A második világháború 75 éve ért véget, de időről-időre még az elmúlt években is sikerült náci háborús bűnösöket találni, őket esetenként felelősségre vonni. Ezek a bűncselekmények soha nem évülnek el, így az életkor mit sem számít, abból pedig, hogy a háború hány éve ért véget, egyenesen következik, hogy már csak matuzsálemi korú elkövetőkkel szemben léphet fel az igazságszolgáltatás.
Közismert, hogy a legismertebb háborús bűnpernek Nürnberg adott otthont, és az elrettentő ítéletek nyomán számos vezető háborús bűnös lakolt az életével. Nyilvánvaló azonban, hogy mindenkit nem tudtak elfogni, így a nyomozás az elkövetők ellen évekig, évtizedekig is húzódhatott, sőt még napjainkig is tart, miközben számos gátló tényező akadályozta az embervadászatot.
A helyzetet nehezítette, hogy a második világháború után önmagát újra felépítő Európa útkeresésére rányomta a bélyegét a kétpólusú világrend kialakulása, az egykori győztesek, vagyis a Szovjetunió (no meg a körülötte szatellitállamokból formálódó „béketábor”) és az Amerikai Egyesült Államok vezetésével a demokratikus erők újabb háborúval is fenyegető merev szembenállása.
Akinek a végzetét utólag a csontjai árulták el
Számost náci bűnösről nem lehetett tudni, hol rejtőzik, sokan oly módon igyekeztek a felelősségre vonás elől eltűnni, hogy halálhírüket keltették. Sokáig például teljesen bizonytalan volt, hogy az Adolf Hitler egyik „rossz szellemének” tartott Martin Bormann valóban odaveszett-e akkor, amikor 1945-ben elfoglalták a szövetségesek Berlint, vagy pedig valahol álnéven bújkál(t)? 1946-ban (úgymond távollétében) Nürnbergben halálra ítélték, majd 1954-ben halottnak nyilvánították, de hogy bizonyosan Berlinben lelte-e halálát, nem lehetett tudni.
Jóval később, 1972 végén két, földalatti munkálatok során előkerült csontváz esetében jutottak az igazságügyi szakértők arra a következtetésre, hogy egyikük Bormann lehet. Öngyilkosságra utalt, hogy szájukban hidrogéncianid-ampullából származó üvegtörmelékre leltek. Bormann azonosságát végül egy DNS-teszttel 1998-ban sikerül csak teljes mértékig tisztázni. Maradványait ezt követően elhamvasztották, majd a Balti-tengerbe szórták.
A náci bűnösöket olyan szervezetek segítették, amelyek többek között éppen a bújtatást, illetve a kimenekítést szervezték, így már 1946-tól működött a Stille Hilfe elnevezésű szervezet, amelyben kulcsszerepet játszott az ítélet elől öngyilkosságba menekülő Heinrich Himmler lánya, a 2018-ban elhunyt Gudrun. De volt ilyen szerepe az 1951-ben létrejött HIAG-nak (Hilfsgemeinschaft auf Gegenseitigkeit der Angehörigen der ehemaligen Waffen-SS) is, amelynek elsődleges célja a Waffen-SS rehabilitációja volt, továbbá az ODESSA-nak (Organisation der ehemaligen SS-Angehörigen), amely vélhetően már a háború végén megalakult.
A Stille Hilfe segítette például a „lyoni mészáros” vagy „lyoni hóhér” néven is ismert Klaus Barbie-t, vagy Erich Priebkét is, de Adolf Eichmann és Josef Mengele Dél-Amerikába távozásában is szerepük volt. Más kérdés, hogy közülük hárman végül nem kerülhették el a felelősségre vonást.
Mindezt figyelembe véve válik érthetővé, milyen nehéz is volt egy-egy esetben nyomába szegődni egy-egy náci háborús bűnösnek, majd azonosítani, főleg pedig bíróság elé citálni. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy nagyon sokan találtak menedéket Dél-Amerika országaiban, főleg az ottani diktatúrákban.
Ismert példa a már említett Josef Mengeléé, aki büntetlenül halt meg, és a sort hosszan lehetne folytatni. Emellett számolni kellett azzal is, hogy a háborúban győztes országok erkölcsi aggályaikat félresöpörve és a saját céljaik érdekében bújtatták, illetve alkalmazták a háborúban kompromittált embereket. A zseniális tudós Werner von Brauné, aki Hitler rakétaprogramjának volt a vezetője, később pedig Houstonban lett az amerikai űrsikerek letéteményese.
A felelősségre vonások sikerében viszont kiemelt szerep jutott a majd száz évet megélt Simon Wiesenthalnak, a zsidó származású osztrák építésznek, aki maga is Holocaust-túlélő volt. 1947-ben Linzben megalapította a Zsidó Történelmi Dokumentációs Központot, majd 1961-ben Bécsben a Zsidó Dokumentációs Központot, amely több mint négy évtizeden át folytatta a bujkáló nácik felkutatását. Fontos szerepe volt a bűnösök megkeresésében még a Moszadnak, az izraeli titkosszolgálatnak is.
Voltak, akik később feleltek tetteikért
A későn elfogottak közül a legismertebb példa kétségkívül Adolf Eichmanné. Az 1944. március 19-e után Magyarországon a hazai zsidóság zömének elpusztításában is kulcsszerepet játszó férfi a háború után meg tudott szökni. Egy ideig, meglepő módon, épp Németországban lelt menedéket, ahol favágásból élt, de nyilván tisztában volt vele, hogy Európában előbb-utóbb nem kerülheti el a felelősségre vonást. Így jutott ő is a náci bűnösök befogadására akkoriban oly nyitott Argentínába.
A Moszad emberei 1960-ban fogták el és szállították kalandos úton Izraelbe, ahol Jeruzsálemben bíróság elé állították, és halálra ítélték. Azzal védekezett, hogy mindent parancsra tett, de ezt nem fogadták el. Bár megpróbált elmebajra is hivatkozni, éppen egy magyar pszichiáter, Kulcsár István állapította meg, hogy Eichmann teljesen beszámítható volt. Kegyelmi kérvényét Jichák Ben Cví izraeli elnök elutasította, így az ítéletet 1962. május 31-én a ramlai börtönben végrehajtották.
Klaus Barbie esete annak a kiváló példája, amikor úgymond „magasabb érdekek” miatt nem került sor sokáig arra, hogy egy háborús bűnös a törvény előtt feleljen tetteiért. Barbie 1947-től az Amerikai Egyesült Államok Hadsereg Ellenőrző Hadtestének (CIC) 66. ügynöke lett, akit az Európában terjedő kommunizmusellenes fellépésekhez használtak fel, így Memmingenben a francia hírszerzési tevékenységekről szállított információkat a megszállt Németország francia övezetéből. A franciák követelték kiadását, de erre nem került sor, Barbie Bolíviába került, de később a Bundesnachrichtendienst (BND), a nyugat-német külföldi hírszerző ügynökség is alkalmazta. Bolíviában Klaus Altmann álnévén élt. Végül 1983-ban mégis kiadták Franciaországnak, pár évvel később életfogytiglani börtönbüntetést kapott, 1991-ben rémtetteinek színhelyén, a lyoni börtönben halt meg.
Otto von Bolschwing, aki Adolf Eichmannal is együttműködött, a CIA-nak kémkedett a háború után. 1954-től New Yorkban élt, sőt a CIA segítségét kérte annak hírére, hogy Eichmannt Izraelbe hurcolták. Később a kaliforniai Sacramento Trans-International Computer Investment Corporation számítógép-lízingtársaságnál vállalt munkát. A cégnek szerződései voltak a Védelmi Minisztériummal, itt egészen az alelnöki pozícióig jutott. Csak 1979-ben kezdték vizsgálni náci tevékenységét, de mire vád alá helyezték volna, pár évvel később, 1982-ben meghalt.
Erich Priebke SS-tisztként több mint háromszáz civil meggyilkolásában vett részt Olaszországban. Bár fogságba esett, megszökött, 1948-ban elhagyta Európát és Argentínába menekült. Itt 1994-ig élt háborítatlanul, amikor egy amerikai tévériporter, Sam Donaldson leleplezte. Priebkét Argentína végül kiadta Olaszországnak, ahol életfogytiglanra ítélték. 2013-ban halt meg – 100 évesen.
A mobil gázkamrák kiötlője sajnos megúszta
Walter Rauff SS ezredesi rangig jutott, nevéhez fűződik az ún. „mobil gázkamrák” tervének kiötlése, ahol több százezer embert öltek meg, de a tunéziai holokausztért is jórészt ő tehető felelőssé. Rauff a háború után Szíriában, Libanonban és Olaszországban élt, majd Chilébe távozott, ahol Enrico Gomez néven élt, közben 1958 és 1962 között szintén a nyugatnémet hírszerzés informátora volt. Ekkor letartóztatták, de a chilei legfelsőbb bíróság elévülésre hivatkozva felmentette. Rauff, aki a véreskezű diktátor, Augusto Pinochet tanácsadója volt, megúszta a Nyugat-Németországtól és Izraeltől érkező kiadatást is, 1984-ben halt meg.
Végül jöjjön Franz Stangl, aki amerikai fogságba került, ám előbb Szírába távozott, majd a több más nácit is segítő osztrák püspök, Alois Hudal segített neki Brazíliába szökni. Az egyenruhája után „fehér halál” néven is ismert Stangl például a sobibóri és a treblinkai koncentrációs tábor parancsnoka is volt. Szökése után 1967-ig még csak álnevet sem használt Sao Pauloban, ahol a helyi Volkswagen gyárban vállalt munkát. Végül Simon Wiesenthal emberei akadtak rá, a brazil hatóságok pedig kiadták az NSZK-nak. Életfogytiglani börtönbüntetést kapott, a börtönben halt meg 1971-ben.
