A sport megszerettetéséhez nem csak olimpikonokra, hanem hétköznapi hősökre is szükség van – véli Dóczi Tamás, Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem docense, sportszociológus és Antal Ferenc, a Szabadidősport-eseményszervezők Országos Szövetsége (SZEOSZ) elnökségi tagja. A szakemberekkel a tudás.hu arról beszélgetett, hogy miért nem, vagy csak nagyon ritkán sportol a felnőttek több mint kétharmada, és hogyan lehetne őket rávenni, hogy aktívabban éljenek.
Önök mindketten részt vettek abban a közelmúltban napvilágot látott, Aktív Ökoturisztikai és Fejlesztési Központ által kezdeményezett és támogatott, a TÁRKI által végzett kutatásban, amely a hazai felnőtt lakosság sportolási szokásait vizsgálta. E szerint a magyar lakosság 55%-a soha nem sportol és további 13% nagyon ritkán. Mennyire lepte meg Önöket ez az eredmény?
Antal Ferenc: Az, hogy mi magyarok keveset mozgunk, az számomra eddig is világos volt, ez több korábbi felmérésből is kiderült.A mostani kutatás abból a szempontból volt újdonság, hogy ennek okai feltárásával kapcsolatban sok nagyon fontos információkhoz jutottunk, mivel ilyen típusú és mélységű elemzés nem állt rendelkezésünkre. Eddig nem volt adatunk arról, hogy valójában miért sportolnak az emberek, miért nem, mi a motivációjuk, mi az, ami mozgásra bírhatná az embereket, mire lenne igényük.
Dóczi Tamás: Nekünk a sportszociológus-kutatóknak, szabadidősport szervező, szakembereknek ez a kutatás azért fontos, mert ezzel túl tudunk lépni az általános „sportoljunk többet, hogy mindenkinek jó legyen” típusú sportstratégiákon.
Esély nyílhat, hogy az adatokat elemezve lássuk, hogy milyen valós cselekvést megalapozó akcióterveket kell készítenünk, amelyeket javaslat formában a döntéshozók elé tudunk tárni, például az éppen formálódó Monspart Sarolta Aktív Életmód Stratégia részeként.
A nagyfokú inaktivitás ellenére az adatokból az derül, hogy a lakosság igenis tisztában van a mozgás, sport és az egészség közötti összefüggéssel. Ugyanakkor az egyáltalán nem mozgó felnőttek 20% -a szerint ez teljesen rendben van. Miből eredhet ez az ellentmondás?
DT: A kutatásból az jött ki, hogy arra kérdésre, hogy mennyit tehetünk az egészségünkért, a válaszadók 25 %-a szerint nagyon sokat, 56%-uk szerint pedig sokat tehetünk. Vagyis a magyar lakosság fel tudja mondani a leckét, hogy a sport fontos, sportolni kell, mert ettől egészséges maradok, vagy leszek. De az is látszik, hogy ahhoz, hogy ezt az ember a mindennapjaiba ténylegesen beépítse ahhoz lényegesen több kell minthogy ezzel a tudással rendelkezzen.
A magyarokra jellemző – és ez más kutatásokból, tapasztalatokból is kiderül –, hogy úgy érzik, hogy nem kompetensek a saját életükben, nem tudnak tenni a saját életük megváltoztatásért.
És ez az attitűd a sportolás, a mozgás terén is megmutatkozik. Az a dolgunk, hogy ezt az attitűdöt megváltoztassuk és az ezt kiszolgáló feltétel- és intézményrendszerrel segítsük.
Nyilván még a
nem tudok tenni semmit magamért
magatartás ismeretében is próbáljuk mélyebben elemezni és megérteni, hogy miért tartja teljesen rendben lévőnek valaki, hogy egyáltalán nem mozog, illetve például azt, hogy miközben a korábbi hazai és nemzetközi kutatások többségében az időhiány volt a távolmaradás elsődleges oka, a mostani kutatás eredményei azt mutatják, hogy eleve többen vannak azok, akiknek egyszerűen nincs kedvük a mozgáshoz.
AF: Az is látszik a kutatásból, hogy ha több szabadideje lenne, a felnőtt magyar lakosság 38%-a több időt töltene sportolással. Tehát ott van a szándék, a mi feladatunk, hogy választ adjunk, hogy mitől indul el a váltázás.
És mik lehetnek ezek a válaszok? Hogyan lehet megteremteni a motivációt a mozgáshoz, úgy, hogy úgy kezdjen el valaki sportolni, hogy ebben kitartó is legyen?
DT: A sporthoz, a mozgáshoz való viszonyt alapvetően a biológiai nem, az életkor, a szubjektív egészség, a képzettség, pszichés tulajdonságok, a társas környezet, a kulturális környezet mind-mind meghatározhatja. Például, hogy milyen értékek mentén éli az életét, és ebben az egészségtudatosság mennyire fontos.
A legtöbb ember a sportot valami nagyon magától távolinak gondolja. Ezen nem segít a Olimpia centrikusság, azaz,
a magyarok hány érmet nyertek, vagy hány érmet kellene, hogy nyerjenek
attitűd. Hibás az a gondolkodás, hogy ha dőlnek az aranyérmek, vagy a csapatsportokban jönnek a sikerek, és ezeket a lakosság nézi a TV-ben, akkor majd ennek hatására elkezdenek sportolni. Ezeknek az eseményeknek ilyen értelemben nincs közvetlen kapcsolódása a társadalomhoz. Sőt egy nagyobb teljesítmény, győzelem hatására az emberek még távolabb is érezhetik magukat a sporttól. Valami olyanként tekintenek rá, amivel biztosan nem tudnak megbirkózni. Ezt támasztja alá – ami a kutatásunkból ki is derült – hogy a nem sportoló emberek 30%-a azért nem fog bele, mert nem szereti a versengést. Holott a sportnak, a mozgásnak alapvetően nem erről kellene szólni, de az emberek fejében ezzel kapcsolódik össze. Nem véletlen az sem, hogy az emberek nem a klasszikusan jó eredményeket elérő sportágakat űzik nagy tömegében. Inkább futnak, kerékpároznak, túráznak.
Van egy klasszikus sportágstruktúránk, amibe próbáljuk belegyömöszölni a gyerekeket, ahol majd bajnokok lehetnek, aki azonban nem vállalja a heti 4 edzést, vagy nem olyan ügyes, annak azt mondjuk, hogy bocs, de rád nincs szükség. És akkor ott áll a gyerek, a család, aki szeret és szeretne mozogni, sportolni, de nem kap iránymutatást, nem tudja, hogy hova forduljon.
Ebben is van teendőnk.
Szakmán belül is megy a vita, hogy hogyan kellene kinéznie a mindennapos testnevelésnek.
Lenne benne nagyon sok lehetőség, ezzel még van formáló feladata a döntéshozóknak. Az egyik irányzat azt mondja, hogy
legyen egy élményalapú mozgás, a másik – konzervatívabb – pedig azt, hogy a gyereknek meg kell tanulni a sportágakat és fegyelem egyik eszköze kell, hogy legyen.
Mindkét irányzatban sok elemnek van létjogosultsága, de alapvetően a döntésben azt kell szem előtt tartani, hogy az a gyerek, aki szereti a tesi órákat, az sportolni, mozogni fog máshol és később is, aki meg nem, az meg még távolabb kerül tőle. Belőlük lesz majd a passzív felnőttek csoportja.AF: A szabadidős célú rendezvényeink azt mutatják, hogy az emberek akkor érzik jól magukat egy sportrendezvényen, akkor térnek vissza, ha az élményt tud adni nekik. Ez lehet az, hogy a természetben van, ahol szép a táj, vagy egy jó hangulatú közösségben van, és nagyon jó és felszabadító érzés, hogy képes volt valamit megcsinálni – legyen szó bármilyen távról, magasságról, ami neki kihívást jelentett. Egy ilyen teljesítmény után minden ember másképp néz magára, telve a sikeresség, az önbizalom érzésével. Ha ezt érzik, vissza fognak jönni és rendszeresen, közösségben sportoló, aktív egyénekké fognak válni.
Ma a sportklubok elsősorban az élsportra, az utánpótlás nevelésre, tehát a gyerekekre fókuszálnak. A felnőtt lakosság megmozgatását azonban elsősorban szabadidősport egyesületek tudják megtenni, de ebből van kevés. Az egyesületben végzett sportolás két szempontból mindenképp többet jelent az egyénileg szervezetthez képest – egyrészt a nagyobb fokú rendszeresség, másrészt a szakember jelenléte miatt. Nem beszélve arról, hogy itt társakra és ezáltal közösségi élményekre lelhetünk.
A kutatás eredményei ugyanakkor arra utalnak, hogy a válaszadók alig több, mint harmada tartja könnyűnek, hogy csatlakozzon egy sportegyesülethez, vagy csoportos edzéshez, és közel egynegyed azok aránya, akik erre a kérdésre nem is tudtak válaszolni. Ez a bizonytalanság ebben az esetben inkább a negatív válaszokhoz kapcsolható, így kijelenthető, hogy sokan érzékelik túl magasnak a „küszöböt”, ahol beléphetnének a szervezett sportba.
A kutatás azt is firtatja, hogy milyen plusz infrastruktúrára, szolgáltatásokra van szükség ahhoz, hogy az emberek nagyobb számban sportoljanak. Valójában csak egy dedikáltan épített helyen tudunk sportolni, vagy aki szeretne, ma is megteheti bárhol?
AF: Aki azt mondja, hogy azért nem sportol, mert nincs meg az infrastrukturális háttér, az valójában nem szeretne mozogni. Ugyanakkor a kínálat – ahogyan ezt látjuk az eddig elkészült bringapályák, futókörök, szabadtéri bringaparkok példájából – nagyon sok embert vonz és mozgásra bír. A fejlesztés azonban nem csak azt jelenti, hogy uszodákat kell építeni, hanem például egy túraösvény kijelölését is, vagy azt is, hogy ha egy kisgyerekes anyuka gyerekére valaki vigyázzon, amíg ő sportol.
Vagy a lakóhelyén legyen szervezett közösség, egyesület, ahova ő csatlakozhat. A kutatásból számos ilyen akadályozó tényezőt azonosítottunk.
De az is fontos, hogy például futópályát oda érdemes telepíteni, ahol ezt potenciálisan sokan használnák. Ha látja valaki a lakókörnyezetében, hogy egyre többen használnak egy futópályát, akkor az kimutatható módon motivál másokat is.
A kutatás szerint a nagyvárosi, jól szituált, edukált emberek körében a legnépszerűbb a sport, akik számára ez hozzáférhető is. Hogyan lehet motiválni a rosszabb anyagi helyzetben lévő inaktívakat?
DT: Nagyon nehéz a mentalitást megváltoztatni. Különösen a kis településen élők, alacsony társadalmi státuszú emberek esetében, és ezen belül érdekes módon a nőknél. Az ő hozzáállásuk egészen más, mint a nagyvárosokban élő kvalifikált nők esetében, akik körében mára alapnormává vált, hogy sportolnak.
10 évvel ezelőtt csináltunk egy kutatást, kifejezetten hátrányos helyzetűek között. Az jött ki, hogy a fiataloknál még nagyon sokféle motiváció fellelhető, de ahogyan halad előre a kor, ez úgy szűkül, ami véget is ér akkorra, amikor az egészségi állapot már olyan mértékben romlik le, hogy az illető már tényleg nem tud sportolni.
Ha változást szeretnénk elérni, figyelembe kell venni a lakóhely és az életkor szerinti igényeket és megszólíthatóságot. A legpasszívabbak esetében a küszöböt a legalacsonyabb szintre kell tenni abban, hogyan érezheti, hogy a sport, a mozgás neki is szól. Ma óriási szakadék van az élsportra és a szabadidősportra költött források között, holott a tömegek megmozgatásának, az emberek egészségben tartásának nem csak szimbolikus, de kézzel fogható haszna is lehet. Magyarországon vannak nagyon elhivatott szakemberek, ha ezek az emberek, csapatok pénzt, programot kapnának, akkor ebben lehetne változást elérni. A programalkotásban pedig nem elég csak lózungokat hangoztatni, cselekvési tervre, dátumokra, valódi felelősökre van szükség.
A kutatásban a megkérdezettek a helyi közösség szerepét is fontosnak tartják. Az inaktívak 16%-a úgy érzi mozogna, ha ehhez lenne társ. Milyen szerepe lehet a szűkebb közösségünknek a sportban?
AF: A munkahelyi közös sportolásnak, mozgásnak nagyon nagy szerepe van a mozgás terjesztésében hiszen nagyon nagy közösségi élmény tartozik hozzá és erős kollektíva formáló szerepe is van. De itt sem az évente 1-2 alkalommal megrendezett munkahelyi sportnapok hoznak tartós változást az attitűdökben. Egy csapatokba szervezett munkahelyi kilométer gyűjtés a közös kirándulások, a rendszeres közös focizások azok, amelyek valódi megmozgató erővel bírnak.
Ami a lakóhelyi közösségeket illeti, én egy Borsod megyei, 4000 fős településről származom, ahova minden évben egy sporteseményre eljön 1500 ember.
Szervezőként azt figyeltük meg, hogy ez az esemény nagyon megmozgatja a helyieket is. Azt látjuk, hogy ez ilyenkor tényleg egy fontos esemény a település számára, ahova a helyiek meghívják a barátaikat, a családtagjaikat és együtt vesznek részt az eseményen. Nagy történés ez a falu életében, büszkék is erre nagyon! Éppen ezért nagyon fontos, hogy nem csak a városokban, hanem vidéken is szervezzünk ilyen programokat, mert ezáltal be tudjuk vonni a helyieket is.
Fontos az is, hogy ezek az eseménye helyiek szervezésében is létrejöhessenek, akár kisebb léptékben és ezeknek legyenek helyben motorjai.
Én akkor éreztem, hogy a helyi véleményformálóknak mekkora szerepe van, amikor szerveztünk egy túrát a közeli kastélyhoz és a katolikus pap addig hirdette ezt, amíg 30-40 helyi idős csatlakozott végül.
Ilyen szerepe lehet egy jó pedagógusnak, egy polgármesternek, egy képviselő testületi tagnak. Fontos lenne egy közösségben egy ilyen motivált ember megtalálása, kiképzése, aki aztán továbbviszi ezt a szemléletet és közösségben gondolkodik.
Azt kell elérnünk, hogy a szabadidő aktív eltöltés sikk legyen. Persze, hogy örülünk az olimpikonjainknak meg a csapatsporban elért sikereinknek, de azok a hétköznapi hősök, akik felálltak a fotelből, sikerült lefogyniuk, vagy felépültek egy betegségből a sport segítségével. Ők – a felnőttek számára – legalább ekkora példaképek kell, hogy legyenek.
