fbpx

A Star Trek öröksége – honnan jött az érintőképernyő és a hangvezérlés

Az a helyzet, hogy az érintőképernyőt és a hangvezérlést a Star Treknek köszönheti az emberiség. Amerikaiak tíz- (száz-?) milliói a pc- és internet korszakot megelőző hosszú évtizedeken keresztül láthatták a tévében, hogy az Enterprise, a Deep Space Nine, meg a Voyager legénysége villogó képernyőkön matat a kezével, és „Komputer, …” kezdetű utasításokat harsog a levegőbe.

A pénz az oka mindennek. A „The Next Generation” sorozatfolyam előtt a csillaghajók kezelőfelületeit gombok és csúszkák alkották, amelyek gyakran eltörtek, és újat kellett helyettük „faragni”, gyakran egy évadot sem bírtak ki. Úgyhogy a vezetőség 1985-ben kiadta feladatot a kreatívoknak: csináljanak valamit. Michael Okudának hívták a vizuális menedzsert, akinek eszébe jutott, hogy az 1976-os „Logan futása” című scifiben a nagyméretű kijelzőkben hátulról megvilágított grafikákat alkalmaztak a látvány megjelenítésére (egy halom meglepően fejlett, analógtévés, vizuális trükk mellett). Mr. Okudának támadt az az ötlete, hogy nemcsak nézegetni lehet a hátulról világított grafikát, hanem böködni és simogatni is.

Az érintőképernyőt nem Steve Jobs találta fel 2006-ban, hanem Michael Okuda 1985-ben.

A dolog bevált, a plexipanelek több (sok) évadot is kibírtak, csak a grafikát, mai szóval az UX designt kellett cserélgetni, ami sokkal olcsóbb volt, mint a gombok, tekerők, csúszkák újra, meg újragyártása. (Már csak azért is, mert ez a munka papírra festést jelentett, ami néhány évezrede bevett technológia volt a grafikában, és néhány évszázada a nyomtatás is ismert volt, sőt a fotótechnika is megérte ekkorra – 1985-re – a 150. évét.)

De ha százmilliók látják a tévében, hogy elektronikus berendezéseket kezelhetnek az ujjbegyeikkel, akkor miért nem lehet ilyet kapni a boltban?

A „Star Trek – The Next Generation” (TNG) sorozatot 1987-től 1994-ig adták az USA-ban. Az érintőképernyős, illetve ceruzás Apple Newton Messagepad pedig (minden személyes digitális asszisztens [pda] ősanyja …) 1993-ban jelent meg, miután a TNG a 3. évadától (1989-től!) kezdve bombázta a köztudatot egy érintőképernyős, tabletszerű kézieszközzel – az akkorra közismert és közkedvelt, a Star Trek kezdeteitől jelenlevő trikorder mellett. Amely ugye egy orvosi diagnosztikai eszköz, a megtévesztésig hasonlít (a hosszan népszerű volt, de mára már gyakorlatilag kihalt) flipes mobiltelefonhoz.

Fordítsuk komolyabbra a szót

Amióta irodalomról lehet beszélni, a szerzők (egy része) az aktuális technológia előtt jár. Gondoljunk például Ikároszra. De nem nagyon járnak előtte, méghozzá két okból.

Egyrészt nem tudnak olyat elképzelni, aminek semmi köze az ismert jelenhez – hogyan is tudnának. de ha mégis, azt nagyon nehéz elfogadtatni – éppen azért, mert nincs köze az ismert jelenhez. Az egy másik jelenség, hogy eleve homályos közléseket később értelmesnek vélnek, vagy más kontextusban értelmet tulajdonítanak nekik. Lásd Nostradamust. Avagy a Bibliát…

Másrészt olyan új dolgokat kell elképzelni, amelyeket az olvasók (befogadók) megértenek, amelyek tehát eléggé közérthetően kapcsolódnak az ismert jelenhez, de mégis túlmutatnak azon, érdekesen, kreatívan, jelentést hordozóan, vagy éppen elriasztóan. Asimov az Alapítványban nem találhatta ki a mobilinternetet, mert a celluláris rádiótelefon-technológia 1942-ben nem létezett, még a kéjes gondolat szintjén sem. Bradbury a Fahrenheit 451-ben, 1953-ban már kitalálhatta a faltól-falig, interaktív tévét, mert tévé már volt, betelefonálás is.

Nem tagadható, hogy azért (is) kerestek az ujjlenyomat és az íriszletapogatás helyett más megoldásokat (például tenyér-artéria szkennert) mert számtalan filmben volt látható levágott ujj és kitépett szemgolyó.

Harmadrészt az alaptalálmány elterjedésének hatására keletkező első utód találmányokat kevéssé lehet előre kitalálni, a második, harmadik leszármazottakat, a kombinációkat meg lehetetlen. A telefonon „sugárzott” zene alapján ki gondolhatta volna ki a Spotify-t? (A komolyzene elértéktelenedésétől azért sokan tartottak, be is következett.)

Ha a mű (novella, regény film, tévésorozat stb.) sikeres, azaz sokan megismerik, ez valódi fizetőképes keresletet teremt a műben szereplő eszközökre.

Ezt a marketingtechnikát a divatipar évtizedek óta sikerrel alkalmazza. A filmek nem jelentéktelen, sőt, előre betervezett ún. franchise-bevételei ebből a mechanizmusból keletkeznek. (Például a Start Trek járművek játékmodelljein, avagy az új StarWars-filmeknek a cselekményhez teljesen felesleges porg- és kristályróka-babáin). Ennek a marketingtechnikának a művészi művelői a Kardashian-család tagjai. A technika hivatalos neve: „termékelhelyezés”.

A versenypiac világában egyenesen elkerülhetetlen, hogy a scifi-művek eszközei megszülessenek. (Már ha a fizikai törvények lehetővé teszik. Időgép például nem lesz…)

Ha megnézünk néhány sikerfilmet, akkor esetleg megjósolhatjuk, mi várható. De műszaki, technikai képzettség hiányában könnyen hibázhatunk. Például hiába szerepelt számtalan filmben a nagyvárosi, tömeges légi közlekedés (repülő taxi: „Szárnyas fejvadász”, „Ötödik elem”, Harry Potter II stb.) a magas energiaigény és az emiatt (is) életszerűtlen ár, továbbá a jogi szabályzás nehézségei miatt a belátható jövőben ez nem fog megvalósulni.(Lásd: dróntörvények.)

Lesz viszont igazi, térbeli 3D megjelenítő. Lehet, hogy nem olyan szép, mint a „Bones” sorozatban, vagy az „Avatarban”, netán az „Éhezők vidalában”. Lehet, hogy nem ebben az évtizedben születik majd meg végül, de húsz év óta gyakorlatilag minden scifi filmben megjelenik. Nagy a nyomás az innovátorokon… A koronavírus is lökött egyet a fejlesztésen: a Google bemutatta a 3D videótelefon prototípusát. Körben ugyan nem lehet látni a partnert, de egy üveglapszerű felületen át valódi 3D-ben láthatjuk.

Lesz viszont igazi, térbeli 3D megjelenítő. Lehet, hogy nem olyan szép, mint a „Bones” sorozatban, vagy az „Avatarban”, netán az „Éhezők vidalában”. Lehet, hogy nem ebben az évtizedben születik majd meg végül, de húsz év óta gyakorlatilag minden scifi filmben megjelenik.

Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a már megszületett virtuális valóság bölcsője is a Star Trek, konkrétan a holofedélzet volt. Én először 1983-ban találkoztam ilyesmivel Clifford D. Simak „Way Station” című, 1963-ban megjelent scifi-regényében: egy lényegtelen mellékszál, hogy a főhős unaloműzés céljából virtuálisan vadászik a Földön akkor még nem létező technika segítségével. Gene Roddenberry, a Star Trek univerzum megalkotója olvashatta a Way Stationt – a Star Trek sorozat legelső, 1964-es indulása előtt. Más, hasonló írás(ok) miatt is kerülhetett a Star Trekbe, onnan meg a köztudatba, például a belső nézetes akciójátékokba (FPS-ekbe).

Beígértük: beszéljünk végül a hangvezérlésről.

A Star Trek az oka, hogy a technika Észak-Amerikában nagyságrenddel elfogadottabb, mint a világ más részein. Egy kis adalék ehhez: a legegyszerűbb hangvezérlő a tapskapcsoló volt a 70-es években. Volt egy „A betörés” című Belmondo – Omar Sharif film 1971-ben, amelyben egy luxuslakás nappalijában tapskapcsoló vezérelte a világítást. Az egyik jelenetben Belmondo felpofozta az egyik főhősnőt – ettől a világítás kialudt, aztán bekapcsolódott, majd kialudt – és így tovább. Egy másik: elektronikai műszerész ismerősöm tapskapcsolót ajándékozott az édesanyjának. Karácsony este mama hozza a levest, megbotlik, elejti a tálat, csörömpölés, loccsanás, elalszik a villany. Szóval, a hangvezérlés a legenyhébb kifejezéssel élve sem biztonságos. Az amerikai hadsereg is elvetette már a 80-as évek elején a tévesztések és az ebből eredő megbízhatatlanság miatt.

A verbális vezérlés alapszabálya, amelyet az összes állat- (kutya-)idomár ismer, de persze a hangvezérléses kütyük használati útmutatójából hiányzik: „A VEZÉRLÉSRE HASZNÁLT SZAVAKAT, KIFEJEZÉSEKET NE HASZNÁLD MÁSRA!”, csak a vezérlésre. Ugyanis a verbális vezérlés kontextusfüggő, és a szituációt, kontextust a gépek még elég sokáig nem fogják hibátlanul felismerni, többek között azért, mert az emberek is elég gyakran elhibázzák…

Ettől még ma is terjed, mint a dudva. Minden okostelefonban jelen van, csak a használón múlik, hogy kiaknázza, vagy nem. Kialakult az etikettje is: csak akkor beszélünk a telefonunkkal, ha egyedül vagyunk vele. Mert ha ilyenkor hibáz, csak nekünk (meg neki) eshet baja…

További hírek