozások útvonalai
Forrás: WIkipedia

A visszacsapó íj

És akkor itt jön képbe az, hogy miként értettek szót egymással. Nemcsak a portyázók a helyi kalauzokkal, hanem a törzs, vagy nemzetség vezetője a „kalandozás” megbízójával és megrendelőjével.

Ez is jó kérdés, a mai napig megválaszolatlanul. Erre sincsenek forrásaink. Arra azonban vannak, hogy amikor 942-ben (meghívásos portyán) ismét Itáliában járva a munkalehetőség nem jött létre, mert meghívójuk kibékült ellenfelével, hogy ne haragítsa magára a magyarokat, a magyarokat meginvitáló fél kalauzt adott melléjük és Hispániába irányította őket, ahol a Cordobai Kalifátus uralma alatti területeket dúlták fel. Kalauzukat azonban megbüntették, mert elégedetlenek voltak teljesítményével.

Ebben „kalandozásban” még talán nem, de néhány évvel később Tormás, a szájhagyomány szerint Árpád dédunokája, Bizáncban tűnik fel, mint Bíborbanszületett VII. Konstantin császár adatközlője. Társa, Bulcsú oldalán, akit az augsburgi csata után végeztet ki a német-római császár. Nos, ők milyen nyelven értekeztek egymással?

Az itáliai és hispániai tárgyalások nyelvéről nincs megbízható adatunk. Azt viszont tudjuk, hogy a Bizánci Birodalomban fejlett diplomáciai apparátus volt, nekik valószínűleg lehettek tolmácsaik.

Görögre, de milyen nyelvről?

Bármilyen nyelvről, Konstantinápoly az akkori világ egyik legnagyobb városa volt, ahol a mindenféle náció tagjai menedéket találhattak. Lehet tudni, hogy a császári testőrségnek voltak türk tagjai, ugyanis a honfoglaló magyarság katonai elitjének egy része eljutott Bizáncba zsoldosként, közülük is alkalmazhatott a császár tolmácsot.

Visszatérve a „kalandozókhoz”: mi volt az a haditechnika, fegyverzet, taktika és stratégia, amely a meglepetésszerű támadások mellett előnyére vált a támadónak?

Nagyon kevés részletes leírás maradt meg ezekről a kérdésekről, úgyhogy nagy általánosságban lehet mondani közhelyeket, sok tudományos bizonyítékkal és részlettel azonban nem szolgálhatok. Annyit lehet tudni, hogy a honfoglalók íjai komoly, mély benyomást tettek ellenfeleikre.

A korabeli Európában ismerték azt az úgynevezett visszacsapó íjat, amely a honfoglalók leghatásosabb (és leghalálosabb) fegyvere volt?

A visszacsapó íjat ismerték, sőt a Cordobai Kalifátusban gyártották is. Az avarok révén pedig a Frank Birodalom keleti részén ugyancsak ismerték. Csakhogy a honfoglalók fegyvere más konstrukció volt: Belső Ázsiából származó, fejlettebb, korszerűbb változata a visszacsapó íjnak, jobban kezelhető, könnyebb, erősebb, strapabíróbb hadiszerszám. Tegyem hozzá: taktikai, vagy stratégiai léptékben ezek kis különbségek voltak. Ne gondoljuk, hogy Nyugat-Európában, vagy Bizáncban nem ismerték ezeket a hadi cseleket. A bizánciak a színlelt visszavonulás, vagy a lesből való támadás taktikájáról és stratégiájáról egész katonai értekezést írtak: hogyan kell ilyen portyázó hadviselést folytatni. Konkrét harci helyzetben nem feltétlenül az „ismerethiány” dönti el, hogy ki fog felülkerekedni, hanem az, hogy ki csinálja jobban a dolgát.

Magyar harcos egy itáliai freskón

Magyar harcos egy itáliai freskón
Forrás: Wikipedia

A történelem hiányzó lapjai

Ezek nagyon hatásos eszközök voltak a honfoglalók oldalán: a meglepetésszerű gyorsaság, a hadicselek, az új típusú, messzehordó fegyverek, de amikor komoly csatára került sor, több volt a vesztes, mint a győztes összecsapás: vagyis, ez a fajta hadviselés nem nyerő hosszútávon.

Én azt gondolom, hogy a XXI. század elején nincs olyan nagyhatalom, amely ne adná oda a fél karját azért, hogy a következő 30-40 évre bebiztosítsa magát katonai sikerekben. Ezért úgy vélem, hogy a „kalandozások” hosszútávú sikersorozat volt a honfoglalók számára, hiszen a 890-esévekben kezdődött és a 970-es években ért véget. Egyébként számos csatát megnyertek nyugati és keleti ellenfelekkel szemben, nemcsak a már említett Brenta-völgyit és a pozsonyit. Ezért aztán sok kritika éri a hivatalos történelemtanítást, amely csak a vesztes csatákat veszi számba, a győzteseket nem tanítja. Ahhoz, hogy megalapozzák 1100 éves ittlétünket, meg ahhoz, hogy adófizetésre kényszerítsenek szomszédos uralkodókat, sok mindenkit le kellett győzni. Adott esetben nyílt csatában is. A megtörténtükön túl (hol volt, kik voltak az ellenfelek) nem sokat tudunk ezekről az eseményekről. Ami biztosnak látszik több-mint-ezredévnyi távolból is: volt egy egészen kiemelkedő képességű generáció a honfoglalás korszakában, amelynek tagjai rendkívül nagy harci tapasztalattal rendelkeztek és ezt a tapasztalatot sikeresen kamatoztatták a 910-es, 20-as években is. Nyilvánvaló, hogy az idő és a saját koruk előrehaladtával generációváltás történt a 930-as, 40-es évektől, ami párosult a nemzetközi helyzet változásával, a számunkra kedvező politikai-katonai klíma rosszabbodásával.

Ez utóbbinak mi volt a lényege?

A korábbi nyugat-európai decentralizáció és kaotikus hatalmi harcok abbamaradtak és egy erős, centralizált uralom kezdett kialakulni: a Német-Római Császárság. Ez is, mint annyi más, nem egy csapásra változott meg, a 933-as merseburgi kudarc például nem vereség volt, hanem egy meg nem vívott csata, amely le sem zajlott. A magyar hadak észrevették, hogy csapdába csalták őket és kimenekültek belőle. Ezt a csatát azonban meg kellett volna vívni és meg kellett volna nyerni ahhoz, hogy a szászok, akik addig adófizetői voltak a honfoglalóknak, továbbra is adófizetők maradjanak. Tehát Merseburg mellett nem volt valódi taktikai vereség, ha csak azt nem véljük annak, hogy a szászországi bevétel a továbbiakban elmaradt.

  És a 955-ös augsburgi ütközet?

No, az már egy jól megfogható, súlyos katonai vereség volt. A had távol volt a honi szállásterületektől, és a csatában meghaltak mellett a foglyok nagyrészét, mindenekelőtt a vezetőket (köztük Bulcsút, a harmadik legmagasabb rangú vezetőt) kivégezték, felakasztották és gondoskodtak arról, hogy mindennek a híre eljusson a Kárpát-medencei fejedelemségbe. Arról nem szólva, hogy az életben maradt menekülőknek sok-soknapi ellenséges járó- (vagy inkább lovagló)földön kellett átvergődniük, miközben a helybéliek módszeresen vadásztak rájuk. Mint korábban említettem, győztesen sem könnyű hazatérni, de ilyen körülmények közt… Úgyhogy Augsburgnak súlyos következményei voltak.

Foglyokat (köztük magas rangú értékes vezetőket) kivégezni, ez akkoriban nem volt bevett szokás, nem annyira az akkor még nemlétező genfi egyezmény miatt, hanem mert el lehetett őket adni, váltságdíjat lehetett értük kapni. Gondolom, rövid- és hosszútávú bosszú lehetett a vezérelv: egyfelől megbüntetni a betolakodókat, másfelől elejét venni, hogy az elengedett vezérek újabb csapatokkal térjenek vissza. Augsburg után nem volt újabb nyugati „kaland”.

Hogy mai fogalmaink szerint értékeljem: a vesztes fél vezetőivel úgy bántak, mint köztörvényes bűnözőkkel. Ennek ellenére nem kell kizárólag szégyenkeznünk a kalandozások miatt: a háború az már csak ilyen. A franciák sem szégyenkeznek a fél életét háborúkkal töltő Nagy Károly, vagy Napóleon miatt, sőt: kultuszuk van. A svédek-dánok-norvégok sem szégyenkeznek a „kalandozásokkal” nagyjából egyidőben lezajlott viking pusztítások miatt, hanem ügyesen becsomagolják és úgy adják el a világnak. Helyükre kell tudnunk tenni a dolgokat. 

A „kalandozások” ritkulása vagy elmaradása szépen követhető a hazai elit egyre szegényesebb sírmellékleteiből is: nem telik már annyi luxuscikkre. E világos gazdasági következmény mellett volt-e belpolitikai következménye a külhoni kudarcoknak?

Spekulálni természetesen lehet róla, de az az igazság, hogy tudományosan alátámasztható tényekkel nem tudjuk igazolni.

A történtek, a történelem eseményei világosan mutatják, hogy ez meg ez történt, s ennek következményeképp az meg az változott.

Ez igaz, de nem tudjuk, hogy mi történt. Valójában a Kárpát-medencébe beköltöző honfoglaló népesség történetének ezek a lapjai hiányoznak. Hogy mi történi 997-ben, meg 1000. karácsonyán, azt tudjuk. De hogy ez hogyan függ össze a kalandozásokkal, arról nincs megbízható adat. Bulcsú halála komoly veszteség volt a törzsszövetség számára, de mivel nem az Árpád nemzetség tagja volt, nyilván erősítette az Árpád-utódok helyzetét. Mindez persze megint csak egy valószínűség, nem bizonyosság.

Miért? Mit nem tudunk?

Nem tudjuk, hogy kik a többi szereplők, nem tudjuk, hogy milyen politikai játékokat játszanak, nem tudjuk, hogy mi a belpolitika a Kárpát-medencében, továbbmegyek: arról sem tudnánk, ha permanens polgárháború lett volna Augsburgot követően. Az összes olyan történeti munka, amely ezzel a korszakkal foglalkozik, találgatásokkal pótolta ki a tudást. Erről nincs mit mondani, azon kívül, hogy tudjuk: a X. század végén az Árpádok kiemelkednek ebből a mezőnyből. Azt is tudjuk, hogy Géza fejedelem megbékél a németekkel, de hát erre nagy szüksége volt, lévén, hogy ő a Kárpát-medence nyugati részén birtokolt területeket. Neki mindenekelőtt a nyugati szomszédjával kellett megbékélnie, aki még soha nem volt olyan erős korábban, mint akkor (a keletiekkel meg majd csak elbír, ahogy az úgy is lett részint az ő idejében, részint a fia uralomra jutása után). Tehát van egy erős valószínűség, hogy létrejön az a békülési folyamat, aminek a végén hatalmának erősítésére a fia számára feleségül kéri és kapja a bajor hercegnőt. Ezenkívül más nem állítható felelősséggel. Az augsburgi vereség nyilvánvalóan nagyobb fenyegetettséget hozott a törzsszövetség számára, ezt kellett valahogy kiegyensúlyozni és ebből lett a békepolitika.

Beszélhetünk egyáltalán a X. század második felében még meglévő, működő törzsszövetségről?

A törzsszövetségről egyáltalán és általában nagyon keveset tudunk, de őszintén szólva nem tudok jobb elnevezést arra a politikai szervezetre, ami a keresztény Magyar Királyságot megelőzte. Nemlétező dolgokról pedig nincs mit beszélni. A X. század közepén Bulcsú még karha, Szent István korában pedig úgy tűnik, hogy már nincs ilyen rang. (Ez az államalapítás előtt a magyar törzsszövetség harmadik legmagasabb méltósága volt a nagyfejedelem és a gyula után.) Valaminek tehát meg kellett változnia, a társadalom szerkezetében is.

Győrffy István azt írja az István király és műve című könyvében, hogy az államalapítással egyidejűleg kialakított megyerendszer azt sugallja: addigra már nincsenek törzsek, csak nemzetségek, amelyek birtokai a megyék.

Győrffy sokat írt arról, amiről valójában nem tudunk szinte semmit. A probléma ugyanis ott kezdődik, hogy nem ismerjük azt a szervezeti és társadalmi hierarchiát, amelyben a honfoglaló társaság élte az életét. Innentől kezdve nem az a fontos kérdés, hogy a szóbanforgó egységet törzsnek vagy nemzetségnek nevezem. Mert egyébként lehet, hogy ők egyiket sem használták. A problémát abban látom, hogy kitalálhatunk mindenféle modern definíciót arra, hogy mi az, hogy törzs, mi az, hogy nemzetség. Csak éppen azt nem tudjuk, hogy a honfoglalás korában a Kárpát-medencei társadalom milyen szisztémában szerveződött és hogy ők erről mit gondoltak. Az biztos, hogy voltak nagyobb egységek, amelyeket a bizánciak feljegyzésre érdemesnek találtak, s ha ezeknek nem lett volna politikai szerepük, akkor nem is jegyzik fel a nevüket, de nem tudjuk, hogy pontosan miképp is működött ez az egész. Végül is nem az a lényeg, hogy milyen nevet adunk nekik (törzs vagy nemzetség), hanem az, hogy ezek olyan önálló politikai entitások voltak a Kárpát-medencei törzsszövetségen, – vagy nevezzük steppei államszervezetnek – belül, amelynek nyilvánvalóan lehetett valamilyen önálló politikai akarata, döntési lehetősége.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.