A modernitás kialakulása idején Rousseau tökéletes pontossággal írta le a modern oktatási rendszer dilemmáit: az életre készítsük fel a gyereket, vagy a boldogságra?
Jean-Jacques Rousseau 1762-ben írta meg az Emil, avagy a nevelésről (Émile ou De l’éducation) című könyvét, amely talán a legnagyobb hatást gyakorolta a modern világ oktatására. Rousseau tanítása a közvetlen tanulásról és a kreatív játékról inspirálta a svájci Johann Pestalozzit, akit az oktatás egyik nagy reformereként tartanak számon. Rousseau hatott a német Friedric Fröberlre, aki 1837-ben nyitotta meg az első német óvodát, s akinek koncepciója az 1850-es évektől kezdve terjedt el Németországban. Rousseau volt az, aki felelevenítette az antik görög tanítást a test és a lélek párhuzamos edzéséről, s így előfutára volt az angol iskolarendszerben szinte mániává váló szervezett sportéletnek. Rousseau inspirálta Pierre de Coubertin bárót, a modernkori olimpiai mozgalom elindítóját az 1800-as évek végén.
A francia filozófus megfigyelte, hogy a gyerekek fejlődése egymástól elkülöníthető szakaszokban megy végbe, s hogy a gyerekeknek egymástól eltérőek a kognitív és az érzelmi kapacitásaik. Ebben értelemben előfutára volt a svájci Jean Piaget gyermeklélektani elméleteinek, amelyek az 1920-as években születtek meg.
Az Emile-ben Rousseau jelzi: a mű sokkal inkább egy vizionárius álmodozása, mintsem szigorúan vett értekezés az oktatásról. Rousseau a gyerekeket, az embereket alapvetően jónak gondolja. A születéskor mindenki egyfajta természeti jót képvisel, a rossz a civilizációval érkezik. A természeti ember – így a civilizáció által még el nem rontott gyerek is – büszke és szabad. A társadalmi ember azonban számító, egoista, álnok és perverz. Az Emile-ben Rousseau célja az, hogy olyan elveket fektessen le, amelyek mentén a gyerekeket teljes, szabad és jó emberi lényként lehet felnevelni.
Inkább legyek a paradoxonok embere, mint az előítéletek embere
írja a könyvben Rousseau, s valóban, írásai és magánélete között gyakoriak az ellentmondások. Az Emile-ben azt írja: az apát
sem a szegénység, sem a munka, sem más emberi szempont nem menti fel az alól, hogy eltartsa, és maga nevelje fel gyerekeit.
Ez talán a lelkiismeret furdalás hangja, ugyanis Rousseau saját négy gyerekét árvaházba adta.
Ha a születéskor mindenki jó, és a civilizáció, a társadalom rontja el az embereket, akkor logikus, hogy a nevelés során ezeket az ártó hatásokat ki kell küszöbölni. Innen jön a “negatív oktatás” koncepciója, ami nem azt jelenti, hogy ne kéne nevelni a gyerekeket, hanem azt, hogy azok képességeinek, hajlamainak megfelelő, személyre szabott oktatást kell megvalósítani a helyett, hogy akadémikus tudással és erkölcsi szabályokkal tömnénk tele a fejüket. A gyerekekben meglévő belső kapacitások, vágyak és hajlamok magvainak kicsíráztatása a cél.
Ehhez azonban az szükséges, hogy a gyerek felé forduljunk, hogy megismerjük őt. Radikális változás volt ez a korábbi elméletekhez, a gyerekekhez való viszonyuláshoz képest. A korábbi évszázadokban, sőt évezredekben az elsajátítandó tudáson volt a hangsúly. A reneszánsz azonban emberközpontúságával az oktatás-nevelés területén is változást hozott, amit végül a felvilágosodás tetőzött be: a gyermekkor átértékelődött, a fókuszba a pedagógia fókuszában a gyerekek kerültek.
A mélyen vallásos európai középkor hosszú évszázadokon keresztül befolyásolta az oktatást. Az eredendő bűn tanának értelmében a gyermek bűnben fogant, tehát természete alapvetően rossz. Ezt korrigálni szükséges, amihez az kell, hogy feltétlen engedelmességgel tartozzon szüleinek és tanítóinak.
A reneszánsz és a felvilágosodás hatására megjelentek a gyerekeknek szánt illemtankönyvek, amelyeknek célja a fiatalok megóvása a társadalom káros hatásaitól. Ez implicite már feltételzi, hogy a gyerek nem eredendően rossz, csak a társadalom rontja el. Később már elterjedt nézetté vált, hogy a gyerekkor a “krisztusi ártatlanság kora”, amelyet meg kell védeni a bűnös világtól. Rousseau is ehhez az áramlathoz csatlakozik, a maga radikális következetességével.
A könyvben Émile vidéki környezetben nő fel. Könyveket egészen 12 éves koráig nem olvas, hogy elméje érintetlen és fertőtlen maradjon. Azt követően is csak egyetlen olvasmány engedélyezett neki: Daniel Defoe-tól a Robinson Crusoe, mert az önbizalomra nevel, valamint arra, hogy fogadjuk el helyzetünket, tanuljuk meg az adottat értékelni és abból építkezni. Émile 15 éves koráig mesterségeket, kézművességet tanul, távol tartják az elméleti témáktól, mint például a történelem vagy a vallás. Ez utóbbi nézet botránykőnek számított és heves egyházit tiltakozást váltott ki. Az Emile egyik fejezete (A savoyai vikárius hitvallásáról) annyira kiverte a biztosítékot a protestáns és a katolikus egyháznál egyaránt, hogy még a liberális Genfben is (ahol akkoriban Rousseau élt) betiltották és elégették a mű példányait (Rousseau másik meghatározó művével, a Társadalmi szerződéssel egyetemben), a szerző pedig az üldözések elől menekülni kényszerült.
A különböző vallásokat, valamennyit úgy tekintem, mint üdvös intézményeket, melyek minden egyes országban egyöntetűen írják elő, hogyan kell Istent nyilvános szertartással tisztelni. Valamennyit kellőképpen indokolttá teszi az éghajlat, az államforma, a népszellem vagy valami egyéb helyi ok, melyek révén, inkább az egyik, mint a másik vallást választják, korok és tájak szerint. Az igazi vallás a szív vallása.
áll a szövegben, s ezek a gondolatok gyakorlatilag minden egyházi tanítást megkérdőjeleznek és zárójelbe tesznek.
Rousseau szerint a tanár feladata az, hogy olyan körülményeket teremtsen a diák számára, amelyben az szinte magától fel tudja fedezni a természet és az erkölcs törvényeit, bármiféle felsőbb autoritás iránymutatása nélkül. A gyerek csak így képes tiszta, befolyásolatlan, romlatlan maradni.
Összességében véve az Émile sokkal inkább Rousseau kulturális ideáinak gyűjteménye, mintsem praktikus nevelési tanácsadó – ahogy ezt a szerző a könyv elején hangsúlyozza is. Rousseau könyve meghatározó befolyást gyakorolt az utókorra, ám a 19.-20. századi tömegoktatás mégis sokkal inkább az akadémikus tudásra és a munkára való felkészítésre helyezte a hangsúlyt, mintsem a gyerekek belső jóságának és szabadságának megőrzésére.
A modern oktatás az iskolák falain belül zajlik, asztaloknál ülnek a gyerekek, figyelik a tanárt, vizsgáznak, az elméleti tudás prioritást élvez a manuális és a szóbeli készségek kibontásával szemben. Még a “progresszív és a gyermekközpontú” oktatási módszerek célja is az, hogy az egyre komplexebbé és bürokratikusabbá váló társadalomban sikeres felnőtté váljon a gyerek. Rousseau legradikálisabb kérdését, hogy miként tudja a modern társadalomban megőrizni ártatlanságát a gyerek és miként képes boldog és szabad felnőtté válni, szinte teljesen kizárja a 20-21. századi oktatási biznisz – állapítja meg egy tanulmányában James Brooke-Smith, a University of Ottawa professzora.
Rousseau kritikája a modern társadalom egyik legnagyobb problémájára világított rá: az oktatás egyenlő az önreprodukcióval, az idősebb generációk az oktatás révén formálják, idomítják a maguk képére a fiatalokat. “A butának maradás művészete” – fogalmazta meg radikális tézisét Rousseau, s ennek a gondolatnak a csírái ki is hajtottak bizonyos áramlatokban. A feladat ennek tükrében immár nem az, hogy a modern oktatási rendszer béklyóiból kiszabaduljanak a fiatalok, hogy az iskolarendszer “gyerekközpontúbb” legyen, hanem az, hogy a társadalom egészének elnyomásától legyenek mentesek.
Megjelentek a radikális oktatásellenes irányzatok, mint például a francia utopikus szocialista Charles Fourier mozgalma, a skót anarchista iskolaigazgató, A. S. Neill nézetei, vagy az 1960-as években induló “szabad iskola” mozgalom, amely az oktatás legfőbb céljának az emberi boldogság elérését tartotta, s csak másodlagos volt számára a tárgyi tudás közvetítése a diákoknak. A hagyományos akadémiai tudás helyett a hagyományos társadalmi értékek meghaladása, az egzisztenciális, nem anyagi értelemben vett függetlenség, valamint a szexuális felszabadulás került előtérbe ezeknél az irányzatoknál.
Céljuk az volt, hogy Rousseau alapkérdésére próbáljanak meg választ adni: miként lehetne feloldani a feszültséget az oktatás által közvetített autoritás és a gyermek szabadsága között.
Rousseau azonban saját rendszerén belül is elkövetett egy logikai hibát. Émile szabadságra való nevelése a “hamis vágyak” elfojtásán keresztül valósul meg, s ez már önmagában feltételezi, hogy van valamiféle autoritás, amely eldönti, hogy mi a jó és mi a hamis. A könyvben a legkényelmetlenebbül ez a kamaszodó Émile-ről szóló részben mutatkozik meg. Émile éledező szexuális vágyai egy ideális, szinte szolgai szerelembe csatornázódnak át Sophie, előre kijelölt menyasszonya felé. Ez lenne a boldogság és a szabadság felé vezető út?
Mindenféle oktatás valamiféle morálfilozófia átültetése a gyakorlatba. Minden oktatás értékválasztást feltételez, egyfajta nézetet arról, hogy a gyereket hogyan kell nevelni ahhoz, hogy értékes, boldog felnőtt életet éljen. Döntést arról, hogy egy gyerek önmagában jó vagy rossz, hogy a gyerek jó vagy rossz körülmények közé születik, hogy ezek a körülmények hatnak-e, és ha igen, miként a fejlődésére. Rousseau maga is a kialakulóban lévő modern társadalom szülötte, radikális kritikája a modern társadalom keretein belül kénytelen maradni. Ezzel persze maga is tisztában volt, nem véletlenül nevezte az Émile-t álmodozásnak és elvek gyűjteményének, és nem véletlenül nem próbált meg gyakorlati útmutatót adni nevelési elvei mellé. Maga is pontosan tudta, hogy lehetetlenre vállalkozna.
