A világ egyik legismertebb acélipari cége, a kassai vasműt is tulajdonló US Steel eladósorba került. A legjobb ajánlatott a japán Nippon Steel tette. Ám az amerikai elnök, Joe Biden és idei kihívója Donald Trump egyaránt arról szónokol, hogy ezt az üzletet meg kell akadályozni. Ebből mára diplomáciai botrány is kerekedett.
Az acélipar egy igazán különös ágazat, hiszen sokan támadják, mint nagy szennyezőt, de azért ma még nagyon is szükség van a termékeire, nemcsak az építőiparban, de a járműiparban, vagy az elektronikában is.
Közben az acél ára rendkívül hektikus.
Amikor a világ növekedésben van, tombol az urbanizáció, az infrastruktúra-építés, akkor nagyon magasra tud szökni az ár, amikor lanyhul a gazdaság, hirtelen vissza is tud esni.
A történelmi csúcsára 2021 szeptemberében jutott a jegyzés, akkor 1900 dollár/tonna felett is volt a világpiaci ár, aminek akkor nem annyira a nagy kereslet volt az oka, hanem az, hogy a Covid-járvány idején eléggé akadoztak az ellátási láncok, viszonylag sok építőipari alapanyagnál tapasztalhattunk hasonló jelenségeket. Ma ennek már a felét sem adják az acélért.
Orosz-ukrán kapacitások
Pedig 2022-ben az orosz-ukrán háború kitörése, vagy legalábbis felerősödése után kifejezetten fontos kapacitások is kiestek, azt lehetett volna gondolni, hogy a régiónkban tovább fog emelkedni az ár.
Biztosan sokan emlékeznek például, amikor az Azovsztal ukrán acélmű alatti pincékbe vették bele magukat az ukrán katonák, de nők és gyerekek is. Az egykoron hatalmas mariupoli gyár mintegy 40 millió tonna acélterméket gyártott évente.
Ennek érzékeltetésére talán fontos tudni, hogy Dunaújváros legendás cége, az ISD Dunaferr, amely fontos munkáltató és nemzetgazdaságilag meghatározó cég, szóval ez a társaság évi 1,5 millió tonnát gyártott csak.
Az 1930-ban alapított legendás ukrán gyárat végül porig rombolták az oroszok, hiába bíztak abban az ukránok is, hogy a hódítónak is értékes lehet az infrastruktúra, de legalább a 3000 katakombákba menekülő ember többsége életben maradt.
Egy másik „háború”
A csalóka az, hogy nagy magyar, még nagyobb orosz és ukrán kapacitásokról írunk,.de ma már vannak olyan cégek, amelyek ötvenszer-százszor nagyobbak, mint a Dunaferr, és ez az iparág teljesen ázsiai lett.
A világ legnagyobb cégei kínaiak (China Baowu Steel, Ansteel, Hestee, Jiangsu), de rendkívül erős az indiai acélipar (Arcelor Mittal, Tata, JSW), de Japán (Nippon Steel, JFE), Dél-Korea (Posco ,Hyundai), vagy Tajvan (China Steel) is komoly játékos.
Számunkra ezeknél a cégeknél biztosan ismertebb a kassai vasművet is tulajdonló US Steel, a német Thyssen Krupp, vagy az orosz acélgyártók, de jönnek fel az üstökösként fejlődő török építőipar helyi beszállítói, vagy talán némi meglepetésre az ománi cégek, mint a Muscat Steel csoport.
Politikai vihar
Az elmúlt napokban azonban kialakult egy olyan háború és szájkarate, amely kivételesen nem a kínai cégekkel kapcsolatos, de azért nem is független Kínától.
Történt ugyanis, hogy egy egészen különleges méretű tranzakció körvonalazódott, csak az arra adott politikai válaszok sem maradtak el, és kölcsönösen borzolták is a kedélyeket.
Joe Biden amerikai elnök ugyanis – némileg szokatlan módon – úgy gondolta, hogy beavatkozik egy nagy tranzakcióba.
A japán Nippon Steel ugyan nem a legnagyobb, de talán a legjobb minőséget tudó acélcég úgy döntött, hogy felvásárolja az említett US Steel-t.
Ám hamarosan híre kelt a nemzetközi sajtóban, hogy hiába nagyon elkötelezett szövetséges az Egyesült Államok és Japán, de az amerikai elnök elhatározta, hogy beavatkozik a Nippon Steel által tervezett felvásárlásába, ahogyan egyébként
Donald Trump is leszögezte, hogy ha novemberben ő nyer, nem lesz semmiféle felvásárlás. Az indok kettős, maradjon amerikai kézben a koronaékszer és a Nippon Steelnek túl erősek a kínai kapcsolatai.
Japán felkapta a vizet
Japán finoman szóval is felbőszült ezen, és mindez onnan lett nagyon izgalmas, hogy Fumio Kishida japán miniszterelnök április 10-én állami látogatásra érkezik Washingtonba.
A pennsylvaniai székhelyű US Steel acélgyártó 14,9 milliárd dollárt (nagyrészt vételár, kisebbrészt adósságátvállalás) érne meg a japánoknak, csak kérdés, hogy van-e olyan jogi eszköz Biden kezében, amellyel „meg tudja védeni” az amerikai céget.
Természetesen a japánokat is nagyon meg lehet érteni, hiszen nem kicsit küzdöttek azért, hogy megszerezzék a nagy versenytársat. Amikor ugyanis a híres cég, amelyet még 1901-ben John Pierpont Morgan és Andrew Carnegie alapított (őket aligha kell nagyon bemutatni, mind a JP Morgan cégnév, mind a Carnegie Hall koncertterem világhírű entitásokon keresztül őrzik az egykori tulajdonosok nevét) eladóvá vált, a japánok nagyon odatették magukat.
Az amerikai Cleveland Cliffs (illetve egy homályosabban érdeklődő indiai cég) sokkal kevesebbet szánt volna a vásárlásra, de a japánok osztottak-szoroztak és nagyon kedvező ajánlatot tettek. Megmaradt volna a cég neve, a pittsburghi székhely, de a dolgozók kollektív szerződése is jogfolytonos maradt volna.
A felvásárlással 86 millió tonnára nőne a japán cég éves kapacitása, amely abban is világbajnok, hogy az igazán magas minőséget igénylő acélipari termékek (vagyis nem az építőipari acélszerkezetek, hanem az elektromos berendezések finom termékeiben) világelső.
Mindenesetre a japánok most nagyon prüszkölnek, szerintük a Nippon Steelt pontatlan és félrevezető állításokkal támadják, a cég Kínában végzett tevékenysége minimális, globális termelési kapacitásainak kevesebb mint 5 százalékát teszik ki.
