fbpx

A pokol fotósa

Larry Burrows nem egyszerűen fotóriporter volt, aki háborús övezetekben is dolgozott. Ő volt az, aki tovább tudta gondolni Robert Capa örökségét, és karnyújtásnyira tudta hozni képeivel a háború borzalmát azoknak, akik több ezer kilométerre a konfliktustól csak újságokból ismerhették a valóságot. A fotós, aki műfajt újított, és akiről azt hitték, sebezhetetlen, 51 évvel ezelőtt, 1971. február 10-én vesztette életét Vietnámban, bevetés közben.

Az 1926-ban született Burrows legendája a vietnámi háborúban végzett elképesztő munkája okán alakult ki, pedig karrierjének kezdete sokkal régebbre nyúlik vissza. A második világégésben nem csak életkora miatt nem vett részt, hanem azért is, mert gyenge látása alkalmatlanná tette, hogy harcoló alakulatnál szolgáljon. (Erre aztán eléggé rácáfolt a későbbiekben.) Hogy pénzt keressen, fizikai munkát vállalt, de mellette a LIFE magazin gyakornokaként is tevékenykedett. Ez akkoriban afféle mindenest jelentett, aki a kávéfőzéstől a csomaghordásig mindent csinált, ám a LIFE-nál dolgozni már akkor is presztízsértékkel bírt. A Henry Luce által 1936-ban alapított és először kiadott magazin teljes stílusváltást jelentett a nyomtatott sajtó piacán, ugyanis a vizuális hírt helyezte előtérbe, azaz a magazin elsősorban a fotókról szólt, csak másodsorban a szövegről, amik tulajdonképpen mindössze kiegészítették némi információval a képet. Az olvasók imádták a lapot, a siker óriási volt: a 40-es években már 1 millióra rúgott az eladott példányszám. A lapnál igazi nagyágyúk dolgoztak, többek között a magyar származású Robert Capa, aki részt vett a normandiai partraszállásban is 1944. június 6-án, hogy gépével megörökítse a történelmi pillanatokat. Burrows sorsa egy kicsit itt forrt össze a másik sztárfotóséval: Capa a LIFE szerkesztőségébe továbbította kidolgozásra fotóit, ám a legenda szerint Burrows – akire rábízták a munkát – annyira türelmetlen volt, hogy a gyorsabb eredmény érdekében az előhívás során a kelleténél magasabbra állította a szárítási hőmérsékletet, teljesen tönkretéve ezzel Capa fotóit, olyannyira, hogy a rengeteg fényképből mindössze nyolc maradt épen. A sztori igaz, csak éppen – mint kiderült – nem Burrows követte el a szörnyűséget, hanem a LIFE egyik szerkesztője. A fiatal fényképészt nem érte retorzió, és élete végéig a magazinnak dolgozott.

Kivételes tehetséggel fotózott ismert és híres embereket. Bár a műtermet nagy ívben elkerülte, már akkor híres volt aprólékos, gondos tervezéséről. Nem akkor vette elő a gépét, amikor meglátta a pillanatban a lehetőséget, hanem akkor, amikor az agyában jóval előtte megszülető pillanat végül elérkezett. (Később Vietnámban jegyezték fel róla, hogy képes volt órákon keresztül várni arra, hogy valami olyat fotózzon, ami az ő szemével is a lehető legjobbnak tűnt.) A világháború után készült képei remek társadalmi lenyomatai egy újjáéledő, életörömmel és vágyakkal teli kornak. Fotózta Brigitte Bardót, T.S. Eliotot, Hemingwayt, Churchillt, Louis Armstrongot, Marilyn Monroe-t, Laurence Olivier-t, John F. Kennedy-t, vagy csak egyszerű munkásokat, az utca emberét, bármit, amiben látott fantáziát, ha éppen megérintette a pillanat. A biztonságos környezeten túl az ötvenes években egyre több időt töltött a konfliktusövezetekben is. A brit katonák mellett dolgozott Egyiptomban, ahol 1956-ban robbant ki a szuezi válság. Tanúja volt a ciprusi erőszakhullámoknak, a kongói függetlenségi harcoknak, 1962-ben pedig a kínai-indiai határkonfliktusról tudósított. Még abban az évben Vietnámba ment, ahol akkor még nem harcoltak amerikai csapatok. Amikor az USA megkezdte a kontingensek átdobását 1965-ben, Burrows már három éve tudósított a pokoli területről, és így tett egészen 1971-es haláláig, hogy fotóin keresztül mutassa be a világnak egy hiábavaló háború mindennapjait, bekerülve ezzel a legendák közé.

Ralph Graves, a Life magazin szerkesztője így emlékszik rá:

Larry Burrows volt a legbátrabb és legelhivatottabb háborús fotós, akit ismerek. Kilenc éven át tudósított a vietnámi háborúból, elképesztő veszélyek közepette. Igyekeztünk biztonságosabb munkákat adni neki, de ő folyamatosan visszatért Vietnámba. Mint mondta, az az ő háborúja, és látni akarja a végéig. Azt akarta, hogy a fotóin keresztül mindenki szembesüljön a háború valódi arcával, és senki ne tudja elfordítani a fejét.

Tény, hogy Burrows elképesztő közelségbe tudta vinni képeivel a háborút. Munkáival nem illusztrált, hanem egyértelművé tette a borzalmat, testet, alakot, nevet adott a háborúnak, történeteteket mesélt el úgy, hogy azokról valóban nem lehetett tudomást venni. Nem heroizált és nem adott mítoszkeretet fotóinak, de aprólékos gonddal figyelt arra, hogy a képein szereplő események súlyos tartalmat és gondolatiságot közvetítsenek. Egyik leghíresebb, klasszikus és megrázó sorozata az 1965. március 31-én készült „One Ride with Yankee Papa 13” címet viseli, amit azóta is mérföldkőként emlegetnek a háborús tudósítás területén, hihetetlen szuggesztivitása és technikai kivitelezése miatt. A fotókon egy amerikai helikopter és legénysége (YP13) egy napját követte végig Burrows, aki a huszonegy esztendős James Farley szemszögéből mutatta be az eseményeket. Ahogy az szinte megszokott volt, aznap minden elromlott. A helikopter a vietkongok halálos kereszttüzébe került, de így is leszálltak, hogy egy másik gép, a YP 3 segítségére siessenek, ami működésképtelenné vált. Felvették a három sérültet, és megpróbálták segíteni rajtuk, ám az egyik hadnagy így is meghalt a fedélzeten. Burrows több képet is készített azokról a pillanatokról, amikor a fedélzeten Farley mellett ott hevert a holttest, ezek egyike került a LIFE címlapjára az április 16-án megjelenő számban. A sorozat elkészítéséért a tudósító abban az évben másodjára kapta meg a Robert Capa Aranyérmet, amit minden esztendőben az olyan legjobb publikált fotóriportért osztanak ki, amelynek elkészítése kivételes bátorságot és vállalkozó szellemet kíván. Burrows minden tekintetben a kitételek felett teljesített.

Burrows minden tekintetben a kitételek felett teljesített.

Munkatechnikája a tervezésen alapult.

Munkatechnikája a tervezésen alapult. A végletekig türelmes és aprólékos volt, nem arra várt, hogy a véletlen a kamerája elé sodor egy izgalmas pillanatot, amiről előzetesen sejtelme sem volt, hanem éppen ellenkezőleg: rutinja és óriási tapasztalata révén előre tudta, mit és milyen beállításban akar láttatni. Ezért fordult elő időnként az az abszurd helyzet, hogy a legnagyobb káosz közepette is képes volt higgadtan, türelmesen várni, hogy az agyában megfogalmazott mondanivalót kézzelfoghatóvá tegye. Színes fotói (óriási jelentőséget tulajdonított a színeknek) éppen ettől a metódustól váltak festményszerűvé, olyanná, mintha beállított kompozíciót látnánk, pedig semmi nem állt távolabb tőle, mint a mesterkéltség. Tökéletes példája ennek az a fotója („Reaching Out”), amit a mai napig a vietnámi háború legkifejezőbb képének tartanak.

Reaching Out fotó

A pillanat, amit Burrows megörökített, 1966 októberében készült, a vietnámi demilitarizált zónában. Egy sebesült katona (Jeremiah Purdie őrmester) nyújtja a kezét bajtársa felé egy lövedékektől szétszaggatott, saras, rideg, káoszba süllyedt tájon. A gesztus, amely emberivé változtatja a poklot egy pillanatra, a kompozíció, a színek és a pillanat tökéletes megragadása annyira festményszerű, hogy első pillantásra azt hihetné az ember, egy hollywoodi filmből lát egy képkockát. Nem véletlenül írta róla valaki: a fotó annyira lebilincselő és rémálomszerű, hogy ha Hieronymus Bosch a gépfegyverek és a harci helikopterek korában élt volna, minden bizonnyal ilyen műveket fest. Furcsa, de ezt a képet, amely Burrows leghíresebb munkája lett, a LIFE öt éven át nem közölte le. Először 1971-ben jelentették meg, a publikálás szomorú aktualitást készítője halálhíre adta.

vietnámi háború

Burrows mindig óvakodott attól, hogy nyilvánosan minősítse a vietnámi háborút. Úgy vélte, képei önmagukért beszélnek, így inkább hallgatásba merült. Bár a poklot fotózta, kollégái és a katonák elmondása szerint mindig higgadt, barátságos, segítőkész volt, olyan, mint egy igazi angol úr. Azt, hogy a halál árnyékában dolgozik, munkája természetes velejárójának tekintette. Egyszerűen figyelmen kívül hagyta a veszélyt, nem azért, mert nem félt, hanem azért, mert tudta, mit vállal azzal, hogy naponta kockára teszi az életét és emberek millióit rázza fel a közönyből. Miután éveken keresztül ép bőrrel úszta meg a bevetéseket, a katonák egyfajta kabalaként tekintettek rá. Elterjedt a mítosz, hogy akikhez Larry Burrows csatlakozik, azok épségben térnek vissza az akcióból. Szakértelmét és kivételes képességét a hadsereg is elismerte, sőt, mindenben segítették munkáját. Mindenki tisztelte és mindenki szerette: már életében legendának számított. Egyetlen álma az volt, hogy a háború utáni Vietnámot is végig tudja fényképezni. A sors ezt már nem adta meg neki, sérthetetlenségének mítosza azonban egycsapásra szertefoszlott 1971. február 10-én.

A LIFE Indiába küldte, ám munkáját megszakította, amikor megtudta a hírt: az előkészítő bombázás után a dél-vietnámi csapatok be fognak nyomulni Laoszba. Haladéktalanul a helyszínre repült, hogy tudósítson az eseményekről. Érkezését baljós előjel kísérte: egy amerikai gép tévedésből arra a dél-vietnámi táborra dobott bombákat, ahol ő is tartózkodott. A rengeteg halott ellenére Burrows ismét megúszta a dolgot, így 10-én egy másik ikonikus vietnámi háborús fotóssal, Henri Huettel és két másik kollégájával, Kent Potterrel és a Newsweeknek dolgozó Keisaburo Shimamotóval felszállt egy helikopterre. A pilóta kapitális hibát vétett azzal, hogy az út során eltévedt, és belevezett a gépet a vietkongok légvédelmi ütegeinek tüzébe. A Huey a dzsungelbe zuhant, és nyomtalanul eltűnt. A terület annyira veszélyes volt, hogy mentőexpedíció sem indult. Huszonöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megtalálják a becsapódás helyét, és a gyári szám alapján azonosítsák Burrows roncsdarabbá vált fényképezőgépét. Az exhumálásra évek múlva került sor, a washingtoni újratemetésre pedig 2008-ban.

Burrows munkái valóban mérföldkövet jelentettek a háborús tudósítások történetében. Miközben megmaradt a tudósítás szintjén, művészi szintre is emelte azt. Helyzetfelismerése, szerkesztőkészsége és maximalizmusa a legnagyobbak egyikévé tette. John Saar, a LIFE távol-keleti szerkesztője fogalmazott úgy róla:

ijesztő volt látni elkötelezettségét. Annyira elhivatott volt, hogy az egész világot 35 mm-esben látta. A munka volt az élete, végül a halála, de azt hiszem, Burrows nem bánta volna, hogy így alakult.

Fotók: The LIFE Magazine Collection / International Centre of Photography / icp.org

További hírek