Nehéz lenne tagadni, hogy a diktátor szó roppant negatív érzést kelt a legtöbb emberben. Ez nagyon is érthető, főleg Közép-Kelet-Európa azon régióiban (s Magyarország része ennek), ahol a közelebbi, vagy távolabbi múltba tekintve saját bőrén tapasztalhatta megy egy-egy állam népe, mit jelent a korlátlan hatalommal visszaélő önkényuralma. Ennek ellenére minden, diktátorokkal kapcsolatos hír roppant érdeklődést kelt az emberekben. Vajon miért?
Pedig magát a szót eredetileg korántsem szennyezte ennyire negatív tartalom. Gyökerei a római köztársaság koráig nyúlnak vissza, azokba az időkbe, amikor Kr. e. 509-től évről évre két egyenrangú konzult választottak vezetőnek mindössze egy esztendőre. A kettős hatalomgyakorlás, illetve a korlátozott hivatali idő, valamint az, hogy hivatali évük lejárta után felelősségre vonhatóak voltak, lényegében azt volt hivatott biztosítani, amit ma az amerikai jog a fékek és ellensúlyok rendszerének nevez. Vagyis: a megszilárduló egyéni túlhatalom lehetőség szerinti meggátlása volt a rendszer kiemelt célja.
A római dictator-ok teljhatalma csak fél évig tartott
Ugyanakkor nyilvánvaló lett, hogy a folyamatos kontroll és egyeztetés nehézkessé tette az ügymenetet, ami békeidőben nem járt súlyos következményekkel, ám háborús viszonyok között az időfaktor (például a vitás kérdéseket övező elhúzódó döntésé) kiemelkedően fontossá vált.
Erre való tekintettel Rómában súlyos, fenyegető veszély esetén úgynevezett dictatort választottak, akit az egyik consul nevezett ki a szenátus felhatalmazásával. Ez a rendkívüli, teljhatalommal járó poszt azonban hat hónapra szólt, sőt a dictator előbb is lemondhatott róla.
Az e poszton élvezett teljhatalom tette aztán olyannyira baljós csengésűvé a szót a modern államok korában. Ma ugyanis kinevezett diktátorok nincsenek, s nemigen akad olyan önkényúr egyik államban sem, aki önmagát így nevezné meg, vagyis a római poszttal ellentétben ez nem egy hivatalos titulus. A diktátor szót mindig kívülről ragasztják rá a korlát nélküli hatalmat gyakorló vezetőre. Ahogy a szintén ókori eredetű despota (deszpotész) vagy türannosz is ilyen volt.
A modernkori diktátorok sokszor formális demokráciák vezetői: katonai vezetők, államfők, akár miniszterelnökök, gyakorta választások is megerősítik hatalmukat, de e választások formálisak. A modern diktátor, leválthatatlan, hatalma megkérdőjelezhetetlen, az állami vagyont magánbirtokként kezeli, a törvényeket saját magához idomítja, de szükség esetén azokat is megszegi, a törvényhozó és végrehajtó hatalom alapvetően személyes ambícióit szolgálja. A 21. századra pedig az is jellemző, hogy a modern tömegkommunikációs eszközök segítségével egy párhuzamos (virtuális) „valóságot” teremt.
A diktátorok fénykorának bízvást nevezhetjük a 20. századot. A két világháború közötti időszakból ki lehet emelni Adolf Hitler nevét, aki Führer és kancellár: előbbi szó vezetőt jelent. A diktátorok előszeretettel ruházták fel magukat hasonló, egyediségüket kifejező, kreált ranggal. Így lett Benito Mussolini a Duce, Francisco Franco a Caudillo. (A duce a latin dux szóból eredt és ma már herceget jelent, amiből pl. az angol duke is származott, de eredetileg vezetőt jelentett a duco, ducere, duxi, ductum (vezetni) latin ige után. A caudillo spanyolul egyszerűen vezetőt jelent.)
A szélsőjobb mellett azonban a szélsőbal is kitermelte a maga diktátorait, elég csak a szovjet vezetőt, Joszif Visszarionovics Sztálint említeni, akinek nyomdokain olyan emberek kerültek egy-egy, szerencsésebb sorsot érdemlő ország élére, mint Magyarországon Rákosi Mátyás, Jugoszláviában Joszip Broz Tito, Bulgáriában Todor Zsivkov, vagy Romániában a hosszú uralmú Nicolae Ceaușescu.
Hatalmuk bázisa a félelem és rendszereik jellemzője a szegénység
Ha pedig Európa határain túlra vetjük szemeinket, Afrika, Ázsia és Dél-Amerika is bőséggel szolgáltatott és szolgáltat példát sajnos máig diktatúrákra. Moammer Kadhafi Líbia, Idi Amin Dada Uganda mindenható ura volt, François Duvalier nevét pedig Haitiben emlegetik máig borzongva. Kubában a szélsőjobboldali Fulgencio Batista épített ki diktatúrát, a hatalmát megdöntő forradalmárok vezetője, Fidel Castro pedig hasonló zsarnoki rendszert vezetett be, csak épp baloldali előjellel. Chilében Augusto Pinochet vált teljhatalmú zsarnokká, míg Ázsiában Kambodzsát minden idők egyik legvéreskezűbb vezetője, Pol Pot tartotta félelemben, csakúgy, ahogy Kínát Mao Ce-tung, vagy Észak-Koreát Kim Ir Szen.
Közös jellemzője e rendszereknek a népesség túlnyomó hányadának nagyon rossz szociális körülmények között zajló élete, a teljes létbizonytalanság, az állam elnyomó hatalmától való félelem, sőt az életveszély. A diktátorok hatalmának bázisa a félelem, ezt a hatalmat pedig számosan igyekeztek családi körön belül biztosítani utódaiknak. A legsikeresebb példa erre a Kim dinasztia, ahol Kim Ir Szent Kim Dzsong Il, a fia követte, őt pedig az unoka, a ma is „uralkodó” Kim Dzsong Un. De Fidel Castro örökébe is régi harcostársa, öccse, Raúl lépett, François Duvalier is fiának, Jean-Claude-nak biztosította az öröklést: nem véletlenül hívták őket az apa orvosi végzettsége miatt Papa, illetve Baby Docnak.
Néhányan egészen cirkalmas címeket is adományoztak maguknak, így Idi Amin Dada:
Őméltósága Al-Hajji Doktor Idi Amin Dada, Tábornagy, Örökös Elnök, VC, DSO, MC, Minden Földi Vadak és Minden Tengerek Halainak Ura, az afrikai Brit Birodalom, és különösképpen Uganda Meghódítója.
Kadhafi pedig ezt a címet viselte:
A Líbiai Szocialista Népköztársaság Szeptember 1-jei Nagy Forradalmának Vezére, a Forradalom Testvéri Vezére és Útmutatója.
Kívülről könnyű a borzongás
A diktátorok rendszere kívülről nézve tehát borzongatóan érdekes lehet, nem véletlen, hogy embertelen ténykedésüket fokozott érdeklődés övezi. Miért? Az elemi kíváncsiságon túl távolról talán kuriozitásnak hat, amit tesznek, a borzongás iránti vágy, akárcsak a horrorfilmeknél, szintén hat az emberek egy részére (pedig ez sajnos a valóság). Sajátos szokásaik (fóbiáik, megalomániájuk, önmaguk istenítése) kétségkívül joggal tartanak számot érdeklődésre, s tán az is belejátszik ebbe, hogy a föld boldogabb részein elégedetté teheti az embereket a tudat: nekik szerencsére nem ez a sors jutott.
Néhány diktátornak, annak ellenére, hogy gátlás nélkül döntöttek életről és halálról, tán különösnek ható kedvteléseik is voltak. Fidel Castro szivarok és baseball iránti rajongása közismert volt, Idi Amin Dada harmonikázni szeretett, Kim Dzsong Il a filmekért rajongott, illetve a profi kosárlabdáért, Benito Mussolini kiválóan hegedült, Sztálin pedig biliárdozni és kertészkedni szeretett.
Ugyanakkor az is történelmi tapasztalat, hogy a diktátorok nem mindig ágyban, párnák között halnak meg. 1989-ben a magyar televízió de facto élőben közvetítette Nicolae Ceaușescu és felesége, Elena rögtönözött kivégzését, Kadhafit Líbiában lényegében meglincselték. Bizakodni lehet abban, hogy a 21. század nem fog olyan mértékig kedvezni a diktátoroknak, mint az előző tette.
