Miért kellett hatalmas „hidakat” építeni a víznek? Miért nem vezették végig a csöveket a földben? Egyáltalán, minek kellett ennyi víz a római városoknak?
A római birodalom sok mindenben új dolgot hozott a technika és a városfejlődés terén. A római nagyvárosokban, és nem csak Rómában, viszonylag sok ember élt együtt, ezért ezeknek a településeknek a léte nagyban függött azoktól a közműrendszerektől, amelyek a korábbi, de valójában a későbbi korokban sem voltak elérhetők vagy ismertek.
Az egyik ilyen közmű, amely csak a XIX. században lett ismét általánosan elterjedt, a vezetékes vízszolgáltatás volt. A rómaiak rajongtak a vízért, hihetetlen sokat használtak belőle, nem csak ivásra, főzésre, valamint a különböző műhelyekben a termelési folyamatokhoz, de hatalmas közfürdőket is építettek. Éppen ezért sok esetben a helyi kutak vagy vízfolyások nem voltak elegendők.
Lejtés több tíz kilométeren át
A vezetékes vízhez ezen felül nyomás alatti hálózat kellett, igaz, a sokemeletes bérkaszárnyák felsőbb emeleteibe nem vezetett vízvezeték, de a jobb módú lakók által lakott alsóbb szintekre, a gazdagabb polgárok villáiba és a rengeteg utcai közkútba igen.
A római mérnökök ugyan ismerték a közlekedőedény jelenséget, azaz azt, ha van egy viszonylag magas tartály, akkor a vizet abból csővezetéken egy másik helyre el lehet vezetni, akár úgy is, hogy a vezeték egy szakaszon felfelé vezet, ha az alsóbb tartály, illetve a víz kifolyása szintben a felső tartály alatt helyezkedik el. Ezzel viszonylag nagy magasságba is el lehet juttatni a vizet, erre szolgálnak a modern víztornyok, vagy a modern korban a szivattyúk, amelyek folyamatosan biztosítják a víznyomást. A rómaiak azonban egész más módon jártak el, egyszerűen nem bíztak ebben, nem szerették a közlekedőelven működő vízvezetékeket.
Azon városokba, ahonnan kívülről és messziről kellett a vizet elvezetni, inkább gravitációs esésű vízvezetéket építettek. Ez azt jelentette, hogy a vízforrást valami magas helyen keresték meg, onnan a kívánt felhasználási helyre olyan vezetéket építettek, amely állandó eséssel rendelkezett. Mivel ez az esés viszonylag szűk tartományban ideális, ezért nagyon pontosan kellett szintezni az építmény minden részét, mert ha túl kicsi az esés, a víz megáll, de az sem jó, ha az esés túl meredek. A rómaiak a szükséges egyenletes esést akár több tíz kilométeren keresztül is tudták tartani, hiszen nem volt ritka, hogy ilyen távolságból vezessék el a vizet.
Azonban a természet nem volt annyira kegyes a római mérnökökhöz, hogy mindenhova szelíd lankákon tudták volna elvezetni a vizet, ezért a mérnökök, ahol kellett, föld alatti járatokat, ahol kellett, égbe nyúló hídszerkezeteket építettek, csak azért, hogy a megfelelő esést biztosítsák.
A boltívek segítsége
Erre azért volt lehetőségük, mert a rómaiak ismerték és előszeretettel alkalmazták a boltívet, amit kombináltak a szintén általuk használt római betonnal. Ebből következően hosszú, és akár magas hídszerkezeteket tudtak építeni, mert a boltívek jelentette építészeti újítás nem csak hidak és nagyobb fedett épületek építését tette lehetővé, hanem vízvezetékekét is. Ahol tehát a terepviszonyok szükségessé tették, föld alatt, alagutakon, ahol pedig arra volt szükség, a föld felett hidak során át vezették el a vizet. E boltívek sokszor völgyeket vagy akár folyókat is áthidaltak. A hagyományos hidaknál sokkal keskenyebbek voltak, hiszen a tetejükön csak egy csatorna futott.
A csatornát befedték, így abba piszok kívülről nem kerülhetett, ha mégis belekerült szennyeződés, kiszűrésére időről időre ülepítő medencéket építettek a rendszerbe.
A birodalom fővárosát 11 nagyobb, és több más kisebb vízvezeték látta el friss vízzel. Nem csak ivóvízzel, mert volt olyan vezeték, amely „ipari vizet” szállított, azaz ivásra nem volt alkalmas, de más feladatokra igen. Róma ókori látképét meghatározták ezek a magas boltíveken vezetett aquaductok, de más városokban is láthatók a mai napig ezek a lenyűgöző alkotások.
A rómaiak magában Rómában már nagyon korán elkezdték a vízvezetékek építését, annak ellenére, hogy a város közepén folyt a Tiberis (mai nevén Tevere), de ez nem adott elég jó minőségű vizet. Az első vezetéket, az Aqua Appiát i.e. 312-ben építették fel Appius Claudius Caecus és és C. Plautius Venox cenzorok irányításával. Ez az egy vízvezeték napi 73 ezer köbméter vizet szállított az örök városba.
A második vezetéket i.e. 272-ben építették meg, amelyet a Pürrosz elleni háború zsákmányából fedeztek (ő Épeirosz és Makedónia királya volt, aki a dél-itáliai görög városok hadjáratát vezette Róma ellen). Az Anio Vetis az egyik legnagyobb vízhozamú volt, hiszen ez már közel 176 ezer köbméternyi vizet szállított naponta, ezzel közel 10 olimpiai úszómedencét fel lehetett volna tölteni. Ennek a vezetéknek az volt az érdekessége, hogy jórészt a föld alatt futott és nem ivóvizet szállított.
Az aquincumi vezeték nem állt magas lábakon
A harmadik vízvezeték építését egy ma is szokásos vita odázta el, ugyanis az első terv azon bukott el, hogy egy földbirtokos, nevezetesen Licinius Crassus – nem ugyanaz a Crassus, aki az Kr.e. I. században Caesar kortársa és az első triumvirátus tagja volt, hanem egy őse – nem engedte, hogy a vezeték az ő földjein haladjon keresztül. Ezért e vezeték, az Aqua Marcia, 30 évvel a tervezés kezdete után, csak i.e. 144-140 között épülhetett meg. A 91 és fél kilométer hosszú aquaduct 187 600 köbméter friss vízzel látta el Rómát. Építési költsége hihetetlenül magas volt, 180 millió sesterciusba került, ami 180 tonna ezüst értékének felelt meg.
A vízvezetékek közül az utolsót az Aqua Alexandrinát i.u. 226-ban fejezték be, tehát fél évezreddel az után, hogy az első elkészül. Az ókori Rómát összesen 414 kilométernyi vízvezeték látta el, és vannak szakaszok, amelyeket – természetesen sokszor felújítva – ma is használnak. Ennek a több, mint 400 kilométernyi vízvezetéknek egy jelentős része, 48 kilométer fut a felszín felett hosszú sorban épített boltíveken.
A birodalom többi városában is épültek vízvezetékek, ha nem is annyi, mint Rómában, de a Közel-Kelettől az Ibériai-félszigetig számos helyen magasodnak római kori vízvezetékek.
Forrás: Wikipedia Phabus
Az egyik leglátványosabb Rómán kívüli vízvezetéket még a 20. században is használták a mai Spanyolország területén. A segoviai vezeték 24 kilométerről szállította a vizet a városba. A vezeték része egy 728 méter hosszú hídszerkezet, amely összesen 165 boltívből áll, ráadásul nem egy sorban, hanem több szinten. A szerkezet legnagyobb magassága 28,5 méter magasban található. A világörökség részét képező szerkezet jól példázza a római mérnökök tudását.
Ráadásul a mai Spanyolország területén nem ez az egyetlen lenyűgöző méretű vízvezeték, hiszen a Les Ferres vezeték része egy 217 méter hosszú szerkezet, amely 27 méter magasan, két boltívsoron vezette el a vizet.
Isztambulban is látható még a római kori vízvezeték egy részlete, a méretét jól mutatja, hogy a boltívei alatt vezet el a soksávos Atatürk körút.
Magyarországon, Aquincumban a mai napig láthatók az egykori római vízvezeték maradványai. Itt nem volt szükség látványos magasságban vezetni a vizet, ezért viszonylag alacsonyan, de hosszan vezették boltíveken keresztül a vezetéket.
Forrás: Wikipedia
A leglátványosabb vízvezeték azonban talán nem is a rómaiak vagy a spanyolországiak közül kerül ki, hanem a Franciaországban található Pont du Gard. Ennek érdekessége, hogy három sorban helyezkednek el a boltívek, és a Gard folyón vezet keresztül 49 méter magasan (címképünkön). A lenyűgöző építményt Augustus császár korában építették, feltételezhetően Marcus Vipsanius Agrippa, a császár barátja és hadvezére utasítására.
A 275 méter hosszú, összesen 52 boltívet tartalmazó építményt három év alatt valósították meg. Egészen a 9. századig használták, azután a karbantartás hiánya miatt tönkrement. A szerkezetet később híddá alakították, emiatt a középső boltozatok lábazatát levésték, hogy lehessen közlekedni rajta, majd a 18. század elején az alsó ívsor mellé, azt követve, másolva egy külön híd épült.
A római kor vízvezeték hálózatát csak a 19. században tudták megismételni, akkor viszont már más módszerrel, pumpákkal, csővezetékkel vezették a vizet. A szerteágazó, az egész birodalomban használatos közműrendszer irdatlan méreteit jól mutatja, hogy úgy is számtalan része maradt meg, hogy a római vezetékek jelentős részét a középkorban egyszerűen elhordták építőanyagnak.
