Szinte közhely, hogy egy esküvőn elsősorban az számít, hogy a pár sokáig boldog legyen, nem pedig a külsőségek, de a ruha – főleg a nőké – mégis évszázadok óta különösen fontos része az esküvői ceremóniának. Hogyan változott ez a ruhadarab a divat, a tervezők és a társadalmi-gazdasági körülmények hatására? Miként formálták a vallási hagyományok vagy éppen a szocialista hiánygazdaság? Hogyan örökítették meg a fotográfusok a párokat? Mit írt az esküvői fényképekről Gárdonyi Géza és melyik világhírű divattervező készítette Apponyi Geraldine esküvői ruháját? Az esküvői ruhák száz év alatti változásait követjük végig a Fortepanon található képek segítségével.
1840. február 10-én Viktória királynő feleségül ment Albert herceghez, ez jelezte előre biztosan a menyasszonyi ruhák új, fehér korszakát.
Noha előfordulhat, hogy Viktória királynő előtt már más is megjelent fehér színű ruhában az oltárnál, ő az, akiről először készült így fénykép.
Persze csak az igazán gazdagok engedhették meg maguknak azt, hogy ilyen eseményekre a fehér színt válasszák, hiszen a ruha könnyen koszos lett és nem volt egyszerű a tisztítása sem.
Akkoriban a nők a meglévő legszebb ruhájukat vették fel az esküvőre, és amint feleséggé váltak, feketébe öltöztek át.
Így tehát igazán a huszadik században válhatott szélesebb rétegek számára elérhetővé a fehér színű menyasszonyi ruha.
Századforduló, a XX. század eleje
Az 1900-as évek elejének divatját egyértelműen a hosszú, földig érő menyasszonyi ruha határozta meg, melyet a derekat erősen karcsúsító fűző tett igazán jellegzetessé.
További jellemzője ezeknek a ruháknak az álló gallér és a földig érő fátyol, valamint gyakran az uszály is. A fehér szín ekkor még nem volt igazán gyakori, inkább a mályva vagy halvány rózsaszín, esetleg a világoskék volt jellemző. Anyagát tekintve a finomság és minőség jellemezte a századelő ruháit, kézi munkájú díszítéssel, aminek köszönhetően viszont elég nehezek voltak.
Ha valaki stílusban vagy színben a divattól eltérő ruhában jelent meg az oltár előtt, annak az anyagi háttér mellett az újbóli házasságkötés is lehetett az oka.
A Magyarország című lap 1900-ban az angol divat hazánkban megjelenő hatását elemezte:
lassanként nálunk is meghonosul az az angol szokás, hogy a rózsafejdíszt nagy kerek kalappal helyettesítik. De ezzel a divattal jó lesz nem nagyon sietni, mert a régi mindenesetre kedvesebb. Ami a férfiakat illeti, a vőlegény és vőfélyek frakkban jelennek meg az esküvőn. Az uralkodó anglománia valószínűleg nálunk is meghonosítja e nem éppen ünnepélyes divatot.
A cikk még azt is megemlíti, hogy az angol középosztálybeli hölgyek a „legritkább esetben viselnek fehér menyasszonyi ruhát, csak közönséges tarka utcai ruhában” járulnak az oltárhoz.
Esküvői fényképek a kirakatban
Habár az esküvői képek elsősorban emléknek készültek a házasok – illetve családjaik és barátaik – számára és a családi albumban kaptak helyet, egy-egy jól sikerült darab a fényképészműtermek kirakatában is megjelent – ezzel is bemutatva és hirdetve a fotográfus szaktudását. Gárdonyi Géza Egy új pár fényképe című 1926-os írásában elmélkedik az esküvői képek furcsaságáról, a szerelem és boldogság mibenlétéről:
A fényképészek kirakatában a középső kép rendesen egy új házaspár fényképe. A férfi térdig érő szalonkabátban. Jól fésülten. Bajusza pödörten. A nő fehér atlaszban, koszorúsan. A koszorún át földig érő fátyol. A kezében terebélyes virágcsokor. Az ilyen fényképek néha meghatók, néha komikusak, de mindig érdekesek. Különösen a rút házaspárok, a meredten vagy bambán nézők, vagy ahol a nő fél méterrel magasabb, mint a férfi, vagy ha összeillenek is, oly közömbös arccal néznek kifelé a kirakatból, mintha azt mondanák: – A fényképész kedvéért esküdtünk. Bocsánatot kérünk, hogy magunkra vettük ezt a drága ruhát. De mindegy az, akármilyen házaspárt mutat is a fénykép, nem szabad rajta nevetni. A házasság épp oly ünnepi esemény, mint a születés meg a temetés. Szép ember és rút ember egyaránt az Isten áldó kezét érzi ilyenkor a fején, és párjával együtt a boldogság verőfényében sütkérezik. Az ember érdeklődéssel néz rájok. Minden arc érdekes, ha olyan utazóé, aki ismeretlen világba indul, – s az ismeretlen világok között a boldogság országa a legismeretlenebb. Mindenkinek más a térképe róla.
A két világháború között
Az első világháború utáni évtized jelentős változásokat hozott az esküvői ruhák terén, amik megrövidültek, mert már nem volt „kötelező” a hosszú menyasszonyi ruha.
Ezzel együtt az uszály is eltűnt, amit az egyenes, lefelé enyhén bővülő ruhák váltottak fel.
Ez a változás a harisnya- és cipőiparnak kedvezett igazán, mivel így már ezek a ruhadarabok is láthatóvá váltak a menyasszonyon. A fehér körömcipők mellett megjelent a bokapántos, fekete – a mai néptáncosokon is látható – karaktercipő is, gyakran fehér harisnyával. A csontfehér, a pezsgő és a bézs színek hódítottak és egyre gyakrabban jelent meg a csipke is. A szoknya többnyire selyemből készült, a ruhák szabása tovább egyszerűsödött, a derékra egyre kevesebb hangsúlyt fektettek.
Az egyre népszerűbb mozifilmek is nagy hatást gyakoroltak a divat változására – így például az 1937-es Hófehérke és a hét törpe, az 1939-es Óz, a csodák csodája és az Elfújta a szél. Ismét megjelent a kisebb abroncsok viselete is.
A ruha mellett a kiegészítők is megváltoztak: a fátyol immár nem töltött be olyan lényeges szerepet, mint régebben, amikor vallási funkciója volt és a menyasszony arcának eltakarására szolgált (például a zsidó és a katolikus vallásban),
ettől kezdve inkább csak dísz maradt. Mellette pedig megjelentek a különböző art deco elemek, boák és tollak. A fényképek már nem feltétlenül műteremben készültek, így életszerűbbé váltak, és megfigyelhető az is, hogy a virágcsokor szintén kisebb és rövidebb, könnyebb lett, így a menyasszonyok már akár egy kézben is elbírták. Készülhetett selyem- vagy élővirágból is, amelyet aztán megőriztek.
Az 1930-as években hosszabb ruhák is megjelentek, ahogy a Nagyasszony című lap 1936-ban írta:
a mindig változó divat hatása még az olyan rendkívüli öltözékeken is érezhető, mint a menyasszonyi ruhák. A rövid ruhadivat ideje alatt a menyasszonyi öltözékek is majdnem térdig érővé rövidültek […] Amint ezt a szélsőséges irányzatot a ruhák megszolidulása követte, a menyasszonyi öltözékek is meghosszabbodtak. Jelenleg — a nagy estélyi ruhákhoz hasonlóan — a földig érő és hátul sleppekben végződő menyasszonyi ruhák divatosak!
1938-ban az egész országot egy esküvő tartotta lázban: Apponyi Geraldine ekkor házasodott össze I. Zogu albán királlyal. A ceremóniára
az esküvői ruhát és a koszorúslány-ruhákat Chanel készíti. Repülőpostán küldték el a méreteket és a ruhák szállításakor érkezik csak Tiranába a Chanel-ház első üzletvezetője, hogy az esetleges apróbb javításokat elvégeztesse
írta a Színházi Élet.
A férfiak esetében az 1920-as években a frakkot fokozatosan elkezdte felváltani a jóval kényelmesebb szmoking, néhol felbukkant a zsakett is.
A fehér inggel és csokornyakkendővel viselt öltönyt díszzsebkendővel és minden esetben sötét, fűzős bőrcipővel hordták. Az 1930-as években az öltönyhöz klasszikus formájú, fehér nyakkendőt kötöttek leggyakrabban és az állógallér is kiment a divatból, helyette a visszahajtott gallér lépett színre. Megjelent továbbá egy kiegészítő is: a fehér kesztyű. Természetesen a férfiakra is nagy hatást gyakorolt a mozi, a híres színészek ruháira ők is felfigyeltek és ennek hatására is alakult a divat.
A vallások és a földrajz szerepe az esküvői öltözékben
A különböző vallások – mint oly sok mást – az esküvőket is meghatározták nemcsak szokásokban és szabályokban, de az öltözködés terén is. Számos szabályt kell betartani egy katolikus vagy református, illetve egy zsidó esküvőn, melyeket tovább árnyal az adott korszak, a tájegység és társadalmi berendezkedés is.
Általánosságban elvárt, hogy a menyasszony a templomba csak fedett vállal és minél inkább elrejtett dekoltázzsal és háttal lépjen be, de a ruhája hosszát tekintve is a földig érőt részesítik előnyben.
A század közepéig jellemző volt, hogy a tájegységhez igazodó népviseletekben jelent meg az ifjú pár az oltár előtt. A férfi bocskait vagy díszmagyart viselt, a menyasszony díszmagyar öltözetben ment férjhez. Természetesen az esküvői ruhához is kötődtek népszokások, Bács-Bodrog vármegyében például az esküvőt megelőző napon
a menyasszonyhoz elviszik az esküvői ruhát, viszonzásul a sok ajándékért, amit ő a vőlegény legközelebbi rokonai részére készített és amit át fog adni. A menyasszony az esküvői ruhát bizonyos ünnepélyességgel veszi föl. Imádsággal kezdi az öltözködést, egy Üdvözlégy Máriával
írja a Magyarország vármegyéi és városai enciklopédia 1909-ben. A kommunista idők még a falvakban is nagyrészt eltörölték a népviseletet és innentől kezdve a vőlegény fekete öltönyben, a menyasszony városias, fehér ruhában mondta ki az igent. A népviseletek leginkább az összetartó közösségeknek és az elszigeteltségnek köszönhetően maradtak fenn.
A zsidó esküvőn fontos, hogy a vőlegény fején legyen kipa, a menyasszonyén pedig fátyol, továbbá, hogy az öltözködés közben a jobb oldalra kell felhúzni minden ruhadarabot elsőként.
A vőlegény a cipőjét is a jobb lábára húzza fel előbb, azonban azt nem köti meg, felveszi a bal lábára is a másik lábbelit, azt megköti, és csak utána térhet vissza a másikra. A zsidó esküvő során csak a menyasszony ujjára kerül gyűrű, méghozzá nem a gyűrűs-, hanem jobb mutatóujjára.
A II. világháború és a szocializmus évtizedei
Az 1940-es évek esküvőiruha-divatját is a második világháború és következményei határozták meg. Az anyaghiány miatt fontos lett a praktikum, így
az évtized második felében még egyszerűbb ruhákat viseltek a menyasszonyok, mint az 1930-as években: megszabadultak az abroncstól és lágy esésű, földig érő ruhákban mondták ki az igent.
Igazi vagy műselymet használtak, de már megjelent a bársony is. Színben a fehér mellett jelen volt a csont- és krémszín, valamint a bézs is. A fátyol ebben az időszakban megnyúlt, így a bevonulás előkelőbbé vált. A fotókon általában a pár elé kanyarítva helyezték el a földre érő részt. A vőlegények gyakran zsinórdíszes öltönyt és hímzett szélű nyakkendőt viseltek – Bocskai-öltönyt Petőfi-galléros inggel –, ezt kesztyűvel és kisebb bokrétával egészítették ki. A világháborús években nem volt ritka vőlegényi viselet a katonai egyenruha sem.
Az évszázad felénél – a háború okozta nehézségek ellensúlyozása miatt is – szembetűnő változásokon ment keresztül az esküvői divat: a menyasszonyi ruhák felső része szűk lett, hangsúlyozva a derékvonalat – így a fűző is visszatért a divatba.
Megjelent a csónaknyak, ami nagy újdonság, hiszen jóval többet enged láttatni a menyasszonyból.
A szűk felsőrész mellé hatalmas, bő, hosszú vagy térd alá érő szoknyákat viseltek, alatta merevítővel, hogy szétálljon. Ez Christian Dior Corolle nevű kollekciójának volt köszönhető, melyet 1947-ben mutatott be és később The New Look néven vált ismertté. Ez a sokkal nőiesebb stílus az 1950-es évek elején határozta meg inkább a divatot, később azonban a kommunista szellemiségre jellemzően a nőies jegyeket háttérbe szorító ruhák is megfigyelhetők.
Az anyaghiány és az államosítás a ruhaipart is elérte, ennek eredményeképp nem volt igazi lehetőség az egyéniség kifejezésére az öltözködéssel: a férfiak többsége nagyon hasonló stílusú és színű ruhákat hordott, és nem volt ez másképp az esküvőkön sem,
ahol egyszerű szabású, fekete öltöny volt a megszokott. Kiegészítőként a fehér kesztyű szerepelt, visszatért a csokornyakkendő, valamint megjelent a lakkcipő.
A Magyar Ifjúság 1967-ben négyféle esküvői ruhatípust mutatott be: nagy esküvőn
a legünnepélyesebb a hosszú fehér menyasszonyi ruha, földig érő fátyollal. Anyaga lehet brokát, csipke, madeira,
KISZ-esküvőn a leggyakoribb, hogy a menyasszony
fehér ruhát visel. A fátyol pelerinszerű, a ruha fehér,
szerény esküvőnél
a menyasszony egyszerűbb ruhában megy az anyakönyvvezető elé. Az anyag színe fehér,
míg kis esküvőnél
sötét utcai ruha is megfelel, csupán a fehér kiegészítők jelzik az ünnepélyességet.
Természetesen a szocialista hiánygazdaságban a praktikum is fontos szerepet játszott:
a menyasszony nagyon szép lehet olyan egyszerű ruhában is, amelyet – némi átalakítással, vagy akár anélkül – máskor is felvehet. Kis fehér fátyol, művirággal díszített frizura, hajpánt, szalag, s a ruhához illő kiegészítő – mindez hatásban alig marad el a hagyományos »nagytoalett« mögött
írta a Tükör című lap 1975-ben.
Az 1970-es és ’80-as évekre mindenesetre nagyobb lett az ifjú párok szabadsága, csökkent a hagyományok szabta kötöttségek mértéke, egyre nagyobb szerepet kaptak a divathullámok.
Jellemzően letisztulttá vált a ruha, mellőzték a csipkét és a fodrokat is, és szinte egyenes vagy enyhén bővülővé vált a vonala. A hölgyek többsége azért még mindig ragaszkodott a hosszú fehér ruhához és a fátyolhoz, míg mások a színesebb megoldásokat választották, inkább púderrózsaszín, égszínkék vagy a mentás, esetleg vízzöldes árnyalatokban jelentek meg a nagy napon.
A legnagyobb újdonság azonban az nadrágkosztümök elterjedése volt, amivel együtt az úgynevezett tortaruha is nagyon elterjedt.
Ezt a fazont rengeteg csipke és dísz – szalag vagy fodor –, valamint terjedelmes ujj jellemezte. A ’80-as években leginkább romantikus, színes darabok jellemezték a ruhákat és ismét elterjedtté vált a krinolin is. A kiegészítőket tekintve, ahogy a hosszú, fehér ruha, úgy a fátyol is népszerű maradt, de elfogadottá vált a kalap is. A menyasszonyi csokrok gyakran mezei virágokból álltak, a menyasszonyok haja pedig leginkább göndör és tupírozott, dauerolt volt.
Ami a vőlegényeket illeti, az ő szabadságuk is megnőtt, ugyanis innentől már nem volt „kötelező”, elvárt a sötét viselet részükről sem, megjelentek a világosabb, sőt, a színes öltönyök és zakók. Vonalvezetésük jóval karcsúbb lett, kiemelve a férfiak alakját.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/eskuvoiruha-divat
