A háborúk a történelem során sokszor húzódtak akár évtizedekig is, de a hadtörténet régóta kutatta, melyek voltak azok a fordulópontok, amelyek végül eldöntötték a csatározások végeredményét. Most ezekből szeretnénk felidézni néhányat.

Az emberiség történetét lényegében a kezdetektől – sajnálatos módon – hosszabb-rövidebb ideig tartó háborúk sora tarkította. Ez között voltak olyanok, amelyek úgy értek véget, hogy egyik fél sem tudott fölébe kerekedni a másiknak, s olyanok is, ahol az egyértelmű túlsúly miatt lényegében csak az volt a kérdés, hogy az erősebb fél mikor arat teljes győzelmet, vagy vívja ki a megadást.

Hannibál hiába győzött, Róma kerekedett felül 

Ám akadtak olyan háborúk is, amelyek során a hadiszerencse ingadozott, s végül nem az győzött, aki fölényre tudott szert tenni. Jelen írás néhány olyan fordulópontot idéz fel, melyek végül eldöntötték, vagy megfordították a háború végeredményét.

John Trumbull: Paulus Aemilius halála a canneas-i csatában című festménye (1773)
Forrás: Wikipedia

Ilyen volt például a Cannae-nál megvívott csata Kr. e. 216-ban, a második pun háború idején, de végül nem úgy, ahogy azt a csata végét követően sejteni lehetett. A punok zseniális hadvezére, Hannibál vezette karthágói seregek vélhetően kétszer akkora római haderőt kényszerítettek térdre, sőt elesett az egyik konzul, Lucius Aemilius Paullus is. Úgy festett, Róma elbukik, ám Hannibál végül nem ostromolta meg az örök várost és jó másfél évtizedig húzódott el még a két fél közötti háború, ami aztán Róma diadalával ért véget. Polübiosz görög történetíró azt jegyezte fel Cannae-ról, érzékeltetendő a vereség mértékét, hogy a Rómához a korábbi vesztes csaták után rendíthetetlenül hű szövetségesek ekkor kezdtek kételkedni Róma hatalmában. Ám, mint láthattuk, az ütközet végül másképp bizonyult sorsdöntőnek a háború kimenetelét illetően, Hannibál ekkora diadalt többé nem aratott, Róma pedig összeszedte erejét. Ahogy egy másik pun hadvezér, Maharbal fogalmazott Livius szerint: „Győzni, azt tudsz, Hannibal, de a győzelmet kihasználni nem tudod!”

Hasonlóan sorsdöntőnek bizonyult a Poitiers és Tours között jóval később, 732-ben megvívott fegyveres összecsapás. Az Ibériai-félsziget felől betörő mór csapatok itt mérték össze fegyvereiket Martell Károly frank uralkodó katonáival, akihez Odo, Aquitania hercege fordult segítségül (mindketten ott voltak a csatatéren). Máig vitatott, hogy vajon a hódítok, ha a csatát nem vesztik el, meg tudtak volna-e tartani a Pireneusokon túl bármilyen területet, de az bizonyos, hogy a csata hozzájárult ahhoz, hogy ne tudjanak tovább terjeszkedni rövid időre sem errefelé. A frank gyalogság pajzsfalát képtelenek voltak áttörni a támadók lovasai, ami kiemelkedően fontos momentum volt a csata kimenetelét illetően. Végül Abd al-Rahman ibn Abd Allah al-Ghafiqi, a támadók vezetője is életét vesztette. Poitiers volt a legtávolabbi pont, ameddig a mór hódítók eljutottak. Bárhogy is, ezt követően vette kezdetét a mórok visszaszorításának több évszázadon át húzódó folyamata, a reconquista háborúk sora, amely 1492-ig, Granada elestéig tartott.

Anglia felemelkedése az Armada pusztulásának köszönhető

Hasonlóan fontos fordulatot hozott a háborúvá fajult spanyol–angol ellentétekben a legyőzhetetlen hajóhad, a nagy, vagy másképp „hatalmas és szerencsés” (Grande y Felicísima) armada pusztulása 1588-ban. Az armadát végül a természet győzte le: hiába hajóztak Anglia partjaihoz, a La Manche csatornában a tengeri viharok súlyos csapást mértek a spanyol flottára, amely, miután az angol hajók is kárt tettek benne, vert seregként kényszerült visszatérni. A Don Alonso Pérez de Guzmán el Bueno, Medina Sidonia 7. hercege által parancsnokolt 130 hajóból 65 tudott hazatérni, a 30 000 emberből mintegy 20 000 vesztette életét.

Hendrik Frans Schaefels: A spanyol Armada pusztulása 1588-ban
Forrás: Wikipedia

A tengeri hadviselésben ez fordulópontnak bizonyult, Anglia felemelkedéséhez döntően járult hozzá az armada kudarca.

Az Oszmán Birodalom európai terjeszkedésében, pontosabban e terjeszkedés megfékezésében és az oszmánok visszaszorításában Bécs 1683. évi sikertelen ostroma játszott főszerepet. Kara Musztafa nagyvezír mellett harcolt Thököly Imre is, akit – érthetetlen módon – Magyarországon máig sokan szabadsághősként tisztelnek, holott egész életében az oszmánok gátlástalan kiszolgálója volt, és a Magyar Királyság ellen fogott fegyvert.

Ismeretlen festő: A bécsi csata 1683-ban
Forrás: Wikimedia commons

Bécset Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf parancsnoksága alatt védelmezték, míg a város felmentésére nemzetközi haderő állt össze, a pápai állam és a Velencei Köztársaság mellett a Lengyel–Litván Unió is küldött katonákat, személyesen  Sobieski János király vezetésével. A sikertelen ostrom végül Kara Musztafa életébe került (selyemzsinórt kapott), míg egy évvel később, 1684-ben XI. Ince pápa kezdeményezésére létrejött a Szent Liga, az európai méretű, törökellenes szövetség: nem véletlen, hogy három évvel Bécs ostroma után, 1686-ban Lotharingiai Károly herceg nemzetközi csapatai felszabadították az 1541 óta oszmán kézen levő Budát, miután 1684-ben sikertelenül próbálkoztak meg ugyanezzel.

Lipcse lett Napóleon sírja

1746-ban a cullodeni csata volt az, ami eldöntötte, hogy „bonnie prince Charlie”, azaz Charles Edward Stuart herceg képtelen lesz véget vetni az angol uralomnak Skócia felett. Az 1745-ben francia segítséggel kitört jakobita felkelés csúcspontja volt, mikor a herceg katonáival partra szállt, majd miután számosan csatlakoztak hozzá, s több győzelmet arattak az angolok ellenében. Ám 1846. április 16-án a II. György angol király legfiatalabb fia, Vilmos Ágost, Cumberland hercege által vezetett „vöröskabátosok” kitűnően képzett, fegyelmezett, modern lövegekkel felfegyverzett katonái a lelkesedés fűtötte skótok soraiban valóságos mészárlást rendeztek. A kartácstűz pusztítása nagyon hamar eldöntötte a csata sorsát, a herceg álruhában menekült Skye szigetére, majd onnan tovább, Skóciára pedig soha nem látott erővel nehezedett az angol elnyomás.

A sort hosszan lehetne még folytatni, talán két csatát említenék még röviden: 1813-ban a Lipcse mellett vívott ún. „népek csatája” után vált egyértelművé Bonaparte Napóleon bukása. A győztes szövetségesek betörtek francia területre, a volt császár pedig száműzetésbe kényszerült Elba szigetére, ahonnan ugyan száz napra még vissza tudott térni, de „csak” azért, hogy Waterloo után immáron holtáig egy másik sziget, Szent Ilona foglya maradjon.

A.I. Zauerweid: A lipcsei csata
Forrás: Wikimedia commons

Végül nem hagyható említés nélkül az 1863. évi gettysburgi csata, amelyet George G. Meade vezérőrnagy és Robert E. Lee tábornagy seregei vívtak meg az amerikai polgárháború során. Az északiak itt állították meg a konföderációs sereg előrenyomulását észak felé a polgárháború talán legvéresebb fegyveres összecsapásában, amit a háború fordulópontjaként is számon tartanak, mások vitatják ebbéli jelentőségét, az azonban tény, hogy Gettysburg után a Konföderáció nem támadott meg többé északi területeket, s végül elvesztette a háborút.