A piros pad – amit félhivatalosan „városligetinek” is neveznek – számos magyar város jellegzetes eleme. Sokaknak egy letűnt kor, a szocializmus, sőt, ha úgy tetszik az elmaradottság jelképe. Másoknak a nosztalgia miatt fontos, megint mások úgy látják, hogy tökéletes dizájntárgyak, amelyek identitásunk részei. Ezek a padok ma is pont ugyanúgy használhatók, mint egy évszázada, nem kell őket korszerűsíteni, új funkciót találni nekik – még csak ideológia sem fűződik hozzájuk, hiszen gyakorlatilag népművészeti alkotásként születtek meg a két világháború között.
A nagyvárosi ülőalkalmatosságok története réges régre nyúlik vissza, elég csak a belvárosi Nagyboldogasszony-templom gótikus kolduspadjaira vagy a budai Vár ülőfülkéire gondolni.
Azonban az utcai padok
virágkora valójában csak a 19. században jött el,
amikor városfejlesztésben divatba jöttek a sétaterek, a parkok, a promenádok és a korzók. Párizs nem csak korszerű utcahálózatával volt a városfejlesztők példaképe, de utcabútoraival is. Olyannyira, hogy a faágakat imitáló – mai napig ágacskásnak nevezett – padtípusuk dizájnját egész egyszerűen lenyúlták más városokban is. Nem csak nálunk, de szerte Európában.
A pesti padok elterjedésében áttörést jelentett, amikor
Buchwald Sándor rájött, hogyan tudna pénzt csinálni az ülésből.
1876-ban koncessziót szerzett a fővárostól, és onnantól kezdve az ő fizetős székei jelentek meg a Stefánián, az Erzsébet téren és a pesti korzón.
Az utóbbin úgy ültek az emberek, mint a moziban: öt-hat sorban nézhették a Dunát és Budát, vagyis inkább a korzón hömpölygő tömeget. Rossz nyelvek szerint amúgy is inkább az utóbbi volt a cél itt: bámulni az embereket, flörtölni, ismerkedni. Ha valaki leült, egyből ott termett mellette egy jegyszedő – akit a pesti köznyelv Buchwald-néninek hívott – és beszedte a pénzt.
A két világháború között már a főváros üzemeltette a „sétányszékeket”,
de addigra jelentősen megváltozott a köztéri üldögélés helyzete. Egyrészt egyre több lett az ingyenes, bárki által használható ülőhely, másrészt új modellek jelentek meg az addig megszokott öntöttvas típusok mellett.
Megkezdődött a piros pad kora!
Igaz, azt nem tudjuk, hogy pontosan hol és mikor. Még csak azt sem, hogy az akkori „piros padok” valóban pirosak voltak-e. Ahhoz képest ugyanis, hogy mennyire fontos, általános, mindennapjaink részét képező alkotásokról van szó,
igazán alaposan még senki nem kutatta a történetüket.
Erre jutott Zöller Enikő is, aki a weimari Bauhaus Egyetemen a „mindennapi örökségből” akarta írni a szakdolgozatát. Arról, hogy mi lenne, ha nem egy ritka vagy különleges építészeti emléket vonnánk műemléki védelem alá, hanem egy olyan tárgyat, amiből akár több tízezer van az országban.
Amely azonban emlékekben, érzelmekben, ha úgy tetszik identitásunkban nagyon is fontos – hiszen manapság ezek amúgy is nagy szerepet játszanak a műemlékvédelemben.
Így jutott el a piros padokig, s jött rá arra, hogy mennyire hiányos róla a tudásunk. Legnagyobb megdöbbenésére kiderült: előtte még senki nem foglalkozott behatóan a témával.
Kutatásai alapján feltételezi, hogy a jól ismert vasbeton lábat, melyet egy fa ülőrész és egy háttámla köt össze,
alighanem kisiparosok alkották meg először Magyarországon a húszas években.
Akkoriban még nem volt központi terv vagy központi gyártás. Mindegyik betonlábú pad egy kicsit máshogy nézett ki, de alapjában véve hasonlítottak egymásra.
Az biztos, hogy
1925-ben a Főváros megszavazta, hogy háromszáz darab ilyen padot helyez ki a Városligetbe.
Alighanem innen ered a „városligeti pad” elnevezés is, amely úgy tűnik, épp úgy népi alkotás, mint maga a tárgy. Kicsit abszurd, hogy a Liget átépítésével épp azok a százéves utcabútorok tűnnek el a parkból, amelyek pont innen indultak el az országos hírnév felé.
Érdekes, hogy milyen problémák alakultak ki akkoriban a városligeti padok körül. Míg a korábbi utcabútorokat egyszerűen össze lehetett szedni
télire, a vasbeton elemeket nem lehetett csak úgy felszedni.
Ezért késő ősszel lecsavarozták róluk a fa alkatrészeket és azokat tárolták el. Az érv az volt, hogy ha nem szedik le, akkor lesznek, akik eltüzelik azokat. Ez azután komoly vitákat szült: vajon nem kellene-e elnézőbbnek lenni, hogy megmentsék a rászorulókat a fagyhaláltól.
Az ideológiánál azonban fontosabb szerep jutott a MÁV-nak a piros padok történetében.Az ország egyik legfontosabb állami vállalata ugyanis mindenhol jelen volt és mindenhol szabványok szerint működött. Nem csak az állomásépületeket, de a híres betonkerítésüket is szigorú előírások szerint építették – természetesen a padjaikat is. Már a harmincas években megjelentek a piros padok a peronokon. Sajnos az akkori szabvány egyelőre nem került még elő, de az 1955-öst megtalálta Zöller Enikő az archívumukban.
Ez – kicsit a kor divatjához igazodva – valamivel díszesebb volt a korábban használt és a később ismertté vált modelleknél: a betonlábakon egy kör alakú áttörés volt.
A Balaton mellett itt-ott még találkozni velük.
1970-ben azután új szabványt adtak ki, amely egyszerűségében visszatért a legkorábbi, jól bevált formához.
Zöller Enikő szerint az államvasutak nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a piros pad az egész országban elterjedjen.
Pedig trónkövetelő akadt jó pár a huszadik század második felében. Ilyen volt például az úgynevezett
amerikai pad, amit a FŐKERT műhelyében terveztek.
Ennek megfelelően elsősorban parkokban terjedt el. Tömör betonelemei karfaként is szolgálnak, barnára festett deszkák alkotják az ülőfelületét, s ami nagy előnye: láncba rendezhető, térformáló egységenként is használható.
A nevét onnan kapta, hogy 1969-ben a Budapesti Nemzetközi Vásáron – melyet szintén a Városligetben rendeztek – ilyen pad volt az Egyesült Államok pavilonja előtt.
A huszadik század derekától a népszerű csővázas bútoroknak is számos kültéri változata terjedt el.
Közülük talán a Szentendre típus vált a legismertebbé,
melyet Dalányi László tervezett 1965-ben. Igazi modernista dizájntárgy: lécekből rakott ülőfelülete hátrafelé lejt, háttámlája trapéz alakú.
Ám akárhány új pad bukkant fel – legyen szó bár nagyüzemi tömegtermékről vagy egyedi gyártású alkotásról – egy sem tudta kiszorítani „a pirosat”.
Az üzemeltetőknél egyértelműek az okok. Mint Zöller Enikő kutatásaiból kiderül, a húszas években épp ugyanazok az érvek hangoztak el mellette a Városházán, mint amiket ma mondanak a fővárosi parkfenntartók:
olcsó, rendkívül tartós, egyszerűen karbantartható és javítható,
s ha valamelyik eleme mégis tönkremegy, könnyű pótolni.Nem csak a fenntartók, a városlakók is nagyon szeretik.
Ebben alighanem szerepet játszhat az is, hogy keresztben is rá lehet ülni: a háttámla alatt átfér a lábunk és elég keskeny az ülőfelülete.
Vagyis két ember egymás felé tud fordulni rajta, hogy mondjuk egyen és közben beszélgessen, esetleg sakkozzon vagy kártyázzon. Sőt, akár a másik irányba is ülhetünk rátámaszkodva a háttámlára, amit azért nem minden modell tud.
Ráadásul a háttámla deszkája elég széles volt ahhoz, hogy ráüljünk gyerekként, talpunkat pedig az ülőfelületen nyugtassuk („nem mész le onnan büdös kölök!”), ami ugyan kicsit kényelmetlen volt, de rettentően vagánynak tűnt.
Azonban a piros pad nem csak a nosztalgiáról szól.
Ha bemegyünk egy építészeti makettek árusító boltba, ott általában árulnak piros padokat 1:87-es arányban, mert ha le szeretnél modellezni egy részletet a városból, akkor abba nagy eséllyel beleesik egy piros pad – mondja Zöller Enikő, akinek a szakdolgozatából az is kiderül, hányféleképpen jelenik meg a legendás tárgy a művészetben, Petri György Szezonvég című versétől Fehér László Piros pad című festményéig.
Sőt, egy költemény kifejezetten a tanulmány kedvéért született. Körösztös Gergőtől a Padország:
valaki úgy döntött
az országnak padokra van szüksége
valaki úgy döntött
a lábai készüljenek betonból az örökkévalóságnak
valaki úgy döntött
lapjai készüljenek fából a mulandóságnak
valaki úgy döntött
fessék pirosra
de arról már nem döntött senki
hogy a történelmet azóta rajtuk írják
