Kicsi, nagy, harapós, barátságos, csahos és drótszőrű. Elcsépelt közhely, de sokaknak tényleg a leghűségesebb társa a kutya. Akadnak, akik jobban szeretik őket, mint az embereket, de régen a kutyatartásnak prózaibb okai is voltak, mint napjaink ajnározott szobakutyáinak.
Évszázadokon át a pusztában élő embereknek nélkülözhetetlen társa volt a megbízható eb. Egy-két csahos puli, vagy örökmozgó mudi segítségével akár több száz jószágot is könnyedén mozgattak, tereltek.
Egy termetes komondor vagy kuvasz pedig a féltve őrzött nyáj biztonságáról gondoskodott.
Főúri vadászatokon az agárnak, a kopónak és a vizslának is fontos feladatai voltak.
A magyar kutyafajták – a komondor, a kuvasz, a puli, a pumi, a mudi, a magyar vizsla, a drótszőrű magyar vizsla, az erdélyi kopó és magyar agár – ősidőktől fogva velünk élnek.
Ezek a fajták a magyar ember sok évszázados tenyésztői munkájának „gyümölcsei”, hozzátartoznak a hazai tájhoz.
A tenyésztő szervezetek célja, hogy a magyarországi állományuk ellenőrizhető tenyésztés során született, egészséges, örökletes betegségektől mentes, fajtatiszta egyedekből álljon.
A tenyésztés során kiemelkedően fontos a használati érték és a genetikai sokszínűség megőrzése, a hagyományos, és a XXI. század követelményeinek megfelelő készségek biztosítása.
Nem véletlen az sem, hogy ezeket a régi magyar fajtákat felvették a magyar hungarikumok közé.
Komondor
A tekintélyt parancsoló termetű komondor a magyar nyelvemlékek alapján a legrégibb időktől a csorda mellett teljesített őrző-védő szolgálatot. A nagy testű, gubancos szőrű pásztorkutya a népvándorláskor őseinkkel érkezett a Kárpát–medencébe. A magyarok gulyáinak, méneseinek őrzésében az oroszlánrész a komondornak jutott, félelmetes mérete mellett bátorsága és rettenthetetlen küzdőképessége emberemlékezet óta megbízható biztonsági őrré avatta.
A komondor a magyar kutyafajták közül az, amely a régi időkben kitenyésztett formát mutatja, és az évszázadok alatt a legkevesebb változáson ment át.
A védelem munkáját vakon teljesítő pásztorebnek tűrnie kellett a kontinentális éghajlat szélsőségeit, a forró nyári napok perzselő hőségét, a zord telek dermesztő hidegét. A klíma zordsága ellen a komondornak védelmet a vastag bundája nyújtott, télen meleg, nyáron hűs volt.
Hajdanán a nomád pásztorok legfőbb vagyona a nyáj, az élőállat volt. Nádasban óvakodó toportyánok és farkasok foga fájt a juhok, a marhák húsára, ezt kellett mindenkivel szemben megvédeni. A nyájak védelmét mind nappal, mind éjjel úgy kellett ellátni, hogy az állatban kár ne essék. A komondor a nyáj körül helyezkedett el, s vártáján keresztül senkit sem engedett a nyájhoz.
Kuvasz
A magyar néphagyományhoz, közösségi értékeinkhez, a pásztorélethez ezer szállal kapcsolódik a másik nagytestű magyar pásztorkutya, a kuvasz.
A termetes fajta pontos eredetét homály fedi, valószínűleg a komondorhoz hasonlóan a népvándorlás idején, a mai kuvaszhoz hasonló habitusú kutyák őrizték őseink jószágait. A honfoglalás korából előkerült állatcsontok nagy marmagasságú (60 centiméter körül) kutyákra utalnak.
A félelmet nem ismerő kuvasz több területen is megállta a helyét.
Corvin Mátyás korában még főúri ajándékba is adták a büszkeséget és nemességet sugározó megjelenésű ebet.
Kiváló vadászösztöne miatt, vadásztak vele nagyvadakra is, sőt az országba beköltözött besenyők a bölények elejtésére is használták.
A 15-16. századtól a magyar szürke marha iránti kereslet Európa szerte megnőtt. Az osztrák, olasz és sziléziai vásárvárosok felé irányuló marhaexport rettenthetetlen kísérője volt a kuvasz. A több ezres csordát kísérő hajdúk munkája a kuvaszok nélkül elképzelhetetlen lett volna.
Évszázadok múltán, a századfordulótól kezdődően a pásztorkodást fokozatosan felváltotta a nagyüzemi állattenyésztés, ahol a kuvasz munkájára már alig volt szükség. A szabadsághoz szokott pásztorkutyának ezután gyökeresen megváltozott az élete. A fajta tenyésztése kikerült az óriási gyakorlati és tapasztalati tudással rendelkezett pásztordinasztiák kezéből.
Puli
Az évszázadokon át a pusztában vándorló pásztorok az erőteljes testfelépítésű komondort és kuvaszt használták az állataik őrzésére, a fürge puli ez idő alatt összetartotta a nyájat.
A puli, mint fajta fennmaradása a pusztai életmódnak és a nyáron forró, télen zord időjárási viszonyoknak köszönhető. A nehéz körülmények között a puli nemesedett, jellegzetes, bozontos szőrzetével a mai napig az egyik legkönnyebben felismerhető terelőkutyánk.
A pulit legendás intelligenciája, megbízható munkavégző képessége, bátorsága az évszázadok alatt rendkívül népszerűvé tette. Az első világháborút követő években a fajta a nemzetközi kiállítások ünnepelt résztvevőjévé vált. 1935-ben összeállították a magyar pásztorkutyafajták jellegleírását, ekkor négy méretkategóriába sorolták a pulit. Ezek a kategóriák: a törpepuli (30 cm alatt), a kis puli (30-40 cm), a középpuli (40-50 cm), valamint a nagy vagy rendőrpuli (50 cm felett).
A hatvanas években a tenyészetekben a fehér, majd a hetvenes évek során a maszkos fakó színváltozatot nemesítették. Annyira népszerűvé vált a puli, hogy 1972-ben volt olyan nemzetközi kiállítás, ahol 100 kutyát is felvezettek a fajtából. Napjainkban töretlenül hódít kutyás körökben a fajta, Európa országai mellett az USA-ban, Kanadában és Ausztráliában is önálló puliklubok működnek.
Pumi
Az egyik legszertelenebb, legbohókásabb magyar fajta minden kétséget kizáróan a pumi. A nyájak mellől egészen az sportpályákig nagy népszerűségnek örvend ma is a játékos kedvű, okos eb.
A Kárpát–medencében hajdan egykor a hazai rackaállomány mellett a nyugati országokból behozott merinói juhok biztosították a gyapjú iránt megnövekedett kereslet kielégítését.
A juhokat lábon hajtották hazájukból, őket a francia terrier típusú hajtókutyák kisérték. Velük keveredett az itt élő pásztorkutyák állománya.
Évtizedek során a megfelelő tulajdonságok kikristályosodtak a hazai állományban, így a pulinál rövidebb szőrzetű, energikus, fáradhatatlan munkakutyák születtek.
A „hangos” kutya tudta nélkül nem történhet semmi a ház körül, a pumi jelzésére azonnal felfigyel a gazdája. A kitartó és élénk pumi a patkányok és más kártevők könyörtelen pusztítója. Munkája során szemkontaktusban van gazdájával, lesi a következő feladatot, és azt lelkesen végrehajtja.
Mudi
A pulihoz és a pumihoz hasonló méretű, roppant eleven terelőkutyát sokáig a puli és a pumi keverékének gondolták, pedig egyikre sem hasonlít.
A fürge és eszes mudik a terelés nagymesterei. A mudi szervezett tenyésztése a legkésőbb indult meg a magyar fajták közül, hosszú ideig nem is különböztették meg a pulitól és a pumitól. Míg a pumi részben terrier ősöktől származik, addig a mudi spicc jellegű kutyákból alakult ki nagyjából 300 esztendővel ezelőtt.
A fajta céltudatos tenyésztése Fényes Dezső balassagyarmati múzeumigazgató nevéhez fűződik, ő mutatta be 1936-ban a tenyészállatvásáron az általa tenyésztett kutyákat, majd benyújtotta a fajta első standardját. Ezt az első fajtaleírást 1936-ban elfogadták. A fajtanév Tóth Mihály bugaci számadó juhász Mudi névre hallgató kutyájától eredeztethető.
A mudit a juhászok régóta maguk tenyésztik, egymás között cserélgetik a kutyákat, másik kutyáért vagy egy-egy birkáért. A juhászok „tervszerűen” tenyésztenek: a legjobban dolgozó kutyákat veszik tenyésztésbe.
Erdélyi kopó
Az erdélyi kopó ősi magyar vadászkutya, egész megjelenése nemességet, harmóniát sugároz.
Ősei, a pannon kopók már az Árpád-házi királyok uralkodása idejére kialakultak, első írásos említésük 1237-ből származik.
Az Erdélybe került kopókból, a jellegzetes vadászati viszonyoknak és a szelekciónak köszönhetően hosszú évszázadok alatt nagyvad hajtására alkalmas, szívós kutyafajta alakult ki.
Az erdélyi kopóval történő vadászat klasszikus módja a gyalogos kopózás. Ilyenkor 2-5 kutyából álló csapattal vadásznak, a cél a nappal nem mozgó vad felkeltése és a vadászok lövéshez juttatása. Az erdélyi kopó munkája kitartást, bátorságot, megfelelő tájékozódó képességet kíván. A kopó a lövés előtti, és a lövés utáni munkában is sokat segít a vadászoknak.
Az erdélyi kopó többször a kipusztulás szélére sodródott.
A második világháború utáni területvesztéssel Magyarországról az állomány jelentős része a szomszédos államokba került.
Az 1960-as években megindult fajtamentés vezetői Máramarosszigeten találtak fajtatiszta erdélyi kopókat. Állatkerti Morzsi és Állatkerti Réka megtalálásával új lendületet kapott a magyarországi kopótenyésztés. Mindezek ellenére az erdélyi kopó állománya nagyon csekély, ezen is próbáltak javítani azzal, hogy 2017-ben felvették a hungarikumok közé.
Rövidszőrű magyar vizsla
A rövidszőrű magyar vizsla a legismertebb nemzeti ebfajtánk, amely minden lakott földrészen jelen van és a kutyakedvelők körében roppant népszerű.
A rövidszűrő magyar vizsla egyike ősi kutyafajtáinknak, a többi vizslafajtától függetlenül alakult ki, eredete a Honfoglalás koráig nyúlik vissza. A vizsla szó már az 1300-as évek írásos emlékeiben is szerepelt, a 15. században a nemesi udvarházakban tenyésztették, a főurak egy-egy vizslát féltett kincsként ajándékoztak egymásnak.
A rövidszőrű magyar vizsla elsősorban az apróvad vadászata során – a mezei és a vízi munkában – verhetetlen. Könnyen tanítható, még nagyobb távolságban dolgozva is élénken figyel vezetőjére, a sportvadászok is könnyen dolgozhatnak vele. A lövés előtti és utáni munkában egyaránt megbízható társa a vadásznak. Amellett, hogy remek vadász, a vizsla a gyerekek játszótársa, idősek támasza, eszményi családi kutya.
Drótszőrű magyar vizsla
1923-ban a Somogy vármegyei Toponáron vizsla versenyt rendeztek, itt bemutattak egy különös megjelenésű egyedet. A hosszú szőrű eb egy rövid szőrű alomból származott, kiváló munka adottságaival hamar magára vonta a résztvevők figyelmét.
Az 1930-as éveiben felvetődött a vadászok között egy, a magyar vizslánál durvább szőrzettel rendelkező, az időjárás viszontagságaival szemben ellenállóbb fajta tenyésztésének gondolata.
Az új, drótszőrű fajta kitenyésztésének alapfeltétele volt, hogy a magyar vizsla fajtajellegét maradéktalanul magán viselje. Az új fajta kialakításához az olykor fel-felbukkanó hosszabb szőrű szukákat és egy egyszínű csokoládé barna drótszőrű német vizsla kant használtak.
A drótszőrű magyar vizsla hűséges, könnyen tanítható és önérzetes – a durva bánásmódot nem tűri. Vezetőjével kapcsolattartó, szenvedélyesen kereső, mezőn, erdőben és vízen egyaránt kiválóan alkalmas lövés előtti és lövés utáni munkára.
Magyar agár
Több más magyar fajtához hasonlóan a magyar agár története is a Honfoglalás koráig vezethető vissza.
A vándorló magyarokkal keleti agarak érkeztek a Kárpát-medencébe. A hosszú vándorlások, a harc az időjárás viszontagságaival, a küzdelem az életben maradásért acélossá tette őket testben és lélekben. Az egészséges, kitartó és gyors agaraknak esélye volt a túlélésre.
A középkorban előkelő sportnak számított az agarászat. A szenvedélyes agarászok közé tartozott Mátyás király, a Rákóczi család több tagja és Balassi Bálint is. Az agarászat aranykora az 1800-as években volt, a fajta ismertté Széchenyi István tevékenysége nyomán vált. Ö alapította 1839-ben a Pest Megyei Agarász Egyletet. Széchenyi célja az agártenyésztés és a minőségi lótenyésztés felkarolása volt. A lovak nemesítésében az agár volt a mérvadó, azokat a lovakat tenyésztették, amelyek hosszabb távon lépést tudtak tartani az agarakkal.
