Ahhoz, hogy én valakibe kést szúrjak, ahhoz meg kell hoznom a döntést – mondta a Tudás.hu-nak Csernay Ákos pszichológus. Az igazságügyi pszichológus szakértővel az elmúlt hetek megdöbbentő esetei kapcsán beszélgettünk. Sokkolta a közvéleményt, hogy egy budai gimnazista kést szúrt egy osztálytársába, és nem sokkal utána egy hódmezővásár-helyi kamasz is megkéselte egy ismerősét, egy kapuvári fiú pedig egy szélsőjobboldali zárt csoportban az interneten azzal fenyegetőzött, hogy másnap megöli egyik osztálytársát.

Csernay Ákos

Nem akarom megelőlegezni a pszichiátriai, pszichológiai vizsgálatot, de aki szándékosan késsel beleszúr az osztálytársába, az nem elmebeteg?

Jogi értelemben nem feltétlenül. A jog meghatározza, hogy ki az, aki beszámítható. És az, aki képes felismerni a cselekedeteinek a következményeit, és ennek a felismerésnek a tudatában cselekedni, az beszámítható. A szakmai tapasztalat azonban azt mutatja, hogy még ha a bíróság beszámíthatónak találja is az elkövetőket, az ilyen típusú cselekedetek mögött azért orvosi értelemben a legtöbbször van valamiféle pszichopatológia, vagyis kóros elmeműködés.

Ön, hivatalos igazságügyi pszichológus szakértő, akit kirendelnek, hogy ha szükség van rá. Bizonyára találkozott már nagyon sok különleges felnőtt- és gyerek esettel, amikor diagnózist kell felállítania. Nem fordul elő, hogy téved?

Ez valóban rendkívül nagy felelősség. A beszámíthatóság megállapításánál ezért is nem egy, hanem két pszichiáter közösen megalkotott véleményére van szükség, és ez orvosi, elmeszakértői kompetencia. A szintén igazságügyi szakértői engedéllyel rendelkező pszichológus, amilyen én vagyok, az egyén pszichikai jellemzőit és értelmi képességeit, mentális állapotát vizsgálja. Hiszen mindez nagyban befolyásolhatta a cselekedetét. Számos, már a gyakorlatban bevált vizsgálati módszer áll a rendelkezésünkre, felhasználhatjuk különféle tudományos kutatások eredményeit is, a régebbi és legfrissebb szakmai megállapításokat. Megkapunk az illetőre vonatkozó minden háttér-dokumentációt, esetleg nyomozati anyagot, és jogunk van betekinteni az EESZT-ben található orvosi adatokba is. És egy pszichológusnál nem elhanyagolható, hogy valamennyi érzékszervének, empátiájának, emberismeretének benyomásait, korábbi szakmai tapasztalatait is felhasználja a helyes diagnózis felállításához. Természetesen a klinikai gyakorlatban is, meg a hatósági eljárásoknál, de a büntető ügyeknél is a pszichiáter és a pszichológus a munkájával folyamatosan segíti egymást.

Aki a piros pontot követi…

Mi a véleménye, a kamaszbűnözés hátterében – jobb szó híján nevezzük így – minek van nagyobb szerepe, az egyén személyes tulajdonságainak, vagy a környezetnek?

Ez a régi vita ma már eldőlni látszik – a gének, illetve én jobban szeretek egy másik kifejezést: a biológia irányába. A szaknyelv úgy fogalmaz, hogy az ilyen elkövetőknél rideg-érzéketlen személyiségvonások vannak jelen, ami gyakorlatilag a pszichopátiának, az antiszociális személyiségzavarnak az egyik összetevője. Léteznek olyan kutatások, amelyek csecsemőkortól kezdve vizsgálták a gyerekek személyiségfejlődését. A csecsemő egyrészt a nyelvhasználat elsajátítására, másrészt arra van „huzalozva”, hogy az emberi arcot felismerje. Az egészséges csecsemő a tekintetével követi az emberi arcot. De azok a csecsemők, akik később rideg-érzéketlen vonásokat mutattak, kisebb korukban az emberi arc helyett szívesebben követtek egy piros pontot. Tehát ezeknél az embereknél valami biológiailag „máshogy” működik.

Valamiféle gépiesség van jelen?

Sokféle kutatás létezik erre, de még a tudomány sem állapította meg pontosan, hogy mi van másképpen. De azt már tudják, hogy ez biológiai meghatározottság.

Ez akkor is így van, ha a megdöbbentő cselekedet, a külvilág számára váratlanul, látszólag minden előzmény nélkül következik be?

Valamilyen magyarázat a cselekedetre mindig van, legfeljebb az egy beteg gondolatmenet eredménye, amely a saját törvényszerűségei szerint működik. Bármiféle indulat, düh, félelem, túltengő érzelem kiválthatja az agressziót. Tehát mondjuk egy paranoid pszichotikus, akinek az a téveszméje, hogy az osztálytársa, aki mellette ül, üldözi őt, meg akarja támadni, akkor az ő gondolata szerint a cselekedete észszerű volt.

Tehát az egyéni sajátosságok, a biológia az erősebb. De azért nyilván a környezetnek is van hatása.

Természetesen. Az említett kapuvári diák például, egy szélsőjobboldali zárt csoportnak volt a tagja, ahonnan feltehetően gyakran agresszív töltetű impulzusokat kapott. Az ilyen sem elhanyagolható környezeti hatás.

És a pszichológus tapasztalata szerint ki a felelős jobban a kamaszokat érő negatív hatásokért: a társadalom változó értékrendje, a terjedő brutalitás, a közvélemény befolyása, vagy a szűkebb, a családi, baráti és iskolai környezet?

Nehéz ezt szétszálazni, és nem is hiszem, hogy meg lehet nevezni egyetlen bűnbakot, azt gondolom, hogy a legtöbb esetben a negatív hatások összeadódnak. A társadalmi igazságtalanságok, méltánytalanságok nyomán a devianciák is jobban teret nyernek. És nagyon nagy a család, a szülők felelőssége. Mert még egy olyan gyereknek, aki mondjuk rideg-érzéketlen genetikával születik, annak sem kell kötelezően anyagyilkossá válnia. Ha megkapja azt, amire minden gyereknek szüksége van, a szeretetet, a biztonságot, a feltétel nélküli elfogadást, akkor az ő rideg-érzéketlensége nem egy bűnözői karrierben fog kulminálódni, legfeljebb ösztönszerűen nem az emberi kapcsolódásokra, vagy a segítségnyújtásra alapozza az életmódját, hanem ridegebb, elsősorban haszon-orientált szakmát választ.

Minta, utánzás, döntés

A családban tapasztalt agresszió, illetve a filmeket, videójáté-kokat elöntő erőszak hatására nem válnak a gyerekek agresszívebb felnőtté?

Sokszor így van, de sokszor meg nem így van. Nem lehet olyan jelenségeket megjelölni, amelyek determinálnak. Arra már vannak tudományos bizonyítékok, hogy a képernyőn látott agresszió óvodáskorúakban növeli az agresszivitást, és ez a hatás még erősebb akkor, ha ezt rajzfilmben tapasztalják, mint akkor, ha normál mozifilmben. De amúgy szeretnénk hinni az ember szabad akaratában. Azt látjuk, hogy akinek agresszív, brutális szülei vannak, az előtt is két út áll. Sajnos az esetek többségében ő maga is olyanná válik. De van egy másik út is, a szaknyelv szerint az illető ilyenkor „ellen azonosul”. És ezek a gyerekek szinte már kicsi korukban eldöntik: na, én biztosan nem leszek olyan, mint az apám. Leszámítva az elmebeteget, ahhoz, hogy én valakibe kést szúrjak, ahhoz meg kell hoznom a döntést. És ezt a döntést nem lehet száz százalékban videójátékra, genetikára, meg mit tudom én, mire terhelni. Azt viszont valóban tapasztaltuk, hogy ez a felbolydult világ, ami körülöttünk van, a pandémia, aztán a háború, a növekvő egzisztenciális nehézségek negatívan hatnak a gyerekekre. A bezártság óta sokkal több a rendeléseken jelentkező szorongásos, hangulati problémákkal küzdő gyerek. Megnőtt a mentális zavarok, a frusztrációk gyakorisága. És ahol sok frusztráló hatás van, ott rengeteg feszültség felgyűlik. Azt pedig a pszichológia ma már szinte tényként kezeli, hogy a frusztráció előbb vagy utóbb agresszióhoz vezet…

A pedagógiának van egy régi, nagy dilemmája: melyik a jobb, a szigorú, követelő, teljesítményközpontú, vagy a meleg- megengedő nevelés. Sokáig a szigorú, követelményközpontú rendszer volt az általánosan elfogadott, ennek ellenhatásaképpen jött divatba a meleg-megengedő attitűd. De ezzel meg sokan a ló másik oldalára estek, teljesen szabadjára hagyták a gyereket, és mindent az ő akarata szerint csinálnak.

Már néhány évtizeddel ezelőtt végeztek kutatásokat az autokrata, a demokrata, illetve a lassaize-faire (mindent szabadon engedő) típusú nevelési módszerek körében. És bebizonyosodott, hogy a liberális laissez faire nevelés ugyanolyan káros és kudarcos, mint az autokratikus. Különösen a kisebb gyerekben kelt szorongást, ha mindent megtehet, mert a korlátok egyben kapaszkodók is a számára. Nagyon kellenek az ésszerű korlátok a gyereknevelésben, nagyon kell annak megtanítása, hogy az ember tetteinek következményei vannak, és a tettekért mindig vállalni kell a felelősséget.

Egyes vélemények szerint, azok, akik mindent ráhagynak a gyerekre és minden az ő akarata szerint történik, gyakran kis szörnyecskéket, akaratos, telhetetlen, összeférhetetlen gyerekeket nevelnek. Az ilyen gyerekből milyen felnőtt lesz?

Tény, hogy ez kóros folyamatokat is elindíthat a gyerek személyiségfejlődésében. Lehet, hogy nehézségei lesznek a másik emberhez való kapcsolódásban, a társadalmi beilleszkedésben is, és kevésbé ébred fel benne az együttérzés másokkal szemben. Persze azért helytelen lenne ezekben az ügyekben egyenes összefüggéseket keresni, hiszen a személyiség rendkívül összetett.

Oldás és kötés

A szakértők szerint milyen nevelési mód tartható napjainkban optimálisnak?

Bár közhelyszerűen hangzik, meg kell találni az arany középutat, az egyensúlyt. Lehet egy nevelési stílus kellően szigorú, de megengedő és demokratikus is egyben. Recept nincs. Fontos, hogy kicsi kortól következetes legyen a szülő, amellett, hogy érezteti a szeretetet és a biztonságot, pontosan beszélje meg a gyerekével a határokat is. Később sem árt, ha tájékozódik a kamaszkor élettani és lelki sajátosságairól. Tudatosítja magában, hogy ordítozással nem lehet semmire menni, és a gyereke éppen most, tőle tanulja a saját belső konfliktusainak, feszültségeinek oldási lehetőségeit. Jó, ha elfogadja, hogy a kamasz énközpontú, mert abban a korban óriásivá nőnek a gondjai, vágyai. De világosan tudtára adja az egyéni, családi lehetőségeket is. Nem szólja le a gyermeke barátait, de okosan segít az értékorientációban. És bármilyen fájdalmas, engedi a saját kárán tanulni. Persze azt a pszichológus sem tudja megmondani, hogy mikor kaphatja meg valóban a vágyott cipőt a gyerek, abban is csak tanácsot tud adni, hogy hány órát kütyüzhet egy nap, vagy, hogy este hányra kell hazajönnie a buliból. Nincsenek tuti megoldások. A szülőnek a józan eszére és a szívére kell hallgatnia. És a dolog általában bejön. (Vagy nem.)

A pszichológus mit tud kezdeni az „elrontott” gyerekkel?

Sajnos, aki pszichopátiában szenved, az mindenféle terápiának ellenáll, azzal nagyon nehéz a szakemberek dolga. De ha csak valamiképpen félrement a személyiségfejlődés és valamilyen neurotikus zavar áll a háttérben, akkor a pszichológusnak vannak eszközei, különféle terápiás módszerekkel tud segíteni. Nagyon fontos, hogy feltételezzük a súlyos cselekedetet elkövetett gyerekről is a változás lehetőségét. Eszembe jut az Emberiség: Mégis jobbak vagyunk, mint hittük? című könyv. Rutger Bregman holland történész-író könyve végighalad az emberiség történetén, és azt igyekszik bizonyítani, hogy valójában minden korszakban jobban hajlottunk az együttműködésre, mint az egymással szembeni harcra. Ez lehet, hogy sokakat megmosolyogtat a mostani, mély ellentétekkel teli világban, de Bregman állítja, hinnünk kell(ene) az emberi jóságban és a valódi értékekben és ennek szellemében kellene átalakítani az intézményeinket is, akkor nagyon sok minden megváltozna a világban. Abból, hogy az egyik kamasz megkéselte a másikat, nyilván fel lehet fejteni az egyén, a család, az iskola, majd az egész társadalom bajait, de lineáris összefüggéseket nem érdemes keresni, mert az összefüggések szerteágazóak. Szétszálazásukhoz mély empátiára van szükség, a betegségek hozzáértő kezelésére és arra, hogy nagy figyelem essen minden egyes esetben az ember egyedi történetére.