Van egy titokzatos nyelv az indoeurópai nyelvcsaládon belül, amelynek hajdani beszélői teljesen más úron indultak el a régi közös magterületről, mint a többiek és egészen máshova is jutottak. Európai kutatások e furcsa és máig különleges kihalt nép vándorútját, valamint a hajdani éghajlattal kapcsolatos nyelvemlékeket vizsgálják, ahogy a Horizon, az EU kutatási és innovációs magazinja (https://ec.europa.eu/research-and-innovation/en/horizon-magazine) beszámolt róla.
A régészeti leletek fáradságos feltárásával a történelem titkainak jólismert felderítését végzik a szakemberek. Kevésbé ismert, de ugyancsak fontos módszer az ősi nyelvek megmaradt töredékeinek összerakása és annak elemzése, hogyan változtak ezek nyelvek az évezredek során. A történeti nyelvészek így rekonstruálták a ma Európában és Dél-Ázsiában beszélt nyelvek többségének közös ősét. Ma teljes a szakmai egyetértés, hogy az angol, a német, a görög, a hindi és az urdu – az indoeurópai nyelvcsalád tagjai – mind egyetlen beszélt nyelvre, a proto-indoeurópaira (PIE) vezethetők vissza.
Ukrajnától Észak-nyugat Kínáig vándoroltak
Ezt a nyelvet feltehetően nagyjából i. e. 4 500 és i. e. 2 500 között beszélték, ám írásos nyomai nem maradtak fenn. A PIE-t beszélő emberek valószínűleg a mai Kelet-Ukrajna területén éltek. Ahogy az évszázadok során az eredetileg egy tömbben élt néptől folyamatosan csoportok váltak el, hogy elvándoroljanak a kontinensen, a leánynyelvek Írországtól az Indiai-óceánig oszlottak szét.
Forrás: Wikipedia
A kutatások azonban arra jutottak, hogy volt egy figyelemre méltó kivétel: az indoeurópai nyelvcsalád egy mára kihalt ágát beszélő csoport, a tokhár nép Európából több mint 4 000 kilométert tett meg kelet felé, hogy végül magas hegységek által körülvett hatalmas északnyugat-kínai (Kelet-Turkesztáni) Tarim-medencében kössön ki. Ez hajdan a népek keresztútjának is számított, ma ujgurok lakják, s egyik legnagyobb kutatója a magyar Stein Aurél volt.
A hollandiai Leideni Egyetem nyelvészeti központja koordinálja azt a TheTocharianTrek nevű uniós kutatást, amely hat év után idén decemberben ér véget. A projekt célja, hogy meghatározza hol tartózkodtak a tokhárok az őseik hazájának elhagyása, vagyis az i. e. 3500 és történelmük első írásos emlékeinek időszaka, vagyis i. u. 400 közötti időszakban. A kutatás egyúttal feltérképezi a PIE őshazájától egészen Kínáig tartó vándorlási útvonalat.
Útjuk során a tokhárok különböző nyelveket beszélő törzsekkel kerültek kapcsolatba, ahogy az ősmagyarok is. Ez a hatás befolyásolta és megváltoztatta eredeti nyelvüket, míg végül lejegyzett nyelvük kialakult. A régészeti és genetikai bizonyítékok arra utalnak, hogy a tokhárok először Dél-Szibériába költöztek. A kutatók a feltételezhető útvonal nyelvészeti értékelésére törekedtek. Munkájukból kiderül, hogy a tokhár nyelv néhány furcsa vonása valóban nagyon jól illeszkedik a Dél-Szibériában beszélt nyelvekhez.
Gyorsan elhagyták a közös nyelvterületet és mára kihaltak
A nyelvek érintkezésének hatásai révén értékes információkat lehet megtudni az őstörténetükről. Az egymás nyelvéből kölcsönzött szavak megfigyelése például lehetővé teszi a nyelvészek számára, hogy következtetéseket vonjanak le a különböző nyelvek beszélőinek közelségéről és arról, hogy az érintkezés mikor történt. Egy ilyen szó a tokhárok nyelvterületén található kardra vonatkozó kifejezés, a ”kertte” ami az óiráni ”karta” szóból származik. A kutatók ilyen elemzésekből arra a következtetésre jutottak, hogy a tokhárok i. e. 1 000 körül érkeztek a Tarim-medencébe – vagyis később, mint korábban gondolták.
Forrás: Wikipedia
Emiatt a tokhároknak ma a terület őstörténetében hagyományosan nekik tulajdonítottnál visszafogottabb szerepet tulajdonítanak. Ehelyett a projekt kutatói az iráni nyelvek és népek, különösen a khotáni, a vele rokon tumsuki, valamint az indiában beszélt nia prákrit nyelvek szerepét erősítette meg a térségben. Mindegyik befolyásolta a tokhári nyelvet. (Címképünkön egy Kelet-Iránból származó khotáni nyelvemlék látható. Forrás: Horizon.)
Az uniós projekt az eredményekből azt is összerakja, milyen sorrendben hagyták el a PIE magterületet az egyes nyelveket beszélő csoportok. Ennek alapján a kutatók egyetértenek abban, hogy a mára kihalt tokhárok valószínűleg másodikként, és minden bizonnyal jóval a mai Törökország területén beszélt ősi nyelvek egy csoportját beszélő anatóliaiak (például a hettiták) után hagyhatták el a PIE családot.
Az istenek felhőt viseltek
A történeti nyelvészet másik iránya alapján a PIE-ből leszármazott nyelvek szókincsének összehasonlítása az akkori világról és mindennapi életről is képed ad. Az akkori családi és társadalmi szerkezetről, az emberek által tartott haszonállatokról és a mindennapi életben használt eszközökről már több régészeti kutatás is beszámolt. Kevés tanulmány vizsgálta azonban az ősi népek által használt közös szókincs napi időjárásra vonatkozó elemeit.
A szintén uniós támogatással zajló IE CLIMATE nevű projekt az ősi nyelvek szókészletét fésülte át, hogy az időjárással és az éghajlattal kapcsolatos szavakat találjon. A Koppenhágai Egyetem Európai Gyökerek Központja által irányított és e hónapban lezáruló kutatás több mint 10 indoeurópai nyelv írásos bizonyítékait vizsgálta át, hogy megtalálják például a felhőt jelző szót, majd összerakták a következtetéseket és az időkereteket arra vonatkozóan, hogy az egyik nyelv hogyan hatott a másikra.
A kutatók végső célja egy olyan atlasz létrehozása, amely feltérképezi, hogy a szavakat hol és mikor használták. Az elkészült atlasz a tervek szerint 2023 végétől lesz elérhető az egyetem honlapján. Míg egy régész fizikai tárgyakat ás ki a történelmi helyszíneken, a nyelvészek a formális nyelvészetet és a filológiát – a nyelv tanulmányozását az írott és szóbeli történelmi forrásokban – kombinálják a szavak „kiásásához”. A végső cél persze ugyanaz, mint a régészetben: következtetések levonása a távoli múlt világáról.
A projekt kutatói a paleoklimatológia – a történelem különböző időszakaiban uralkodó éghajlati viszonyok tanulmányozását vizsgáló tudományág – adatainak felhasználásával próbálnak betekintést nyújtani a múlt időjárásába és az emberek ezzel kapcsolatos viszonyrendszerébe.
Roppant érdekes volt, amikor kiderült, az időjárást leíró metaforák mennyire állandóak: az emberek a különböző időkben mennyire hasonlóan személyesítették meg a természeti világ elemeit, és viszonyultak hozzájuk.
A görög, a latin és a védikus szanszkrit például mind úgy írja le az isteneket, mint akik felhőket hordanak, ugyanazt az igét használva ennek ábrázolására, ahogyan az emberek kendőt vagy köpenyt viselnek.
