Olyan faj is létezik, amelynél az anya olykor elfogyasztja az utódok három-negyedét. A példák sorában pedig ez még csak nem is a legbizarabb.
A kannibalizmus az emberi történelem során szinte mindig a legsötétebb órákban ütötte fel a fejét: legyen az akár a Holodomor, vagy az 1800-as évek Írországában pusztító Nagy Éhínség. Magyarországon a tatárjárás kori leletekből derült ki, hogy a mongol invázió idején a lakosság egy része minden bizonnyal kénytelen volt emberhúst enni.
Az állatvilágban azonban a fajtársak elfogyasztása egyáltalán nem ritkaság. A szakértők ugyan sokáig azt hitték, hogy a kannibalizmus rendellenes viselkedésre utal, ma már tudjuk, hogy a gerinctelen állatok és a halak körében ez a „szokás” viszonylag gyakori. A kannibalizmusra ráadásul szinte minden nagy állatcsoportnál találni példákat.
A háttérben gyakran pusztán csak az áll, hogy az egyedek így könnyebben jutnak élelemhez. Nem csak a jegesmedvék, hanem még a növényevő vízilovak is falnak egymás húsából, ha a szükség úgy kívánja.
Sajátos példa az a sügér, amely a szájában kelti ki az ikrákat. A megfigyelések szerint a nőstények nem túl gondosak: megesik, hogy az anya a halpeték és a kikelt példányok mintegy három-negyedét elfogyasztja.
Eleve gyakori, hogy az áldozat szerepe a fiatal utódoknak jut. Az oroszlánoknál, ha a hím átveszi egy idegen falka vezetését, olykor megeszi a kicsiket. Idővel így a nőstények összes kölyke az új falkavezérhez fog tartozni. Hasonló viselkedést a csimpánzoknál és a kanadai vörösmókusnál is megfigyeltek.
De előfordul, hogy a szülők csak azért eszik meg a csemetéiket, mert az utódok nem elég életképesek. Amerikában annak idején még a hírekbe is bekerült, hogy a washingtoni Nemzeti Állatkertben egy ajakos medve felfalta két kölykét is. A harmadikat ezért biztonsági okokból elkülönítették.
Kockázatos lehet
A nyolclábúaknál a kannibalizmus egy egészen sajátos formája figyelhető meg. Egyes bikapókoknál ugyanis a születésük után a kicsik megeszik a saját anyjukat, aki ezzel az „önfeláldozással” biztosítja, hogy az utódok rögtön a kikelés után táplálkozhassanak.
Bár több speciális eset van, amikor evolúciós szempontból hasznosnak bizonyult, az állatvilágban a kannibalizmusnak így is komoly veszélyei vannak.
A betegségek szempontjából kockázatos, mivel sok korokozó gazdaspecifikus. Ami azt jelenti, hogy néhány nyavalya kifejezetten egy bizonyos faj körében terjed. Amikor egy állat megeszi a fertőzött társát, óriási az esély rá, hogy az „ebédje” betegségét is elkapja.
A pókok és a rovarok világában ennek ellenére a kannibalizmusra számos bizarr példát lehet találni.
Az imádkozó sáska nőstényei néha még a párzás előtt megeszik a hímek fejét. A párosodásban azonban ez nem akadály, mivel a hím kis időre fej nélkül is képes mozogni. Ráadásul a sajátos lakomának hála a nőstény olyan tápanyagban gazdag ételhez jut, ami segíti a petetermelést.
Talán még ennél is groteszkebb a homoki tigriscápa esete. A vadvizek rettegett ragadozóinál már a születés előtt beindul az élet-halál harc.
A nőstényben fejlődő kiscápák ugyanis embrionális állapotban először a megtermékenyítetlen petéket, majd saját testvéreiket is befalják.
Szuperkannibál
Emberi szemmel a természet egyik legfurcsább szüleményei azok az állatok, amelyek arra születtek, hogy a társaikat megegyék. Ebbe a sorba tartozik a tigrisszalamandra.
Amikor egy tó túlságosan is zsúfolt, mert tele van lárvákkal, egyes ebihalak ugyanis „kannibál alakot” vesznek fel. A fejük és az állkapcsuk a testükhöz képest nagyobb lesz, így könnyebben tudják befalni a többi szalamandrát.
Azok az egyedek, amelyek „kannibál alakban” nőnek fel, a megfigyelések szerint gyorsabban is nőnek, mint a többiek.
