Ma már csak történelmi furcsaság, hogy Budapest 150 év történt egyesítését mennyi aggály kísérte, s a hajdan még szegény Buda a gyorsan gazdagodó Pest mögé szorulástól félve hangsúlyozta fenntartásait.

“Nem célom e helyen arról szólni, vajjon üdvös s kivánatos -e, hogy Pest Budával teljesen egyesüljön s ezentúl egy várost képezzen.” – szögezte le naplójába báró Podmaniczky Frigyes a Budapest jövőjét firtató bizalmas elmélkedései közepette. A “kockás báró”, „Budapest vőlegénye” nem is taglalta naplójában részletesebben ezt a kérdést, ám az a tény, hogy leszögezte, nem óhajt adott helyen foglalkozni vele, azt látszik igazolni, hogy másokban felmerült a kérdés, hogy szükség van-e a három város egyesítésére úgy és akkor, ahogy az végül 150 éve megtörtént.

“Budapest vőlegénye” : Podmaniczky Frigyes
Forrás: Wikipedia

Kevésbé ismert ma már, hogy akadtak bizony ugyanis olyanok, akik aggályoskodva figyelték Budapest születését és kételyeiknek hangot is adtak, köztük olyan tekintélyes politikusok, mint Pest volt főpolgármestere, Szentkirályi Mór.

Már Széchenyi is egyesítést akart

A négy törvényhatóságból (mert Pest, Buda és Óbuda mellett a Margitsziget „Pest vármegyéből kikebeleztetvén”) egyesített Budapest bő fél évtizeddel a kiegyezést követően nagyon erős kormányzati akarat nyomán jött létre. Ezt előlegezte meg a Fővárosi Közmunkák Tanácsának 1870. évi életre hívása, a cél pedig nem „pusztán” Magyarország modern fővárosának megteremtése volt, hanem egy Béccsel egyenrangú birodalmi fővárosé is.

A szándék arra nézve, hogy Buda és Pest egy legyen, nem új ötlet volt Széchenyi István gróf Buda-pesti por és sár c. munkájában még a reformkorban fogalmazott ekképp:

„Buda-Pest fekvése kies, s olyan, mely egyesítő középpontnak sok tekintetben helyesnek lenni látszik. Ha azonban a két város s annak körvidéke természeti mibenlétében hagyatik, egyesítést, ítéletem szerint, csak századok lefolyta eszközölhet; mely századokban viszont annyi egyesülés elleni erő is fejlődhetik ki, hogy Buda-Pest hihetőleg soha nem léphet ki a provinciális városok sorábul, s egyesítő pontul nemigen fog szolgálhatni. A kérdés tehát abban forog, vagy inkább az a feladás: kinyomozni, a két testvérváros mily kifejlésre képes.”

Szemere Bertalan pedig 1849. június 24-i belügyminiszteri rendeletében egyesítette Budát, Pestet és Óbudát, igaz, ez a rendelkezés értelemszerűen, a szabadságharc leverése után nem maradhatott tartós: „Buda és Pest, s illetőleg ó-Buda hatóságának egyesítése elrendeltetik, s a testvér két főváros, mint Budapest ezennel egyesíttetik.”

Gondolhatnánk tehát, hogy mindenki támogatta a nagyszabású tervet. Ez azonban nem így volt, a partikuláris érdekeknek is akadtak képviselői. Szentkirályi Mór, akiről már esett szó, közéleti pályáját Pest vármegye jegyzőjeként kezdte, majd a megye országgyűlési képviselője is volt 1839-től, de, amint a Vasárnapi Újságban megjelent nekrológja írta, “a születésétől fogva megyei ember lassú átalakulással, de természetes fejlődési menetben, városi emberré vált.”

Szentkirályi Mór Elischer Lajos grafikáján
Forrás: Wikimedia commons

Nem volt olyan nehéz azzá válnia, Pesten született és egyetemi tanulmányait is ott végezte, így amikor 1871 márciusában papírra vetette a városegyesítéssel kapcsolatos aggályait, a pesti polgár szemszögéből tette azt. Nem tartotta szerencsésnek az egyesítést, mivel szerinte „Budának jövője általában nincs”. Ezt azzal támasztotta alá, hogy a Várhegy és a Gellérthegy közé szorult Buda nem terjeszkedhet, emellett pedig:

„az ipar és kereskedelem Pestre vonult, azt pedig Budára áttenni nem lehet. Buda tehát Pest részére nem gyarapodás, hanem csak teher lehet és óvakodni kell, nehogy egy virágzó városhoz, épen fejlődésének erőteljes stádiumában, egy oly teher csatoltassék, mely, ha fejlődését végképp megakasztani nem fogja is, de nagy mértékben késleltetheti”.

Buda hazai városaink egyik legszegényebbike volt

Más kifogása is volt Budával szemben, nevezetesen a duzzadó nemzeti érzés, hiszen erősen aggasztotta a budai németség nagy létszáma. „Buda nem magyar város.” – szögezte le nemes egyszerűséggel, megjegyezve, hogy a közös fővárosi közgyűlésben alighanem ötven olyan budai képviselő foglal majd helyet, akik nem bírják megfelelően a magyar nyelvet. Aggasztotta az is, hogy a fővárosi költségvetés segítségével a fejletlenebb Buda felzárkóztatását döntően a pesti polgárság pénzéből kellene megoldani. Ezen túl pedig az egyesítés egyik legfőbb akadályaként említette, hogy amíg a Lánchídon át nem lehet hídpénz fizetése nélkül menni, addig aligha várható, hogy a pestiek és a budaiak mind budapestinek érezzék, de legalábbis vallják magukat, legfeljebb, ha a „partikularizmus szelleme mind a két város polgárainak kedélyében egyszerre, mintegy varázserővel kialudnék. Míg a két város polgárainak magán viszonyai a kölcsönös érintkezés terén annyira összefűződnek, hogy a budai Pesten és viszont a pesti Budán magát honosnak érezni nem fogja, az egyesítés, bár törvény és közigazgatás útján végrehajtatnék is, csak papíron fog maradni.”

Mennyiben voltak jogosak e felvetések? Tény, hogy a fejlődő Pest és a történelmi múltja fényében sütkérező, de kisvárosias Buda közti különbségek másoknak is szemet szúrtak, még Podmaniczky Frigyes is kendőzetlenül vallotta: „Az sem tagadható, hogy Buda, mint város, hazai városaink majdnem legszegényebbikének mondható.” Szentkirályi aggodalmait tehát osztotta tekintélyes kortársa. Igaz, ő úgy foglalt állást, hogy az egyesítésnek senki sem lesz ellensége, ha azt megfelelő keretek között és megfelelő időben valósítják meg. Szentkirályi 1868-ban így fogalmazott Pest-Buda szépítése tárgyában készített előterjesztésben: „Ezen egyesülésnek most még sok akadályai vannak, melyeket nagyrészben az időnek kell elhárítani. […] Hogy ezen egyesülés az országnak is érdekében áll, azt tagadni nem lehet.”

Annak, hogy Szentkirályi aggályoskodott az egyesítés kapcsán, volt némi pikantériája. Őt még 1845 májusában – többek között Deák Ferenc, Eötvös József, Klauzál Gábor és Szemere Bertalan társaságában – díszpolgárává választotta – nem Pest, hanem Buda. Amikor pedig 1848 áprilisában az országgyűlésen felvetődött Buda és Pest egyesítése, támogatta a javaslatot. A főváros egyesítésének egyik motorja viszont nem más volt, mint Buda utolsó polgármestere, Házmán Ferenc, aki 1833-tól állt Buda szolgálatában. Német származása ellenére ő volt az, aki a magyar nyelv hivatali nyelvvé tétele után először szólalt meg magyarul a budai tanácsban és ő nyújtotta be a városegyesítést célzó javaslatot az országgyűlésben 1848-ban, mint Buda képviselője, amelyet Szentkirályi támogatott.

Házmán Ferenc
Forrás: Wikimedia commons

Az 1849 után halálra ítélt, majd jelképesen felakasztott Házmán a kiegyezéskor majd húsz évi emigrációt követően tért haza s lett Buda polgármestere. E poszton mindent elkövetett, hogy létrejöjjön Budapest, amelynek főpolgármesteri székét is örömmel elfoglalta volna, ám Ráth Károllyal szemben nem voltak esélyei.

Hiányzó közlekedési kapcsolatok

De vajon mind így gondolkodtak-e az egyesítésről Buda vezetői, mint Budapest elkötelezett híve, Házmán? Buza Péter Az első nap Budapesten című könyvében a következőképp jellemezte a két város viszonyát:

„Egy pestinek Buda – és viszont – idegen föld. Bizalommal igazán nincsenek egymás iránt. Hogy milyen házasság lesz egy ilyen frigyből? Nem vitás, olyan, mint minden hasonló esetben. Az egyik fél rákényszeríti akaratát a másikra.”

A budaiak számára nem volt kétséges, hogy nem ők lesznek azok, akik magukhoz ragadják a gyeplőt az egyesített fővárosban. Amíg tehát a pestiek a fejlődésben mögöttük maradt Buda terheit nem akarták magukra venni, addig Buda attól félt, hogy a főváros létrejöttével csorbulni fognak érdekei. A fővárosi törvényjavaslat megvitatására kiküldött budai ötös bizottság meg is fogalmazta különvéleményét. Ebben tiltakoztak az ellen, hogy csak egy törvényszék lesz a fővárosban, méghozzá Pesten. Ők is az igazi egyesítés akadályának nevezték a két város közti közlekedés tarthatatlan állapotát, mondván, hogy ilyen viszonyok között az egyesítés csak „holt betű maradand”. Nem vitatták, hogy Pest, „az ipar és kereskedelem gyúpontja” és a jobbára szőlő- és földművesek által lakott Buda polgárainak érdekei „egyenes ellentétbe jöttek és jönnek” számtalan kérdésben. A budaiak végül egy bizottság felállítását javasolták a felvetett problémák felülvizsgálatára, mivel „Buda fővárosa érdekeit szem előtt tartva, ellen kell nyilatkoznunk, de méltányolván, más részről azt, miszerint az ország, a haza sürgősen azt kívánja, hogy Buda, Pest és Óbuda egy nemzetünkhöz méltó központtá, egy egyesített hatalmas székvárossá váljék”.

Az egyesítés után 11 évvel így nézett ki Budapest. Jól látszik Buda és Pest között a méretbeli különbség.
Forrás: Wikipedia

Aminthogy azzá is vált. Az idő igazolta, hogy Budapest képes volt úrrá lenni a felvetett problémák zömén. De például a millennium évében megjelent Budapest története című kötet írója, Göőz József kendőzetlenül emlékeztetett a nehézségekre:

„Buda, Ó-Buda és Pest között az ellentét évről-évre szembeszökőbbé vált. Pest, mint hazánk állandó középpontja, az anyagi jólét feltételeit, az ipar, kereskedelem, tudomány és művészet gyarapodásának eszközeit egyesítvén falai között »Ős-Buda« árvaságra jutott s régi dicsősége csak emlékezetben él”.