„Apait-anyait beleadtam a munkába, hogy megmutassam, bennem mi szunnyad” – mondja a Néprajzi Múzeum tervezője

A Városliget szélén, az Ötvenhatosok terén álló, két egymásba fonódó domboldalt idéző, látványos új épületben megnyílt Néprajzi Múzeum. Különlegessége a csaknem félmillió pixelből álló homlokzati díszítés, amely 20 magyar és 20 nemzetközi néprajzi motívum kortárs újrafogalmazását jeleníti meg. A Ferencz Marcel (NAPUR Architect) által tervezett ház az intézmény történetének első olyan helyszíne, amit valóban néprajzi múzeum céljára alakítottak ki. A tervezővel beszélgettünk a különleges épületről.

Mi indította arra, hogy pályázzon?

– Egy építész szakmai ambíciói attól függenek, hogy milyen habitusú az, aki ezt a pályát választotta. Mindig is nagy dolgok megtervezésére készültem, valahogy születésemtől belém kódolódott a vágy. Nem mindenki ilyen, de bennem a mai napig ez dolgozik. Nagyon fontos, hogy komolyan vegyük a belső hangot, azt a késztetést, ami determinál. Nyilván rengeteget kell érte tenni, dolgozni éjjel-nappal, hogy valami olyat, valami nemeset tegyünk, amitől sokaknak lesz jó – tágan fogalmazva. Másként: nekünk, magyaroknak legyen nagyon jó. És ha távlatosan gondolom végig, akkor teljesen természetes, hogy szembe jönnek a kihívások. Én éltem Amerikában is egy évet, megbizonyosodtam arról, hogy ott is csak emberek élnek, az ottani épületeket is emberek tervezik. Nem csupán a külföldi tapasztalataim bátorítottak, inkább a belső hang, ne féljek és egyenes kiállással nagy gondolatokat fogalmazzak meg. Fel akartam mutatni, hogy igenis vagyunk valakik, a magyar tervezők, a magyar gondolkodók világszínvonalon tudnak teljesíteni. Örültem a lehetőségnek, hogy ringbe szállhatok és bizonyíthatunk az irodánkkal. De semmilyen várakozásom nem volt azzal kapcsolatban, hogy milyen eredményt érünk el a pályázaton. A maximumot, amit gondolkodásban az elmúlt 30 évben összegyűjtöttem, apait-anyait beleadtam a munkába, hogy megmutassam, bennem mi szunnyad.

Az ősi kultúrák minden elemet a természetből merítenek

Tehát akkor, amikor a pályázati kiírás megjelent, biztos volt benne, hogy elindulnak.
– A kiírás roppant komoly feltételrendszert szabott. Olyan irodák indulhattak el, amelyek az előminősítésen megfeleltek, kellő referenciákkal rendelkeztek. Tíz közvetlenül meghívott külföldi sztártervező, és öt magyar cég. Ez nem titok, a lista elérhető az interneten.

Milyen kulturális gyökerekhez kellett fordulnia?

– Nekem ez nagyon egyszerű volt, mert a múzeum karaktere, azaz néprajzi mivolta a hozzám legközelebb álló kulturális műfaj. A családi gyökerek, a gondolkodásmódom, mind tartalmaz archaikus jegyeket. Én kicsi gyerekkorom óta lenyűgözve néztem a rituális beavatási tárgyakat. Számomra minden csoda volt a ruházattól, a kerámia tárgyakon, a használati eszközökön át, a bútorkészítési elemekig, minden, ami több tízezer éve körülvesz bennünket. Így az első pillanattól, a startpisztoly eldördülésétől, én ezekkel a tárgyakkal már kommunikáltam anélkül, hogy bármelyiket is kézbe vettem volna.

 

Egy tervező, egy alkotó gondolkodásában, az elméjében kell lenniük nyitott kapuknak, amiken beszűrődnek az üzenetek, és azt az inspirációt adják, amivel a munkát el lehet kezdeni. Talán életem legnagyobb nyitását köszönhetem ennek a feladatnak.

Amikor az első skiccet papírra vetette, akkor sem kellett „találkoznia” a múzeum anyagával?
– Nem kellett. A szakmán kívüliek nyilván azt gondolják, hogy ezek nagyon fontos dolgok, de a képzeletbirodalom olyan széles, akár egy regényben. Az emberben, egy-egy költőben, íróban hihetetlen mennyiségű információ tárolódik. Az érzelmi intelligencia, a logikai absztrakciós készség alapján az elme megszűri, és az esszenciából kezd el formálni egy még láthatatlan dolgot. A pici, apró skiccben, ami megszületett az első pillanatban, tényleg azt mondom, hogy abban az adott szent pillanatban összeállt az egység. Át is szoktam volt adni a stafétát a kis rajznak, diktáljon és teremtse meg ő a kapcsolatot, az ember, a gondolat, az evilági valóság és műtárgyak rendszerében. A papírra vetett skicc életre kelt, hat és fél éven át irányította a folyamatot az épület átadásáig.

A Néprajzi Múzeum a páratlan magyar anyag mellett nemzetközi gyűjteményként is funkcionál. Az amerikai tapasztalatai mit mondtak önnek erről a rétegről?

-Rendkívül sokat, hiszen ott is vannak ősi népek. 1993-ban, most már idestova 30 éve, elcsodálkoztam, hogy egy indián szőttes pont olyan, mint az a székely szőttes, ami az otthonunkban volt. Az ember hirtelen elbizonytalanodik, most otthon vagyok, vagy Nashville-ben a főút mellett, ahol kiterítette az indián asszony a szőttest… Vajon hol a kapcsolat, miért ugyanazt szövi?

Amikor egy napon a Colorádó hegységhez közeledtem, hirtelen ráeszméltem, hogy az ősi kultúrák szinte minden elemet a természetből merítenek. Egy ilyen szőttesben gyönyörűen le tudják képezni egy hegyvonulat láncolatát a havas rétegektől a fenyvesen át a rétekig és a lombos, ligetes fákig, és onnan az épületekig, ahogy „lelépcsőzik” a táj. Az épülettől a kék égig ezek a struktúrák jelennek meg egy szőttesen. Persze máshogy mutatkoznak meg egy kesztyűn, egy mokaszinon, de az üzenet az mindig a természetből és a körülöttük ébredő erőkből fakad. Szilárd alapokat tudtam abbéli kérdésben teremteni, hogy a magyar és a világ kultúra azonos fundamentumra épül, így számomra a magyar felvonultatása nem állt messze a világ kulturális kincsének felvonultatásától. Egymásba olvadnak és egymást erősítve képeznek közös messzire mutató tudás metszetet.

Tájléptékű építészeti elem

Egy csipkeszerű díszítés keretezi az épületet, majdnem félmillió pixelből álló rendszer. Lefordítható, elolvasható?

-Számomra átjárás van a magyar díszítőművészeti elemek és a meghatározó ősi népek által képviselt díszítőművészet között, a mintázatok azt az állapotot jelenítik meg, mintha Babilon előtt lennénk és egy nyelvet beszélnénk. Ez nagyon fontos.

De, ha valaki megpróbálná szavakba foglalni a pixel sor kódnyelvét, mire jutna?
– Szerintem arra, ami a szándékom volt, és amit egy látogató fogalmazott meg: egy idős hölgy azt üzente, hogy érzi az épület őserejét. Ez számomra a legnagyobb dicséret volt, hiszen pont az a lényeg, hogy visszamenjünk az időben, amikor a házhoz közeledünk. Ha jó az épület, jó a kódrendszer, akkor hirtelen egy kódolt jelenbe érkezünk, ami ezer évvel ezelőtt történt. Akkor pedig rábízhatjuk a látogatóra, hogy ő mit olvas ki belőle. Bizonyos, hogy mindenki máshogy olvassa a kódsorokat. Van, aki egyben olvassa, van, aki csak felületként nézi a csillogását vagy a rezgéseit, ahogy vibrál a homlokzat. Lesz, aki bele tud kapaszkodni egy háromsoros minta zónába. Mondok egy példát. Ha jön egy afrikai család és meglátja az ő kameruni sorát, ha nem is ismer rá közvetlenül és konkrétan fogalmazva, de a rokonszenve, az azonosság érzete fölébred. A magyar ember, én ezt tanultam az őseimtől is, mindig is vendégváró habitusú volt. Tehát az a vendégszeretet, ami bennünk él úgy teljes, ha nyitunk és nem kizárólag magyar motívumokból építkezünk. Szerettem volna megmutatni, hogy az építészetben is képesek vagyunk olyan utazásra, ami, megkockáztatom, a piramisok építése óta nem volt. Az volt a szándékom, hogy olyan tettet hajtsak végre, mint valaha a szent helyek építői.

Beszéljünk a helyszínről, mennyire fog ez a hatalmas és tagadhatatlanul impozáns épület a Liget környezetébe beépülni?

– Én azt látom, hogy mióta megnyílt az épület, tömegek lepik el a tetőt. A lankás zöld felületen, mint valami réten az emberek méltósággal végig tudnak sétálni. A Dózsa György út zajos, a forgalom környezeti terhelése igen erős. Azért volt átgondolt a feladat kiírója, mert ezt a helyet célozta meg, ahol beton parkoló volt, a csupasz tér a zajokat, a szmogot beleengedte a Liget testébe. Azt gondoltam, abszolút jogos, hogy itt változásnak kell történnie. Ha a turista az Andrássy úton megérkezett a Hősök terére, a világörökségi helyszínre, hiányérzete támadt. Ha balra nézett, a Szépművészeti Múzeumot látta, mögötte az Állatkertet, a Széchényi Fürdőt, jó érzések tölthették el. De, ha a jobbra nézett, látta az ugyancsak gyönyörű Műcsarnokot és mögötte szinte semmi érdemlegeset.

A Néprajzi Múzeummal, ami tájléptékű építészeti elem, a magas pontjaival a felfutó kertjeivel új dimenziót nyit az emberek számára. Azt gondoltam, akkor most végre kiegyensúlyozódik a Hősök tere. Mindkét oldalról egyensúlyba kerültek a kulturális kínálatok, hiszen az egész Városliget egy kulturális egységgé lesz. A ház nemcsak városszerkezeti kapuzat. A legmagasabb pontjáról, mint egy fektetett kilátóról teljesen új panoráma nyílik a Budai-hegyekre, a hegyek távoli körvonalai felidézik a középkori látképeket. A Hősök terét, a Városliget zöld lombozatának tetejét is, másként. Alkonyatkor ott állnak fönt az emberek, fotóznak a naplementében. Fölsétálva érezhetően más a levegő összetétele, az emberek ki tudnak nyújtózni. És ami a legfontosabb, amit a budai Várban megkapunk, hogy a látogató, ha fölmegy a hegyre, megnyugszik. Úgy véltem, legyen itt is lehetőség egy magas ponton megnyugodni, úgy szoktam fogalmazni, a kultúrkehelyben ki-ki végiggondolhatja saját életét.

Az épület szabadon átjárható.
– Igen, igen. Tényleg nagyon szabad hely. Az már alapvetően benne volt a kiírásban, hogy mindenki által szabadon átjárható múzeumot hozzunk létre. A házhoz a promenád folytatásában kapcsolódik egy nagy földalatti parkoló, szeretik, mert kulturált, és biztos, hogy van parkolóhely, hiszen három szint mély. Megállnak, hogy a Hősök terére, mint igazi célhoz eljussanak, s odáig fél kilométert kell sétálniuk. De közbe ékelődik egy olyan útvonal, ami, én úgy hívok, kulturális utca, amin át, az épület gyomrában, vagy mellette a promenádon sétálva egy térbeli élmény mellett jutnak el a Hősök terére. Fontos volt számomra, hogy a ház az országimázst erősítse, úgy, ahogy Párizsban az Eiffel-torony, vagy Egyiptomban a piramisok. Az volt a célom, hogy kicsit azért is jöjjenek Budapestre, hogy megnézzék a Néprajzi Múzeumot.

A látogatót megnyugtatja és térbeli csodával látja el

Megjelentek az első kritikák és összehasonlítások a Magyar Zene Házával.

-Nagyon jó, ha van kritika. Teljes a véleménynyilvánítási szabadság. Nyilván jobban örülök annak, amikor boldog emberekkel találkozom, és csaknem a meghatódottságig örülnek. Mindenkinek más a szempontrendszere. Személyesen ismerem Sou Fujimotót, a Zene Háza tervezőjét, beszéltem vele, nagyon mély gondolkodó. Az ő háza egy eltérő léptékű remekmű. Más a funkciója is, mintha egy énekes madárraj fészkelne be az erdő közepére, ahol titokzatos, idilli környezetben éli életét. A Néprajzi Múzeumnak egész más a küldetése. Kint van a peremen, egyfajta véderő, kapu, ami összehozza, informálja és ellátja azt a közösséget, amely aztán besétálhat a Városliget zöld testébe. Órákig időzhet a teraszon, ihat egy kávét, beszélgethet. Kötelessége a tervezőnek olyan épületet tervezni, ami a látogatót megnyugtatja és térbeli csodával tölti el – hiszen ez a hatalmas ív, egy 1 kilométer átmérőjű nagy gyűrű darabja. A városban, metróban, buszon, házak között állandóan térfalakba ütközünk. Az élmény, amit a Vidámpark, az Állatkert, a Városligeti-tó tud, kiviszi az embereket a természetbe. A kisgyerekek nagyon szeretik az izgalmas tereket, ha bekerülnek az épület belsejébe, a szövevényes terek és a fantasztikus múzeumi gyűjtemények láttán inspirálódhatnak.

Elégedett azzal, ami megvalósult?

– Igen, minden anyag tudatosan került a házba, ésszerű, racionális, túlzó dolgokat a belső nem tartalmaz. Mindig, mindenhol csak annyi került bele, amennyi szolgálja azt az üzenetet, amire szüksége van az épületnek. Tehát nincs túldimenzionálva az anyaghasználat, vagy olyan megoldás, ami túllépne a műtárgyak erején.  A műtárgy, a közönség, az épület egyben szolgál.

– A következő, folyamatban lévő munkájuk a Gellért-hegyen, a volt munkásőrségi objektum helyén a Mathias Corvinus Collegium (MCC) központi épülete.
– Ez a kívülálló számára teljesen más karakterű épület, mint a Néprajzi Múzeum. És mégsem. Nincs két azonos helyszín, nincs két egyforma nap az életben, nincs két egyforma pillanat. Távol is tartom magamtól azt a fajta gondolkodást, hogy egy alkotónak egységes életművel kell rendelkeznie. Mindig meg kell fejteni a hely történetét és azt a logikai és érzelmi láncolatot, amit szolgálni kell. A Gellért-hegy tetején – véleményem szerint – nem lehet egy olyan jelet letenni, hogy tájsebet ejtsen, itt öncélú, modern épület nem jelenhet meg. Ahogy a Néprajzi Múzeumnál eldöntöttem, hogy nem teszek az emlékmű fölé épületet, mert itt az ’56-os hősöket végtelenül tisztelni kell, és a Regnum Marianum emlékkereszt is itt található – melyek történelmileg mély nyomok. A Gellért-hegy nyergében úgy kell viselkednünk, hogy méltó legyen a budai Vár, a Sándor-palota, Mátyás templom, a Levéltár képéhez és Corvin Mátyás emlékéhez. Célom, hogy az ide belépő diák, bátorító erőt, tartást és bölcs útravalót kapjon elődeitől.

Néhány információ az épületről

A Liget Budapest Projekt keretében a múzeum tervezésére meghívásos, anonim, nemzetközi tervpályázatot hirdettek, amelyen olyan világhírű építészek szálltak ringbe, mint például a Pritzker-díjas Zaha Hadid és Rem Kolhaas, a Bernard Tschumi Architects és a Björke Ingels Group. A nemzetközi zsűri egyhangú döntésével egy magyar terv, a Ferencz Marcel vezette NAPUR Architect pályaműve lett a győztes. A földszinten az épület két, dombszerűen emelkedő épületrészre válik szét, amelyek között az ’56-os emlékmű és a körülötte lévő hatalmas tér helyezkedik el. A múzeum két felívelő szárnya a „közösségi” és „múzeumszakmai” funkciók mentén vált szét. A „közösségi” funkciók közé sorolható a rendezvényterem, a múzeumpedagógiai terek (workshop, gyermek- és ifjúsági kiállítás), a látogatóközpont, a múzeumi bolt és az étterem. A „múzeumszakmai” funkciók alapvetően a múzeum belső, tudományos-szakmai működésével függenek össze, így itt a könyvtár, az archívum, a múzeumi dolgozók irodái és a műtárgykezelés kapott helyet. Az épület jellegzetessége a hatalmas, a Városliget zöld kiterjesztéseként funkcionáló tetőkert, ahol több mint 3 ezer köbméter, speciális tápanyagokkal dúsított termőtalajt terítettek el.  Virágos és hagymás évelőkből mintegy 1.500, lombos cserjékből 7 db, örökzöldből mintegy 100 db, díszfűből mintegy 700 példányt ültettek el. Összességében 7300 négyzetméternyi parkfelületet alakítottak ki az épület tetőívén. A múzeum 60 százaléka a térszint alatt kap helyet, ahol a modern muzeológiai ajánlásoknak megfelelően, a természetes fénytől védett helyen alakították ki a világszínvonalú kiállítótereket. Korszakos változás, hogy a Néprajzi Múzeum korábbi Kossuth téri bemutatóhelyhez képest több mint háromszor nagyobb, összességében csaknem 7 ezer négyzetméteres alapterület áll a múzeum szakembereinek rendelkezésre.