A válás Magyarországon még mindig erősen tabusított téma: a legtöbben drámát, harcot és sérült gyerekeket látnak maguk előtt. De vajon valóban maga a válás a legnagyobb veszély, vagy az, ahogyan kezeljük? Hogyan lehet tudatosan végigvinni ezt az életkrízist, milyen hibákat követnek el leggyakrabban a szülők, és hogyan fordítható a válás akár személyes fejlődés javára is. Kérdéseinkre Bogár Zsuzsa tanácsadó szakpszichológus, pár- és családterapeuta, író és egyetemi oktató válaszolt.
Magyarországon a válás mennyire számít még mindig tabunak, mennyire stigmatizálja a társadalom az érintetteket?
A válás témaköre Magyarországon még mindig tabukérdés. Azt tapasztalom, hogy ha a válás szóba kerül – akár szakmai, akár laikus közösségekben –, mindenki azonnal a drámai, borzasztó történetekre asszociál. Eszébe jut az a példa a közvetlen környezetéből, ahol a szülők évekig pereskedtek, egymást tönkretéve, és ahol a gyerekek is megsínylették az egészet.
Pontosan amiatt, hogy ezek a képek jutnak elsőre az emberek eszébe, hatalmas félelem övezi magát a válást és azt is, hogy egyáltalán beszéljünk róla.
Vagyis nem beszélünk róla eleget, és más kontextusban sem hozzuk szóba. Ez egy körkörösen egymásra ható folyamat: a félelem és a tabusítás miatt kevés az információ; az információhiány miatt, amikor egy válás elindul, az érintetteknek fogalmuk sincs, hogyan lehetne azt jól csinálni, kitől és milyen segítséget kérni, és ezért
akár egy jól induló válás is könnyen drámaivá válik.
Ez aztán tovább táplálja a félelmet és erősíti a tabusítást. Fontos lenne erről más kontextusban is beszélni.
Szeretném ezt a kört megszakítani, ezért is kezdtem el edukációs videós tartalmakat készíteni a YouTube-ra és a TikTokra, posztokat a közösségi média felületekre.
Még nagyon sok dolgunk van ezen a területen. Ugyanakkor a nyilvánosságban jelen van a másik véglet is, amikor hírességek, celebek válásait igyekeznek pozitívan bemutatni; olyan „szuper” válásokat láthatunk, ahol az egykori felek jó barátok maradtak, együtt szerveznek programokat, a gyereknek szabad bejárása van mindkét háztartásba.
Pszichológiai szempontból azonban mindez egy óriási baklövés.
A „nem korlátozzuk a gyereket, hogy mikor kinél legyen” hozzáállás az egyik legnagyobb hiba, amit elvált szülők elkövethetnek, ugyanis a gyereknek biológiai és érzelmi szempontból egyaránt szüksége van a kiszámítható struktúrára.
A két otthon közötti folyamatos és szabad átjárás a határok hiányáról árulkodik, és elhúzódó gyászfolyamatot, folyamatos újraegyesítési fantáziát tarthat fenn a gyerekben.
Tehát a tabun és a stigmán túl a félrevezető romanticizálás is problémát jelent.
Említette, hogy a csak és kizárólag drámai megközelítés helyett fontos lenne más kontextusban is beszélni a válásról – mire gondolt?
Arra gondolok, hogy sokkal többet kellene szólni arról, hogyan lehet a válást jól csinálni, amihez tudatosságra és segítségre van szükség.
Például azt hangsúlyoznám, hogy aki válni készül, vagy akinek a házastársa jelzi, hogy válni szeretne, az először saját magának kérjen pszichológiai segítséget. Ne azzal kezdje, hogy a gyereket viszi gyerekpszichológushoz – főleg, ha még semmilyen tünet nem látszik –, hanem először önmagát stabilizálja érzelmileg, lelkileg.
Ha rajtam múlna, szinte kötelezővé tenném minden válófélben lévő számára, hogy a mediáció és a válás előtt legalább négy egyéni alkalmon vegyen részt, ahol lelkileg stabilizálódhat, és megtanulhatja, hogyan lehetséges ezt az amúgy valóban nehéz folyamatot jól végigvinni.
Ehhez szorosan kapcsolódik az is, hogy a szülők mit és hogyan kommunikálnak a gyerekeknek egymás között és a gyerek felé egyaránt. Ezekről a dolgokról nagyon kevés szó esik, és pontosan ezért nem is tudják az emberek, hogy mennyi múlik rajtuk.
Melyek a leggyakoribb okok, amelyek váláshoz vezetnek: kommunikációs problémák, hűtlenség, az idő múlásával kialakuló eltávolodás, vagy hogy egyszerűen oly módon változnak meg a felek az eltelt évek alatt bármilyen irányba is, amikor már nem lehetséges a további közös élet?
Sokféle ok van, ezek általában összefonódnak. De ha egy nagyon általános mintát kellene megneveznem, azt mondanám:
rengeteg pár boldogan él együtt, jól szervezi az életét, aztán megszületnek a gyerekek, és ettől a pillanattól kezdve szinte teljesen elhanyagolják a párkapcsolatot.
Elfeledik, hogy ők nemcsak szülők, hanem párt is alkotnak. Apává és anyává válnak, minden erőforrásukat a gyerekekre koncentrálják, miközben a munka és a gyereknevelés két külön világgá válik az életükben.
Anya otthon van a gyerekekkel, az apa a munkahelyén dolgozik. Este pedig mindketten fáradtak, nincs energiájuk egymásra figyelni, nincs idejük egyénileg feltöltődni sem.
És sokan beleesnek a „majd” csapdájába is; majd, ha a gyerekek nagyobbak lesznek, majd, ha kevésbé fárasztó az élet… De közben ott ülnek egymással szemben egy vacsoraasztalnál tíz-tizenöt évvel később, és talán már nem is ismerik egymást.
Az ember rengeteget változik ennyi idő alatt, és ha ezeket a változásokat nem éljük meg együtt, hanem mindenki a saját útján fejlődik, akkor valóban két idegen néz egymásra.
Ehhez társulhat, hogy ha valaki nyitni kezd az önismeret vagy a személyes fejlődés felé, a másik viszont nem, és így húznak egymás mellől. Minél nagyobb a távolság, annál több a konfliktus.
A harmadik fél megjelenése – ami sokszor a végső lökés – valójában nem ok, hanem tünet. Annak a tünete, hogy valami már régóta nem működik.
Ma már azért nem olyan fekete-fehér a helyzet, mint a nyolcvanas-kilencvenes években: a nők is építhetnek karriert, a férfiak is jelen vannak a gyereknevelésben. Nem bonyolultabb ettől a képlet?
Bonyolultabb lett.
De attól, hogy a társadalmi szerepek átalakulnak, a párkapcsolati kihívás nem tűnik el, csak átalakul.
A kérdés az marad: a két ember mennyire tud együttműködni, mennyire tudja közösen menedzselni a közös és az egyéni tereket.
Én a párkapcsolatot egy négylábú asztal metaforájával szoktam leírni, amit a nemrég megjelent könyvemben is részleteztem. A négy láb: a munkatársi szerep, a szülőtársi szerep, a lelki társ szerepe és az intim kapcsolat.
A legtöbb pár, aki hozzám kerül – legyen szó párterápiáról vagy már válásról –, az első kettőn dolgozik keményen. De a lelki társ és az intim kapcsolat lába meggyengül, sőt sokszor teljesen eltűnik. Ez pedig hosszú távon aligha tartható fenn.
A válás súlyos életkrízist, gyászfolyamatot is jelent. Mi történik ilyenkor pszichésen, érzelmileg az érintettekben?
Fontos különbséget tenni a két fél között, mert a válás tudatosulása általában nem egyszerre éri mindkettőt.
Gyakran az egyik fél már jóval korábban elkezd ezzel a gondolattal foglalkozni, eleinte felszínesebben, majd egyre mélyebben.
A gyászmunka valójában már ekkor elindul, tehát amikor ő végül kimondja, lehet, hogy már hónapok vagy évek óta dolgozik magában, és talán az elfogadás szakaszába is eljutott.
A másik félnek viszont ez hideg zuhanyként hat.
Ő ott kezdi az egész folyamatot, ahol a másik már rég túl van, és jönnek a klasszikus érzelmi fázisok:
tagadás, alkudozás, harag, lehangoltság.
Ezek nem lineáris szakaszok, hanem inkább hullámok, vagyis visszatérhetnek, összecsúszhatnak, fordított sorrendben is jöhetnek.
Az lenne az ideális, ha mindkét fél az elfogadás állapotában lenne akkor, amikor a válást fizikailag megélik, tehát amikor szétköltöznek és amikor a gyerekeknek is elmondják. De ez sokszor illúzió.
Az egyik fél már elfogadta, a másik még a harag vagy a tagadás fázisában van. Ez önmagában is rengeteg feszültség forrása.
Persze sokszor megtörténik, de mennyire reális, átfogó jelenség az, hogy valaki teljesen váratlanul szembesül azzal, hogy a házastársa válni akar? Általában azért sok jel előzi meg ezt…
Jellemzően van előzmény, vannak jelek, de az egyik fél nagyon sokszor különböző okok miatt nem akarja ezeket észrevenni.
Például azzal hárítja el a figyelmeztető jeleket, hogy „persze, sokat veszekszünk, de mások is így élnek”, „a szüleink is veszekedtek, mégis együtt vannak ötven éve”… mintha az eltöltött idő önmagában garanciát jelentene valamire.
És közben már nincsenek közös programok, nem is igazán beszélgetnek már. Tehát a szándék közlése lehet „meglepetés” a másik fél számára, mert közben talán évekig nem engedte meg magának a tisztánlátást.
Ha vannak gyerekek, hogyan lehet őket biztonságosan átsegíteni ezen a folyamaton?
Az első, amit ilyenkor mindig mondok a szülőknek: először saját magukat stabilizálják. A gyereknek az lesz a legnagyobb segítség, ha a szülei érzelmi támaszt tudnak nyújtani, és ehhez ők maguknak is rendben kell lenniük.
Ehhez kérjenek segítséget akár szakembertől, akár önsegítő technikák révén.
Ha a szülők rendben vannak, jöhet a gyakorlati rész; mikor és hogyan vonják be a gyereket,
mikor és hogyan mondják el neki a döntést. Ideális esetben – ha mindkét szülő az elfogadás állapotában van – közösen, egységes narratívával avatják be a gyereket vagy gyerekeket.
Mert az egyik legnagyobb hiba, amit a szülők ilyenkor elkövethetnek, a másik szülő lejáratása a gyerek előtt.
Ez gyakran félelemből fakad, mert attól tartanak, hogy a gyerek inkább a másikat fogja szeretni, inkább annak pártjára áll.
Nem gondolnak bele, mekkora terhet raknak ezzel a gyerekre, aki mindkét szülőjét szereti, és ez teljesen természetes és egészséges. Fontos tisztában lennünk azzal, hogy a saját érzéseink nem azonosak a gyerekünk érzéseivel.
Az a személy, akit mi most talán gyűlölünk, utálunk, a legborzasztóbb érzésekkel illetünk, az a gyerek anyukája vagy apukája. Egy megromlott párkapcsolat és egy jó szülő-gyerek kapcsolat teljesen más dolog. Ezt szét kell tudni választani, és ehhez is nagyon sokat tud segíteni egy külső szakember.
Tehát az, ahogyan a szülők bevonják a gyerekeket, és ahogyan a másik szülőt beállítják előttük, alapjaiban határozhatja meg a válás utáni jövőt?
Igen, abszolút. Hozzátenném, hogy a másik szülő lejáratásán túl van egy másik, talán még
kevésbé tudatosított veszély is: amikor a szülő a gyereket érzelmi támaszává teszi, a gyerekre támaszkodik vigaszt keresve.
Megtörténik, hogy a már a saját ágyában alvó gyerek hirtelen „visszaszokik” a szülői ágyba.
Ez óriási terhet ró a gyerekre, hiszen ő nem tudja teljesíteni azt az elvárást, amit a szülő kimondatlanul támaszt vele szemben. Nem tudja folyamatosan felvidítani, megvigasztalni, és nem tud érzelmileg felnőttként jelen lenni.
De megpróbálja, és ettől hajtva állandóan monitorozni fogja a szülőt: elég jól csinálja-e, minden rendben van-e? Ezek a gyerekek felnőttként a párkapcsolataikban ugyanezt viszik majd tovább: saját igényeik szinte megszűnnek, mások érzelmi állapotának kezelése lesz az elsődleges feladatuk.
Ez a klasszikus érzelmi parentifikáció, ami generációsan tovább is örökítődik, ha nem dolgozzák fel. Illetve, ha a gyerek szimbiózisba kerül egyik szülővel, egy idő után annak a szülőnek az érzéseit érzi, annak a gondolatait gondolja, aminek az a következménye, hogy eltávolodik, elidegenedik a másik szülőtől.
Nem azért, mert a szülőnek ez volt a szándéka, hanem mert a gyerek a saját érzelmi egyensúlyát próbálja megőrizni.
Lehet-e a válásból személyes növekedés, át lehet-e fordítani fejlődés forrásává ezt a krízist?
Abszolút. A „krízis” szó maga sem negatív kifejezés, hiszen azt jelenti: „fordulat”. S minden fordulatban benne van a fejlődés lehetősége.
Amikor válási folyamaton dolgozom valakivel, mindig fontosnak tartom, hogy rálássunk az egész párkapcsolatra: mi volt az, ami idáig vezetett, és abban nekem mi volt a szerepem?
Ez a kérdés sokaknak nagyon nehéz, mert az egy kényelmes álláspont, hogy „a másik tette tönkre”, „ő a felelős mindenért”.
De ha valaki meg tudja válaszolni, hogy ő hogyan volt benne, mit tett, tehetett volna másképpen, abból hatalmasat lehet fejlődni.
Egy következő kapcsolatba már nem viszi ugyanazokat a dinamikákat, felismeri a korai mintázatokat, esetleg mögöttes, gyermekkori sérüléseit is megdolgozhatja.
Sokan azt gondolják, a gyerekek miatt kell benne maradni egy rossz házasságban.
Én ezt egy képpel szoktam érzékeltetni: képzeljük el azt a romos házat, amelynek plafonját a gyerekek tartják felemelt karokkal.
Tartják, tartják, miközben fáradnak, tüneteket produkálnak, majd egyszer annyira elfáradnak, hogy elengedik, és az egész rájuk dől.
Ez nem mentés, hanem trauma.
A gyerek szempontjából nem az a kérdés, hogy a szülei együtt vannak-e, hanem az, hogy milyen érzelmi légkörben él. Két jól működő szülő és különálló otthon sokszor egészségesebb, mint egy konfliktusos, rossz hangulatú közös háztartás.
Ön szerint az egyéni felelősségvállalás mennyire nehéz a válás folyamatában, mit tapasztal a praxisában?
A praxisom természetesen szelektál, hiszen eleve azok keresnek meg, akik hajlandóak fizetni egy tudatos fejlődési folyamatért, tehát ők eleve nyitottabbak.
Mégis előfordul, hogy valaki azért jön, hogy velem igazoltassa: ő mindent tökéletesen csinált, a másik volt a hibás.
Azt látom, hogy a folyamat előrehaladtával ez sokszor kibomlik. Nem feltétlenül teljes és mélységű belátáshoz jut el mindenki, de kisebb felismerésekben sokan eljutnak oda, hogy kettőn áll a vásár, és ez már óriási lépést jelent.
Egy másik tendencia szerint a szülők sokszor a gyereket viszik pszichológushoz ahelyett, hogy saját maguk mennének.
A pszichológus heti ötven percet tölt a gyerekkel, a maradék százhatvanhét órában a gyerek visszakerül ugyanabba a toxikus légkörbe. Ilyenkor a szakember edukációs anyagokat, videókat ajánl a szülőknek, akik gyakran negyedórás videók megnézésével sem tudnak megbirkózni.
Ha a szülők nem hajlandóak beletenni a munkát, akkor a pszichológus sem vállalhat felelősséget a gyerekért. Ez egy közös folyamat.
Mit jelent az a kifejezés, hogy „jól válni” hogyan lehet ezt véghez vinni?
A jó válás feltételét négy pontban lehetne összefoglalni:
az első a veszteségfeldolgozás, a gyászmunka, amit mindkét szülő fontosnak tart és halad ezen az úton, majd eljut az elfogadás állapotába, a második az érzelmi leválás megvalósulása, ami azt jelenti, hogy már negatív érzéseket sem érzek az exem felé, azaz nincs harag, félelem, bűntudat, ezáltal lehetővé válik a semleges együttműködő szülőtársi kapcsolat kialakítása. Ebből következik a harmadik pont, ami a két egyszülős család kialakulása jól definiált családhatárokkal, aminek a lényege az, hogy kialakul a szülőtársi bizalom, azaz mindkét szülő tudja, hogy amíg a gyerek a másik szülőnél van, akkor ő ott jól gondját viseli és minden rendben van, a negyedik pedig egy olyan tiszta, kiszámítható kapcsolattartási rendszer, amivel mindkét szülő érzelmileg tud azonosulni.
Kérdezhetnénk, hogy és hol van ebből a gyerek, hiszen ezen pontok mindegyike a szülőkról szól, de én azt tapasztalom, hogy ha ezek rendben vannak, akkor a gyerek is rendben lesz. A szülők ezzel tudják a legtöbbet adni a gyerekeiknek válási krízisben és válás után.
Hogyan lehet megelőzni a válást, vagy legalábbis csökkenteni az esélyét, és mikor érdemes párterápiába menni?
A legfontosabb, hogy megőrizzük a párkapcsolatot, s
ne csak szülők és munkatársak legyünk, hanem egy pár is maradjunk.
Szinte receptszerűen szoktam javasolni: legyen
legalább heti egy este, amikor a házastársak csak egymásra figyelnek, minden teher nélkül.
Ha erre sem jut lehetőség, akkor legyen naponta legalább tíz perc, ahol feltesznek egymásnak két egyszerű kérdést:
Rendben vagy?
Jól vagyunk mi ketten?
Ha bármelyikre a válasz nemleges, amellett nem szabad elmenni, a kis jelzéseket nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Párterápiára sokan késve jönnek, és ilyenkor sok a sérülés, nagy az érzelmi távolság a felek között. Pedig már akkor is érdemes belekezdeni egy párterápiás folyamatba, amikor az ember csak annyit érez, hogy „valami nem oké, de nem tudom pontosan mi”.
A párterápia valójában preventív eszköz is lehet, nemcsak a válság kezelésének módja.
