Győzni mentek a magyar katonák a Don-kanyarba, hazugság, hogy meghalni küldték őket silány fegyverekkel

Először találtak nanoműanyag-szennyeződést a Föld mindkét pólusán
2022-01-22
A magyar kultúra napja – Megnyílt a Magyar Zene Háza
2022-01-23
Show all

Győzni mentek a magyar katonák a Don-kanyarba, hazugság, hogy meghalni küldték őket silány fegyverekkel

A doni katasztrófát sokan a magyar királyi Honvédség fekete napjának tekinti. De tényleg azért szenvedett vereséget a magyar királyi 2. honvéd hadsereg, mert silány fegyverzettel, meghalni dobta oda a keleti frontra a katonákat a meggondolatlan politikai elit? Hányan vesztették életüket a harcokban? Számos kérdés szít vitát a mai napig, ezeket boncolgattuk Szakály Sándor egyetemi tanárral, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatójával.

Kevés vitatottabb epizódja van a magyar királyi Honvédség második világháborús történetének, mint a doni tragédia. Hogyan kerültek a magyar honvédek a szomorú emlékű Voronyezs térségébe?

A magyar királyi 2. honvéd hadsereg frontra küldését megelőzte németek Moszkva előtti veresége. A jelentős veszteségek miatt felértékelődött számukra a kisebb fegyvertárs országok katonai potenciálja és gazdasági ereje.

1942 januárjának első napjaiban Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter, majd a hónap végén Keitel tábornagy érkezett Magyarországra, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszterrel és a Honvédség vezetőivel a németek számára biztosítandó magyar katonai erő kérdéséről tárgyaljon.

Sokat követeltek, gyakorlatilag a teljes honvédség frontra küldését. A magyar katonai és politikai vezetés ezt érthető módon elfogadhatatlannak tartotta.

Ehelyett tette a Honvéd vezérkar főnöke, Szombathelyi Ferenc vezérezredes azt az ellenajánlatot, hogy valamikor tavasszal a keleti hadszíntérre küldenek egy hat dandárból álló erőt, ebből lett az alkudozások végén kilenc dandár.

Van egy olyan, sokat emlegetett narratíva, hogy a katonákat leselejtezett fegyverzettel, meghalni küldték a frontra…

Ennek éppen az ellenkezője igaz. 1942. április 11-én, amikor útnak indultak az első alakulatok, a Honvéd Vezérkar főnöke a 2. hadsereg kiképzéséről és anyagi felkészültségéről kiadott  értékeléseben úgy fogalmazott, hogy

„A drága magyar vérrel takarékoskodni kell; ezt minden magyar parancsnoknak kötelességévé teszem.” A felszerelésre pedig az a direktíva vonatkozott, hogy mindenből a legjobbat kell adni.

Szakály Sándor egyetemi tanár

Más kérdés, hogy ami itthon a legjobbnak számított, az messze nem volt elég egy nagyhatalom ellen. Kis országok hadseregei ma sem tudnak olyan erős arzenált felmutatni, mint egy brit, francia, vagy amerikai haderő, akkor sem volt ez másképp.

Ráadásul a két világháború között Magyarországon a trianoni békediktátum rendelkezései miatt szó sem lehetett számottevő katonai fejlesztésekről, komolyabb lépésekre csak az után kerülhetett sor, hogy a bledi egyezmény 1938-ban kimondta hazánk fegyverkezési egyenjogúságát. Ám a reális cél ekkor is inkább egy olyan haderő felépítése volt, amely a környező országokkal vívott fegyveres konfliktusokban megállja a helyét.

Akkor még sem volt reális esélyük a magyar honvédeknek a Vörös Hadsereggel szemben…

Szombathelyi már az alkudozások alatt jelezte a németeknek, hogy a magyar királyi Honvédség kiképzése és felszerelése nincs azon a szinten, hogy a Szovjetunió ellen bevethető legyen, ezért, elsősorban felszerelés és fegyverzet terén támogatást kért.

Erre a németek ígéretet is tettek, amit, legalább is részben be is tartottak. Leszállítottak például nehézfegyvereket, harckocsikat és lövegeket. 

Mivel a magyar királyi Honvédség egy mai szóval élve koalíciós háborúba szállt be, mindenki arra számított, hogy kiegészítő feladatokat kapnak majd a keleti fronton. Megszálló, vagy biztosító műveletekre még a kevésbé élvonalbeli technikával ellátott magyar királyi 2. honvéd hadsereg is képes lett volna.

Ezzel szemben az első vonalba kerültek, ahol a kétszázezer fős létszámmal rendelkező hadseregnek kétszáz kilométeres arcvonalat kellett védenie 1942 késő őszétől. Ez egy teljesíthetetlen feladat volt.

Visszatérő vád, hogy egy vesztes háborúba szálltak be a magyar katonák. Benne volt már akkor a pakliban a német vereség?

1942 nyarán még nem sokan fogadtak volna arra, hogy a Szovjetunió állva marad a Wehrmacht-tal szemben. Az az év még a német hadműveleti sikerekről szólt, ebben igazán csak a sztálingrádi csatavesztés hozott fordulatot 1943-ban.

De addig nehéz lett volna elhinni, hogy a németek vereséget szenvednek. Amit a német haderő a addig produkált, az mindenkit lenyűgözött.

Franciaország Európa egyik legnagyobb szárazföldi haderejével rendelkezett, mégis gyakorlatilag hat hét alatt omlott össze, a kisebb országok értelemszerűen nem tudtak ellenállni, gondolhatunk a Benelux államokra vagy Norvégiára, illetve Dániára.

A közvéleményben csak 43 környékén kezdtek el megjelenni a kétkedő hangok, a katonai vezetés tagjai számára pedig éppen a Don menti vereség adott okot az elgondolkodásra.

Lehetett volna tenni valamit a katasztrófa elkerülése érdekében? Mondjuk jelezni a németeknek, hogy ennyi emberrel védhetetlen az arcvonal…

A hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes pontosan látta a veszélyt, ezért már ősszel folyamatosan kérte az utánpótlást, és az arcvonal rövidítését.

Decemberében viszont Hitler határozottan kérte Horthy Miklóst, hogy a magyar hadsereg a végsőkig tartson ki. Ez érthető módon nem sikerülhetett.

Jány Gusztáv vezérezredes megítélése is vitatott.

1943 január 12-én indult meg a Vörös Hadsereg támadása egy hatalmas arcvonalszakaszon, és ahogy az várható volt, két hét leforgása alatt áttörték a frontvonalat, ahol egyébként a magyar katonák tartanak ki legtovább szemben az olaszokkal hogy a németekkel.

A németek miért nem küldtek segítséget? Az ő érdekük is az lett volna, hogy meghiúsuljon a szovjet áttörés…

Mozgósítható erőkkel a németek sem rendelkeztek, a Cramer hadtest volt az egyetlen bevethető tartalék, a teljes frontszakaszon.

A végsőkig kitartásra vonatkozó parancs teljesült, a magyar vért viszont nem sikerült kímélni.

A harcok január végéig elhúzódtak, ekkor vonták ki az arcvonalból a magyar katonákat. Volt, ahol ez ment rendezetten, máshol menekülésbe fordult, attól függően, hogy milyen erővel támadtak a szovjetek.

Súlyos problémát okozott a szállítójárművek hiánya. Nem működött a fogatolt szállítás sem, hiszen a lóállomány jelentős részét a frontvonal mögött, lóteleltető állomásokon pihentették.

A nehézfegyverzet, például a lövegek menekítése így szóba sem jöhetett, a hadsereg a páncélosok, a tüzérség döntő többségét elvesztette, a katonáknak pedig jobb híján maradt a gyalogos visszavonulás.

Mindezt mínusz negyvenkét fokos hidegben…

Pontosan nem tudjuk hány fok volt, de életveszélyes hideg, az biztos. Lajtos Árpáddal sokat beszélgettem, aki  magyar 2. hadsereg hadműveleti osztályán volt vezérkari százados kint a fronton.

Azt mondta, hogy mínusz 20 fok után nincs jelentősége a dolognak, csupán az a kérdés, csak hogy öt percen belül törik le a füled vagy tíz percen belül…

Az emberveszteség is hatalmas volt, máig vita tárgya, hogy pontosan mekkora…

Vannak különböző légből kapott állítások. Én azt szoktam mondani, óriási tragédia minden ember elvesztése de nem stimmelnek azok a számok amiket a közbeszédben használni szoktak.

1943 januárjában megközelítőleg kétszázezer fő volt a magyar 2. hadsereg élelmezési létszáma. 1943 áprilisában ez a létszám nagyjából százegyezer fő. Tudjuk, hogy mintegy huszonnyolcezren tértek haza sebesülten.

A szovjet rádió adásaiból az derült ki, hogy huszonhatezer hadifoglyot ejtettek. Ez azt jelenti, hogy körülbelül negyven-negyvenötezer között lehettek az elesettek, eltűntek száma. Hatalmas szám ez, de szó sincs nyolcvan-kilencven százalékos veszteségről, amit egyesek emlegetnek.

Jány Gusztáv vezérezredes megítélése is vitatott. Jó parancsnok volt, aki tette a dolgát, vagy háborús bűnös?

Jány kellően felkészült katona volt, viszont a kapott parancson, amely szerint a végsőkig ki kell tartani, nem tudott túllépni, ennek szellemében vezette a sereget, ezért született meg “A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hírhedt hadparancsa is.

Ám amikor megismerte a csapatok tényleges helyzetét, szembesült azzal, hogy a vereség dacára a magyar katonák emberfeletti bátorsággal küzdöttek, kétszer követte meg őket, és természetesen visszavonta a parancsot.

A háború után egy nyilvánvalóan koncepciós perben ítélték halálra, nem véletlen, hogy 1993-ben a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróság bűncselekmény hiányában minden vád alól felmentette.

Szomorúnak tartom, hogy már a népbírósági eljárás előtt megfosztották rendfokozatától és ezt a mai napig nem kapta vissza.

Végül a foteltábornokok örök kérdése: ki lehetett volna maradni a második világháborúból?

Akik azt mondják, hogy meg lehetett volna úszni, azok nem gondolják át, milyen helyzetben volt akkor Magyarország. Korábban olasz és német segítséggel sikerült revíziós sikereket elérni.

Az én meglátásom szerint a magyar vezetés számára elsősorban ez volt a meghatározó, és 1941-ben úgy tűnt, hogy nagyon gyors lefolyású német sikerekkel befejeződő háború kezdődött a Szovjetunió ellen, és ha Magyarország ebben nem vesz részt a németek oldalán, a revíziós eredményeink is elszállhatnak, hiszen a románok és a szlovákok elég gyorsan csatlakoztak.

1942 januárjában pedig már nem lehetett nemet mondani a német követelésekre, a legtöbb, amit Bárdossyék tehettek, hogy a lehető legkevesebbet adják.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.