fbpx

„Az élet maga”: Paolo Sorrentinonak volt mersze a szülei halálát elmesélni

Vajon szerettem volna egy olyan anyukát, aki a legnagyobb családi viharok közepette azzal békíti le a háborgókat és varázsol derűt a haragos tébolyt elűzendő, hogy narancsokkal kezd el zsonglőrködni, miközben lágyan ringatja a csipőjét? Aki a tűző nápolyi napon is szőrmebundában ücsörgő Gentile asszonynak – tudva, hogy minden közeledésre velőtrázó káromkodással reagál -, csak-csak odaböki: „Asszonyom leeszi magát..”. Mire a szájából szétrágott gombóc krémjét csorgató Gentile néni azonnal pörölni kezd:” Cseszd meg!” Kamaszként minden bizonnyal imádtam volna, miközben magam sem panaszkodhatom szeretetteljes, maga köré derűt bűvészkedő  édesanya dolgában.

Ám a jó öreg Federico Fellini imádnivaló groteszkje és azúrkék nevetése mögül előbújt Paolo Sorrentino Isten keze (É stata la mano di Dio-2021) című filmjének anyafigurája olyan lehengerlően jeleníti meg a mindenki által csodált és szeretett anyát, hogy hajlamos lennék kicsikét elbizonytalanodni. Gyanakodva persze, hogy aki ennyire vidáman fogadja az élet keserveit és fordítja humorrá, ugratássá, az a lelke mélyén valószínűleg nagy terheket cipel.

Itt van mindjárt tökkelütött banktisztviselő férje Saverio Schisa, a Sorrentino filmek egyenértékű alkotója és a Sorrentino hősök alakítója Toni Servillo jutalomjátékában, akivel az édesanya még mindig füttyjeleket vált, és aki évek óta tart fönn bűnös viszonyt a kolléganőjével.

Ám mindez Mariát az anyát, még inkább arra sarkallja a verőfényesen lusta nápolyi létben, hogy örökös átveréseken törje a fejét. Az öntelt szomszédasszonyt például a kor híres rendezője Franco Zeffirelli asszisztenseként hívja föl, hogy a Mestert megragadta a szomszéd ragyogó, életteli arca és hívni fogja az új, Callas-ról szóló filmje főszerepére Rómába.

Boldogan invitálják föl Schiáékat a szomszédok megünnepelni a nagy hírt, ám mikor kiderül a turpisság, a megvezetett, összetört, romjaiban is egészen elfogadható kinézetű szomszédasszony üvölteni kezd:

Ti, nápolyiak gonoszak vagytok!

Feloldhatatlan dilemma, hogy miként lehetne haragudni ezekre az életigenlő, az evést, az ivást, és a nőket bálványozó

(na, maradjatok ezeknél, máshoz úgysem értetek)

verőfényes kacajú emberekre? Akik az idős Focalo grófnőre, a másik szomszédra bájosan csak annyit jegyeznek meg,

úgy néz ki, mint II. János Pál pápa.

Akik a fogyókúrázó, ám ennek eredményeit csak nyomokba viselő unokatestvért azzal froclizzák, miután már ledobott harminc kilót:

na, még fogysz hatvanat és olyan leszel, mint Pavarotti.

Mindez ugyanazon a környéken, megegyezően ugyanabban a háztömbben forgatva, ahol Paolo Sorrentino a valóságban is élt 34 éves koráig. De ennyi nevetés fényét általában beárnyékolja valami szörnyűség, amitől a szentimentális ifjú Fabrizio Schisa, vagyis Paolo Sorrentino ifjúkori önmaga, pillanatok alatt kénytelen lesz felnőni, a tétovaságát cselekvéssé változtani, és megtanulni, hogy miként kell férfivé válni.

Ebbe még besegít kicsit a Papa is, azt tanácsolva, hogy

az első alkalommal ne válogass, még a bányarém is megteszi

és elviszi a fiát abba az udvarba, ahol kamaszként ő is sorban állt a feslett lánynál, aki csókot adott ételért, vagy pénzért, ám mivel nem voltak egyforma magasak az osztálytársaival, különböző méretű tégladarabokat tett le a földre egy sorban, hogy azokra ráállva mindenkivel úgyanolyan hevülettel smárolhasson.

Így kerül majd Fabietto a tűnt fényű, töredezett Focalo grófnő ágyába és kicsikét megkopott kombinéja alá. A grófnő azt is szelíd jósággal magyarázza el a tűzkeresztségen átesett fiúnak, hogy valójában küldetést teljesített, mivel a kamaszfiúnak – aki ez ideig csak a múltat és a jelent vizslatta

segített a jövőbe tekinteni.

Csupa fordulópont, az egyik pillanatban még nyeszlett, őszinte tekintetű fiú, akinek múzsája Patricia, a gyermektelenségbe szürkén beleszomorodó, démoni teltségű nagynéni, a következő pillanatban viszont már filmesnek készülő megbántott és sértődött férfi, hiszen nincs olyan kamasz fiú, akit nem valami megbocsáthatatlan sértés, vagy valami fölfoghatatlan tragédia emelt volna föl a felnőtt férfiak világába.

Paolo Sorrentino életében a sorsfordító esemény a szülei halála volt, akik ugyanúgy szén-monoxid mérgezésben haltak meg, mint a filmbeli Fabietto szülei. Ám a filmben az apa és anya az eszméletvesztés előtti pillanatban még elfütyülik a közös füttyjelet, s mint később megtudjuk az édesapa száját még elhagyta egy mondat a halála előtt:

Maria, elég az átverésekből.

Hogy lehet egy ilyen iszonyatot túlélni, feldolgozni, lehet-e egyáltalán. Olaszországban, legalábbis megvan rá az esély. Segít az élet, a természet és a környezet minden apró darabjából áradó szépség, és a legnehezebb pillanatokban is felszínre kerülő, szeretettel átitatott humor, harsányság, nevetés. Az élet maga. Ezért érezzük egyfelől, hogy bár nem kerüli meg a film a hagyományos olasz kliséket, mégis szinte minden kép, minden gesztus, reakció a világ és a család dolgaira, mind egy-egy miniatűr remekmű. S talán ez maga Olaszország is.

Gondoljunk csak arra a párbeszédre, amikor az ugyancsak gyászoló testvér megkérdezi Fabiettót a temetés után, hogy sírtál? Nem. És mit fogsz most csinálni? Mi lehetne egy filmrendezőnek készülő, hirtelen emberré lett fiú válasza:

Azt hiszem, megnézem a Volt egyszer egy Amerikát.

Kész csoda. De mit várhatunk San Gennaro városában, ahol a nyolcvanas évek közepén úgy vártak egy argentin focistát, mint a Messiást. S akiről a film elején az ügyvéd nagybácsi Alfredo a családi zabálás közepette beszél, komoly, ugyanakkor kellően cinikus kritikával illetve az övéit:

Mikor lettetek ilyen bosszantóak? Miért vagytok ilyen magabiztosak? Fabietto húzódj ide, és figyelj! Ha Maradona nem igazol a Napoliba, akkor öngyilkos leszek. Érted?!! Öngyilkos.

Ám Maradona megérkezik, Fabietto Napoli-bérletet kap édesapjától ajándékba, s már az edzésekre is kijárnak Marchinoval a bátyjával és nézik, ahogy Maradona a szabadrúgást gyakorolja. Egyszer-kétszer-tízszer-százszor. Mindig ugyanott csavarva el a mennyei ballal a labdát a védők feje fölött és mindig ugyanoda bombázva a bal felső ficakba.

Minek nevezed, amit most csinál?

kérdezi a bátyja Fabiettót.

Szabadrúgásnak?

kérdez vissza Fabio.

Nem. Ez állhatatosság. Amire neked is szükséged lesz testvérem, ha vinni akarod valamire.

Ám, ha már Nápoly, Szent Január városa, akkor a csoda sem maradhat el, miként nem maradt el az argentinok Anglia elleni világbajnoki mérkőzésén sem, ahol Maradona révén isten keze is beavatkozott az összecsapásba.

Elérte a csoda Fabietto családját is, hiszen a végzetes, szén-monoxid mérgezéssel végződő kirándulásra, azért nem utazott el a fiú a szüleivel, mert inkább Napoli meccsre ment, hogy láthassa Maradonát. Hiszen Nápolyban az istenek közöttünk járnak.

És eljön az utolsó lecke is, Antonio Capuano a „helyi hős” filmrendező, Nápoly szerelmese az alkonyattól megfestett öbölben kiabálni kezd az őt követő tanítvánnyal, Fabiettóval:

Ne ess szét!!! Nem magadra hagytak a szüleid, hanem elhagytak.

És a fiúnak valóban be kell látnia, hogy a továbbiakban minden csak rajta múlik.

Kap hozzá a következő percekben éppen elég muníciót. Mert mi kell ahhoz, hogy nagy filmrendező, nagy művész váljon valakiből?

Konfliktus nélkül nincs fejlődés. Aki nem bátor az nem fekszik le szép nőkkel. Tudjuk, hogy a valóság pocsék. de teletömni egy alkotást reménnyel, hogy megvigasztaljuk a nézőket, színtiszta csapda. Mindannyian magányosak vagyunk, de leszarom, mert ez nem eredeti.

Az esti hagyományos úszására készülő Capuano mester zsémbesen ugyan, de utat mutat. S, hogy Fabietto végül megfogadta a tanácsot, ott látható az Isten keze című Sorrentino film minden képkockáján.

Hagyd a fájdalmat! Ne ess szét! A fájdalom helyett gondolj a szórakozásra. Így kell filmet csinálni! De kell, hogy legyen mondanivalód!

Majd karjával körbepásztázza az öböl melletti villódzó fényeket:

Tudod hány történet van ebben a városban? Csak legyen merszed elmesélni!

További hírek