Böjte Csaba: Mindenki azt hajtogatja én, én, én, én

bandikut
Megmentették a kihalástól az ausztrál sávos bandikutot
2021-09-18
Elkészült Magyarország Nemzeti Atlaszának Társadalom című új kötete
2021-09-19
Show all

Böjte Csaba: Mindenki azt hajtogatja én, én, én, én

Böjte Csaba szerint napjaink egyik legnagyobb veszélye a társadalmi jelenséggé váló individualizmusban rejlik. A ferences rendi szerzetessel a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról, a járvány és hit kapcsolatáról, a perifériára szorult gyermekek neveléséről és az önzőségből kivezető útról beszélgettünk.

Véget ért a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, amelyet Ferenc pápa miséje zárt. Túl azon, hogy a katolikus világ egyik legnagyobb eseményéről van szó, milyen tapasztalatot vitt haza magával Budapestről?

Azt, hogy csodálatos dolgokat hozott ki az emberekből. Hétköznap általában mindenki rohan, az emberek rá sem néznek egymásra, nem mosolyognak. A Kongresszus a legjobbat, legértékesebbet hozta a felszínre, az emberek hitét és egymás iránti szeretetét.

Kétezer zarándokkal, köztük több száz gyerekkel gyalogoltunk át a Kossuth térről a Hősök terére. Az út mentén rengeteg ember állt, mindenki mosolygott, integetett. Vízzel kínáltak bennünket, de olyan is volt, aki almával.

A testvéri szeretet, a jézusi bizalom mutatta meg magát. Budapest megnyugvást talált a pápai mise napján. A rohanás, az idegeskedés helyett megmutatta a szeretetben fürdő, gyönyörű arcát. Az ember egy hatalmas örömünnep-fesztiválon érezhette magát, ünneplőbe öltözött a város és az emberek szíve is.

Több száz gyerekkel érkezett Ferenc pápa miséjére. Hogyan hatott rájuk az esemény?

Nem is kellett különösebben beszélgetni velük erről, minden az arcukra volt írva. Hatalmas lelkierővel tértek haza.

A gyereken mindig, minden látszik, a bánat és az öröm egyaránt.

Ha szomorúak, a lelkük olyan, mint a biztosíték: a túlterhelés kicsapja. De amennyire érzékenyek a negatív dolgokra, ugyanannyira érzékenyek az örömre, boldogságra, a szeretet légkörére is. A pápai mise napján egy hatalmas, egymás tagjait szerető közösség jött létre. Ők ezt a szeretetet, tisztaságot azonnal magukba szívták. Sokkal jobban, mint mi, felnőttek.

Azt mondta egyszer, hogy a gyerekekhez bölcsesség szükséges, nem érzelem. Mégis, mintha mindig érzelmi megközelítésből beszélne róluk.

Ahhoz, hogy a gyerek úszni vagy angolul beszélni tudjon, meg kell tanítani úszni és angolul beszélni. Ehhez pedig bölcs tanárok kellenek. Ferenc pápa a befogadás jelentőségét hangsúlyozta, de ez önmagában még nem elég. Eddig több mint hatezer gyereket fogadtunk be, de ha nem neveltük volna őket, ha nem magyaráztuk volna el, mit kell tenniük, hogy a társadalom értékelje és elfogadja őket, akkor most is ugyanúgy a periférián lennének, mint amikor hozzánk kerültek. Iránymutatással, nyugodt, higgadt érveléssel kell őket az útra engedni.

Ha csak annyit mondunk nekik, hogy „te így vagy jó és szép, ahogyan vagy”, akkor magunkat és őket is becsapjuk. Meg kell értetni velük: nem a bőrszín vagy a családi állapot, hanem kizárólag a viselkedés és a normák betartása iránti tiszteletük alapján ítélik meg őket.

Rá kell mutatnunk arra, hogy miben lenne célszerű változniuk, aztán segíteni ezt a változást. Ehhez pedig alapvetően bölcsesség kell, nem pedig érzelem. Jézus soha nem mondta, hogy menjetek és fogadjatok be mindenkit, azt viszont igen: „menjetek, és tanítsatok minden népet!”.

A sok év alatt érezte bármikor úgy, hogy elfogy a türelme? Került olyan szituációba a gyerekekkel kapcsolatban, amikor elfogyott ez ereje?

Ezért jó, hogy a bölcsességet helyezzük előtérbe. Ha gondoskodni tudok másokról, megteszem. Adódtak lehetőségeim, éltem velük. Az ember hatalmas érték.

Se a ruhát, se a házat, se a diplomát, semmit nem fogunk magunkkal vinni az örök életbe, csak a halhatatlan lelket.

Az anyagi javakra úgy tekintek, mint a csomagolópapírra. A lényeg alatta van: az maga az ember.

Van, aki szenvedélyesen gyűjt anyagi dolgokat, festményeket, autókat, ritkaságokat. Én ugyanilyen szenvedélyesen gyűjtöm a legértékesebbet, a lelkeket. Ezért kezdtem gyerekeket befogadni. Ők nem olyanok, mint a bélyeg, ha lerakom, nem maradnak ott. Érző emberek, saját élettel és gondolatokkal. Az én legfőbb feladatom az, hogy ezeket a kis életeket hagyjam kibontakozni, ne a saját akaratomat erőszakoljam rájuk. Minden magocskában ott van a virág, a jó kertész pedig öntözi, gondozza, de hagyja, hogy szépségét önmaga mutassa meg.

Mert erőszakkal, türelmetlenséggel senkinek nem lehet segíteni. Nem vagyok híve az erőből, kényszerből nevelésnek, az nem hoz gyümölcsöt. Mindig elmondom a gyerekeknek a lehetőségeket, azt, hogy mit tudok nekik felkínálni, de azt is, mit szeretnék cserébe. Ha valakinek nem tetszik, akkor elmegy. Volt rá példa. Arra is, hogy két év múlva sírva kopogtatott: szeretne visszajönni.

A Szent Ferenc Alapítvány olyan, mint egy nagy fa, amelyre az ég madarai rászállnak. Van, amelyik ott rak fészket, van, amelyik csak megpihen és tovább repül. Hagyom, repüljön. Én nem akarok kalitka lenni.

Tehát nem kísérni kell őket az úton, csupán megmutatni nekik az irányt?

A gyerek olyan, mint egy sportoló: szüksége van egy jó edzőre, hogy ki tudja adni magából, ami benne rejtőzik. Önmagától nem jár a bajnoki cím senkinek. Azért meg kell küzdeni, ahhoz kell az edző, aki bajnokot csinál valakiből. Másképp csak bukdácsolás, küszködés az egész. Nagy baj van, ha az edzőket félreállítják, és azt mondják: mostantól mindenki úgy sportol, ahogyan akar. A szabályokat, a normákat be kell tartani és be kell tartatni, ez mindennek az alapja. Butaság lenne ezt nem tudatosítani a gyerekben. Az úton elindulásnak és az utazásnak vannak szabályai. Nem mindig könnyű, de el kell fogadni. Szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz.” Ezt nem én mondom, ezt Jézus mondja. Alanyi jogon az Isten nem adja nekünk a mennyek országát.

Vannak azonban pillanatok, amikor az út le van zárva. Egy ilyen időszakon vagyunk túl, hiszen a járványhelyzet mindent megváltoztatott. Lelkileg mennyire viselte meg a pandémiás időszak?

Az ember életét a külső körülmények befolyásolják. Ezekhez alkalmazkodnia kell. A vírus, úgy tűnik, tanyát vert nálunk, de reméljük, idővel tovább áll. Aztán majd jönnek újabb nehézségek, amelyekkel szintén szembeszáll az emberiség. Türelmesen, hittel. Ez a dolgunk. És az, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki egy szerencsétlen helyzetből.

Mindez persze bonyolultabbá válik, ha az ember karanténból a fertőzés miatt kórházba kerül. Önnel is ez történt. Gondolt akkor arra, hogy lehet, a kórházi szobát látja utoljára az életben?

Hogy féltem-e a haláltól? A keresztények örök életbe vetett hite nagy biztonságérzettel tölti el az embert. A halált ugyanúgy el tudom fogadni, ahogyan az életet.

Pedig szeretek élni. Isten megajándékozott a gyönyörű léttel, de ez a lét önmagában még semmi ahhoz képest, amivel a hit kipótolja. Ahogy az írás mondja: „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nem az elmúlásra készülök, hanem az örök életre.

Nem aggódott, hogy a pandémia alatt erősödik majd az individualizmus, amelyet ön különösen káros jelenségnek tart?

A járvány furcsa módon sok helyen éppen az individualizmus háttérbe szorításához nyújtott segítséget.

Az emberek egyszer csak rákényszerültek, hogy ne csak magukkal foglalkozzanak. Összezárva, lehetőségek nélkül hirtelen elkezdtük meghallani, megérteni a másikat. Együtt örültünk, sírtunk vele. Ha volt pozitív hozadéka a pandémiának, ez biztosan az volt. Ha nem tudunk kinézni magunkból, ha nem vesszük észre, mennyi szép dolog van rajtunk kívül, akkor az ránk nézve is romboló. Az individualizmus problémája az arányokban rejlik. Az nem lehet főállású beosztás, hogy csak magunkkal törődünk. Az egyszerűen önzőség.

Az individualizmus napjaink népbetegsége. Mindenki azt hajtogatja: én, én, én, én. Néha döbbenten ülök a gyóntatószékben, hallgatva, látva, hogy mennyi magányos ember van. Fragmentálódott a társadalom, amelynek a kiindulópontja éppen az, hogy folyton csak magunkra figyelünk, nem a másikra. Ez elszomorító, egyben zsákutca.

Le lehet győzni ezt a jelenséget?

Az Eucharisztikus Kongresszus gyönyörű példa volt arra, hogy igen. Láttuk és éreztük a bizalom, a szeretet vezérelte összefogást. A közösség erőt adott, megfordult egy folyamat. Az individualizmus napjainkra már nem csak egyénekre bontva értelmezhető. Az önzőség lehet kollektív is. Ha egy társadalom tagjai csak magukra gondolnak, az teljes csőd. Egy önmagába forduló világ szükségszerűen elemészti magát. Szilágyi Domokos gyönyörűen fogalmazta meg: „boldog lehetek, hogy törődhetem veletek”. Az ember ezt a boldogságot nem önmagában, hanem önmagán kívül tudja megtalálni. Ki kell tárni a szívünket, mernünk kell a másikra nézni, kézen fogni, vele sírni és örülni. Ez nem lemondás. Ez maga a legfontosabb összetevőnk: a szeretet. És gyógyít bennünket. Mert az Isten nem kér olyat tőlünk, ami fáj.

Comments are closed.

Weboldalunk bizonyos funkcióinak működéséhez és a célzott hirdetésekhez sütikkel gyűjt névtelen látogatottsági információkat. Az Elfogadom gombra kattintva a webhely használatával Ön elfogadja a weboldal sütikre vonatkozó aktuális adatévelmi irányelveinket. További információért kattintson ide.

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close