A világon e cikk olvasásával egy időben is több tucat, különféle okokból zajló fegyveres összecsapás zajlik. A hozzánk legközelebbi éppen egy szomszédos országban, Ukrajnában. A háború szele a vérengzések elkeserítő hírein túl súlyos környezetszennyezésről beszámoló, kétségbeejtő információkat is magával sodor. Akár olyan jelentőségűeket is, melyek évtizedekre meghatározhatják az emberiség talán legnagyobb harcát, a globális éghajlatváltozással vívott küzdelmet. Ilyen rendkívül kilátástalan feltételek mellett egyáltalán megnyerhető még ez az ütközet?
A Föld országainak vezetői hosszú évtizedek óta újra és újra összegyűlnek, hogy olyan célkitűzéseket fogalmazzanak meg (karbonsemlegesség, szén-dioxid-árazás stb.), amelyek gyermekeink és unokáink számára is élhető világot biztosítanak. Legutóbb Glasgow-ban, az ENSZ 26. éghajlatváltozási konferenciáján (COP26) találkoztak még 2021 őszén, ahol megállapodtak, hogy a globális felmelegedés korábban megfogalmazott (párizsi egyezmény) 1,5 Celsius-fokos mértékét nem haladják meg. Ennek megoldását a fokozatos átállásban látták a fosszilis tüzelőanyagokról a megújuló energiaforrásokra. Így a légkörbe jutó üvegházhatású gázok, mint a szén-dioxid és a metán mennyisége még talán (!) oly mértékben csökkenthető, hogy a már említett cél belátható időn belül (2030, 2050, …) elérhető. Senki nem számolt viszont azzal, hogy alig több mint három hónappal később kirobban egy olyan háború, ami minden ezzel kapcsolatos forgatókönyvet is átrajzol.
Kétélű fegyver
Eleinte még úgy tűnt, hogy az orosz-ukrán konfliktus hosszútávú éghajlatvédelmi szempontból még előnyös is lehet. Rövid távon semmiképp, hiszen gondoljunk csak a számtalan megsérült/megsemmisült katonai járműre/épületre, fegyver- és üzemanyagraktárakra, vegyipari létesítményekre stb., amelyek számtalan szennyező anyagot juttattak a légkörbe, a felszíni és felszín alatti vizekbe, vagy a talajba. A gomolygó fekete füstöt okádó, lángoló harckocsik üzemanyaga, vagy a találatot kapott kőolajfinomítók szivárgásai habár pontszerűek, de összeadódva hozzájárulnak a káros folyamatokhoz, főleg ha a háború még hónapokig, akár évekig elhúzódik.
„Kedvező” abból a szempontból lehetett volna a háborús helyzet, ha az Oroszországgal szemben bevezetett szankciók következményeként például az Európai Unió országai komolyan fontolóra veszik a keletről vásárolt energiahordozók helyett alternatív, zöld(ebb) eljárások alkalmazását. Ebből viszont mind a mai napig csak az alternatív eljárásra kezd belátható időn belül megoldás születni: máshonnan importálni, de ugyanúgy fosszilis tüzelőanyagot. Ez részben érthető, ugyanis a legtöbb állam a háború miatt saját energiaellátottságát szeretné biztonságban tudni, ezzel viszont felülírja korábban tett éghajlatvédelmi ígéreteit.

Forrás: Wikimedia Commons
Emellett a már felfüggesztésre, vagy leépítésre szánt kőszénhasználat, illetve a széntüzelésű hőerőművek ismét előléptek, mint a legkedvezőbb vészhelyzeti lehetőség (legalábbis mindenképp olcsóbb és gyorsabb, mint új, környezetbarát technológiák beépítése a rendszerbe), így a „szükség törvényt bont” alapon az ipari forradalom „fekete gyémántja” sajnos ismét régi fényében tündökölhet. Érdekesség, hogy számos ország – köztük az Egyesült Államok – épphogy a háború anyagi vonzataira hivatkozva késleltetné az átállást a fenntarthatóbb energiatermelési módok felé. Néhány kisebb állam esetében mindez még akár elfogadható lenne, de nem a világ egyik vezető hatalma részéről.

Hanyatló tudományos kapcsolatok
A sarkvidékek tanulmányozása az egyik kulcsfontosságú lépés az éghajlatváltozás mechanizmusainak, várható hatásainak megismeréséhez, ezáltal pedig valóban hatékony éghajlatvédelmi módszerek kidolgozásához. A több hete dúló harcok következtében azonban a nemzetközi közösség mindinkább igyekszik valamennyi kapcsolatát megszakítani az Orosz Föderációval, legyen az politikai, gazdasági, kulturális, vagy épp tudományos. A jelenség leginkább az Északi-sarkvidéken zajló kutatómunkában érhető tetten. A kutatócsoportok (leginkább külső politikai elvárás miatt) rendre bojkottálják orosz kollégáikkal folytatott projektjeiket. Ez jelentősen lassíthatja a tudományos vizsgálatokat, hiszen az orosz partvidék és felségvizek jelentős részét kitevő Arktisz mérési adatai a továbbiakban nem állnak majd feltétel nélkül rendelkezésre. Az örökfagy (permafroszt), vagyis a fagyott talajrétegek változásait kutató együttműködések is komoly visszaeséssel számolhatnak, az egyre inkább olvadásnak kitett területeken pedig az üvegházhatású gázok (köztük az egyik legveszedelmesebb, a metán) megoldási lehetőségek keresése helyett sorsára hagyva, szabadon gyarapodhatnak a légkörben.

Ahogyan viszont az olvadás megállítása sem közvetlenül az éghajlatkutatókon múlik, úgy a megújuló energiaforrásokra való átállás, és így a károsanyag-kibocsátás jelentős mérséklése sem pusztán a műszaki tudományok fejlettségétől függ. Más ismerni a megfelelő technológiát, megtervezni valamit, és megint más megépíteni, mert utóbbihoz bizony kénytelen-kelletlen is, de szükségünk lesz nyersanyagokra. Platina, palládium, kobalt, nikkel, réz, valamint néhány olyan ritkaföldfém, amelyeknek a zöld energia felé vezető úton kéznél kell lenniük, és amelyekből Oroszország jelentős mennyiséget termel ki és árusít. Ezekből nagyrészt például az európai országok vásárolnak. Az akkumulátorgyártás kulcsfontosságú nyersanyagai (a lítium, a nikkel, a kobalt, a mangán, a réz vagy a grafit) csak korlátozottan, vagy egyáltalán nem állnak Európában rendelkezésre. A helyzet a legújabb elektronikai berendezések gyártásához elengedhetetlen palládium, vagy a hidrogén üzemanyagcellákhoz használt platina esetén is hasonló. Az energiatároló-kapacitások bővítése mellett a termelést meghatározó eszközök gyártását is jelentősen érinteni fogja a nyersanyaghiány, vagyis rövid időn belül például a napelemparkok és szélfarmok gombamód történő szaporodásának megtorpanása is várható.
Az atomerőművekről eddig nem esett szó, pedig a dekarbonizáció (vagyis a szén-dioxid-kibocsátás nullára csökkentése) felé tett lépések alapvető tényezői lehetnének. Sajnos azonban a korábban bekövetkezett erőműkatasztrófák, köztük a 1986-os csernobili, de még inkább a 2011-es fukusimai események élénk nyomot hagytak a társadalom emlékezetében. Bizonyos államokban (például Németországban) mindez az atomenergiába vetett bizalmat jelentősen megingatta, olyannyira, hogy kormányzati szinten is a nukleáris erőművek leépítése felé vették az irányt. Legújabb ellenérvként pedig az energiahordozó, azon belül is a nukleáris fűtőanyag elérhetőségét kell említeni, hiszen Európa atomenergia-ellátottsága az Oroszországból ide szállított, majd azt elhasználva, a radioaktív hulladékot vissza is juttató rendszertől függ. Ez a kölcsönösen előnyös megállapodás azonban a nemzetközi közösség elhatárolódása révén felborulni, az éghajlati célok elérésében betöltött szerepe pedig halványulni látszik.
Elérhetetlenül közel
Az imént elhangzottakból következik, hogy a bevezetőben feltett kérdésre a válasz jelenleg inkább nem, mint igen. Legalábbis a háború miatt szükséges nagyobb erőfeszítésekre nem lesz képes a világ, hiszen a konfliktus előtt sem történtek érezhető változások.

Forrás: Wikimedia Commons
Ugyan idén újra lesz COP, ezúttal a 27. és Egyiptom lesz a házigazda, amire pedig számítani lehet, az az, hogy szó esik majd a háború éghajlati célok elérését befolyásoló hatásáról, ahogyan a COVID-19 járvány befolyásával is sokat foglalkoztak az előzőn. A probléma éppen ebben gyökeredzik, hogy ezt (vagyis a klímaügyet) – ellenben a többi, fontosabbnak látszóval – nem kezeljük aktuális problémának, pedig a természeti katasztrófák közvetlen hatásainak tetemes részét már jelenleg is a bőrünkön érzékeljük, akárcsak az inflációt, vagy az ellátási láncok akadozását. A válasz tehát azért is inkább nem, mert az ember tapasztalatból ismerheti, hogy mindig közbe fog jönni valami fontosabb. Ez napjainkban a földi élet sajátossága.