A múlt héten volt a lengyel–magyar barátság napja, amelyet hivatalosan 2007 óta ünnepelnek meg. Az azóta kialakult hagyományok jegyében minden évben egy-egy város adott helyet az ünneplésnek, de a tradíció először a pandémia miatt tört meg, legújabban meg az ukrán háború vet árnyékot a politikai kapcsolatokra. A két nép barátsága azonban a politikánál mélyebb gyökerekre nyúlik.
Idén hivatalosan Oroszország Ukrajna ellen indított agresszív háborúja miatt maradt el az ünneplés, a nem egyértelmű magyar álláspont miatt a régi szövetség a felszínen meghasadni látszik.
Határvita nem volt, közös uralkodó igen
De hogyan is alakult ki a hagyomány, hogy a lengyel és a magyar nemzet sorsközössége egyfajta barátságot, sőt testvériséget formázott a két nemzet között? Túl azon, hogy a modern időket nem terhelte meg határvita, érdemes jobban elmélyedni a lehetséges (egymást nem kizáró) magyarázatokban.
Minden más előtt a kapcsolat mélységét szokás említeni, így például azt, hogy a lengyeleknél I. Boleszláv nagyfejedelem (később király) a Piast-házból hasonló szerepet töltött be, mint Magyarországon I. (Szent) István. Megkeresztelkedett, királlyá lett, létrehozta a lengyel katolikus egyházmegyerendszert. E hasonlóság azonban a kortársak többsége előtt ismeretlen volt, közvéleményről ebben az időszakban (és még hosszú ideig) nem beszélhetünk, arról nem is beszélve, hogy a magyarországi katolicizmus később korántsem bizonyult annyira szilárdnak, nem tudta megőrizni a lengyelhez hasonló monopolhelyzetét.
Akadt még pár fontos esemény a középkor évszázadaiban, ami erősítette a két állam kapcsolatát, de ezek a dinasztikus, nem pedig a nemzeti politika részeit képezték, annál is inkább, mert a nemzet fogalma ekkor még teljesen mást jelentett, mint a 19. századtól. Ide szokás sorolni a Vazul-fiak közül Béla herceg (a későbbi I. Béla) lengyelországi menedékét, házasságát a Piast-dinasztiából származó Richezával, valamint fiai, a későbbi I. Géza és I. (Szent) László lengyelországi születését, de főleg Árpád-házi Szent Kingát, IV. Béla magyar király lányát, V. Boleszláv lengyel fejedelem feleségét, később Lengyelország és Litvánia védőszentjét.

Forrás: Wikipedia
Szintén ennek sorában említhető az Anjou-házból származó I. Károly Róbert magyar király házassága Łokietek Erzsébettel, a lengyel király leányával, majd a visegrádi hármak szövetsége. Ez a Károly Róbert által összehívott, Luxemburgi János cseh király és Nagy Kázmér lengyel király részvételével 1335 október végén és november elején megrendezett diplomáciai találkozón csúcsosodott ki. Ennek eredményeképpen megszűnt a Lengyelország és Csehország közötti ellenségeskedés, helyette a három ország között szövetség és kereskedelmi együttműködés jött létre. Végül e sorba illeszkedik I. (Nagy) Lajos révén a két ország perszonáluniója, illetve utóbbi lányának, Hedvignek az uralkodása, aki apját követte a lengyel trónon.

Forrás: Wikipedia
Mindkét országban arányaiban nagyobb volt a nemesség
Ami azonban alapvetően közelebb hozta egymáshoz a két ország nemességét (nem pedig a lakosság nagy többségét), az a hasonló társadalmi berendezkedés volt a kora újkor évszázadaiban. Mindkét államban felülreprezentált volt a nemesség arányszáma (Nyugat-Európában ez talán Spanyolországban volt hasonló), a köznemességnek komoly súlya volt mind lengyel, mind magyar földön. Tovább erősítette ezt a közeledést e rétegeknél Báthory István személye, aki 1571-től erdélyi fejedelem, emellett pedig 1576-tól lengyel király volt és mint ilyen, sikerrel harcolt az oroszok ellen, ami nagy mértékben járult hozzá sikereihez, majd Lengyelországban máig élő kultuszához. A lengyeleket és magyarokat vélhetően jó kapcsolataik miatt ábrázolta egy, a krakkói Czartorisky Múzeumban lévő metszeten a 17. század német festője Johann Wilhelm Baur is. (nyitóképünk)
Báthory uralkodását persze csak utólag lehet igazán „nemzeti színekbe öltöztetni”, hiszen, ahogy korábban már esett róla szó, a nemzet fogalma nem a 19. század elejére megformálódott kultúrnemzetnek felelt meg. Másfelől pedig Báthory az Oszmán Birodalom vazallus államának, Erdélynek volt a fejedelme, nem pedig a magyar államnak, a Szent István-i Magyar Királyságnak, sőt lengyel királlyá választásakor ellenjelöltje épp Habsburg Miksa volt, aki ekkor a magyar trónon (is) ült.

Forrás: Wikipedia
A 18. század végén aztán Lengyelországot a nagyhatalmak három ízben is felosztották egymás között, bő egy évszázadra levéve a térképről a történelmi lengyel államot (1772, 1793, 1795). A mindhárom felosztásban részt vevő Poroszországgal és Oroszországgal (egyszerűsítve: a németekkel és az oroszokkal) való szembenállás tradíciója ebben gyökerezik, illetve erősödött meg. Ez egyúttal megint csak hidat képezett a magyar történelem irányába, hiszen a Habsburg-elnyomás narratívája, ahogy a 19. században levert forradalmak is tovább erősítették a sorközösség képét, illetve a németekkel/osztrákokkal és oroszokkal szembeni ellenérzést.
Bem apó és a szovjetek elleni felkelések
A közös történelmi helyzet elképzelését fokozta a lengyelek részvétele a magyar forradalomban és szabadságharcban 1848–1849-ben (gondoljunk csak Józef Bemre vagy a nála Magyarországon nagyságrendekkel kevésbé sikeres Henryk Dembińskire). A testvériség érzetét pedig sosem látott mértékben fokozta, hogy kialakult a modern nemzetfogalom, illetve a megformálódó modern értelmiség világlátása, nemzeti alapú gondolkodása.

Forrás: Wikipedia
Az első világháború vége gyökeresen mást hozott a két nemzetnek: Magyarország máig ható traumája a trianoni döntés, Lengyelországot viszont épp a Párizs-környéki békék helyezték vissza az önálló országok sorába. A 20. században a magyar–lengyel sorközösség és összetartozás képzetét tovább erősítette a Lengyelország Harmadik Birodalom általi megtámadásakor nyújtott magyar segítség 1939-ben, majd a második világháborút követő évtizedekben az, hogy mindkét ország a szovjet érdekszférába került, s kénytelen volt annak terheit elviselni, illetve mindkét államban megkíséreltek felkelni a kommunista uralom ellen (gondoljunk csak a magyar 1956 lengyel előzményeire).
Összességében elmondható, hogy a magyar–lengyel barátság modern értelmezésének gyökerei a két ország nemesi felülreprezentáltságára épülő mentalitásában, a „közös ellenségek” elleni harcban, a sokszor vesztesként, elnyomottként megélt történelemi értelmezésben, a 19. századi forradalmak hasonlóságában és a 20. századi történelemben egyaránt rejlenek. A korábbi események „csak” utólagos értelmezésük révén erősítették a régre nyúló „nemzeti barátság” képzetét, a modern kor fogalmai keretei szerint értelmezve azokat. Mindez azonban mit sem csökkenti a kölcsönös és széleskörű szimpátia létét, illetve értékét.