A piros pad – amit félhivatalosan „városligetinek” is neveznek – számos magyar város jellegzetes eleme. Sokaknak egy letűnt kor, a szocializmus, sőt, ha úgy tetszik az elmaradottság jelképe. Másoknak a nosztalgia miatt fontos, megint mások úgy látják, hogy tökéletes dizájntárgyak, amelyek identitásunk részei. Ezek a padok ma is pont ugyanúgy használhatók, mint egy évszázada, nem kell őket korszerűsíteni, új funkciót találni nekik – még csak ideológia sem fűződik hozzájuk, hiszen gyakorlatilag népművészeti alkotásként születtek meg a két világháború között.
A nagyvárosi ülőalkalmatosságok története réges régre nyúlik vissza, elég csak a belvárosi Nagyboldogasszony-templom gótikus kolduspadjaira vagy a budai Vár ülőfülkéire gondolni.
Azonban az utcai padok
virágkora valójában csak a 19. században jött el,
amikor városfejlesztésben divatba jöttek a sétaterek, a parkok, a promenádok és a korzók. Párizs nem csak korszerű utcahálózatával volt a városfejlesztők példaképe, de utcabútoraival is. Olyannyira, hogy a faágakat imitáló – mai napig ágacskásnak nevezett – padtípusuk dizájnját egész egyszerűen lenyúlták más városokban is. Nem csak nálunk, de szerte Európában.

A pesti padok elterjedésében áttörést jelentett, amikor
Buchwald Sándor rájött, hogyan tudna pénzt csinálni az ülésből.
1876-ban koncessziót szerzett a fővárostól, és onnantól kezdve az ő fizetős székei jelentek meg a Stefánián, az Erzsébet téren és a pesti korzón.
Az utóbbin úgy ültek az emberek, mint a moziban: öt-hat sorban nézhették a Dunát és Budát, vagyis inkább a korzón hömpölygő tömeget. Rossz nyelvek szerint amúgy is inkább az utóbbi volt a cél itt: bámulni az embereket, flörtölni, ismerkedni. Ha valaki leült, egyből ott termett mellette egy jegyszedő – akit a pesti köznyelv Buchwald-néninek hívott – és beszedte a pénzt.


A két világháború között már a főváros üzemeltette a „sétányszékeket”,
de addigra jelentősen megváltozott a köztéri üldögélés helyzete. Egyrészt egyre több lett az ingyenes, bárki által használható ülőhely, másrészt új modellek jelentek meg az addig megszokott öntöttvas típusok mellett.


Megkezdődött a piros pad kora!
Igaz, azt nem tudjuk, hogy pontosan hol és mikor. Még csak azt sem, hogy az akkori „piros padok” valóban pirosak voltak-e. Ahhoz képest ugyanis, hogy mennyire fontos, általános, mindennapjaink részét képező alkotásokról van szó,
igazán alaposan még senki nem kutatta a történetüket.
Erre jutott Zöller Enikő is, aki a weimari Bauhaus Egyetemen a „mindennapi örökségből” akarta írni a szakdolgozatát. Arról, hogy mi lenne, ha nem egy ritka vagy különleges építészeti emléket vonnánk műemléki védelem alá, hanem egy olyan tárgyat, amiből akár több tízezer van az országban.
Amely azonban emlékekben, érzelmekben, ha úgy tetszik identitásunkban nagyon is fontos – hiszen manapság ezek amúgy is nagy szerepet játszanak a műemlékvédelemben.

Így jutott el a piros padokig, s jött rá arra, hogy mennyire hiányos róla a tudásunk. Legnagyobb megdöbbenésére kiderült: előtte még senki nem foglalkozott behatóan a témával.
Kutatásai alapján feltételezi, hogy a jól ismert vasbeton lábat, melyet egy fa ülőrész és egy háttámla köt össze,
alighanem kisiparosok alkották meg először Magyarországon a húszas években.
Akkoriban még nem volt központi terv vagy központi gyártás. Mindegyik betonlábú pad egy kicsit máshogy nézett ki, de alapjában véve hasonlítottak egymásra.
Az biztos, hogy
1925-ben a Főváros megszavazta, hogy háromszáz darab ilyen padot helyez ki a Városligetbe.
Alighanem innen ered a „városligeti pad” elnevezés is, amely úgy tűnik, épp úgy népi alkotás, mint maga a tárgy. Kicsit abszurd, hogy a Liget átépítésével épp azok a százéves utcabútorok tűnnek el a parkból, amelyek pont innen indultak el az országos hírnév felé.
