Az irodalom egyik nagy témája – a szerelem mellett – a halál. Mindkettő központi szerepet tölt be a legnagyobb drámaírónak tartott Shakespeare műveiben is, akiről tudjuk, hogy a londoni járvány ideje alatt, „karanténidőben” is dolgozott művein. A járványok azonban jóval korábban, már az ókori írók műveiben is megjelentek.

A Cicero által „a történelem atyjának” nevezett Hérodotosznál úgy 20 évvel fiatalabb Thuküdidész stílusa emlékeztet egy mai történész írására. Fő műve, A peloponnésszoszi háború ugyan befejezetlenül maradt, de még ma is számos íróra, filozófusra, történészre, sőt politikusra is nagy hatást gyakorol.

Ebben írja le az athéniak számára a Spártával és szövetségeseivel szemben vívott háborúskodás kimenetelét is végzetesen befolyásoló athéni járványt, amiből ő kigyógyult, de a város népességének negyedét jelentő 75-100 ezer más athéni között az athéni demokrácia fénykorának legnagyobb politikusa, Periklész is életét vesztette.

Thuküdidész jól látta, hogy a háború második évében, i.e. 430-ban kitört, régebben valamiféle bubópestisnek tartott járvány Afrikából jött. Mai ismereteink szerint és az akkori pontos leírások alapján a végzetes kór sokkal inkább lehetett tífusz, himlő, kanyaró, de akár Ebola vagy más vírusos vérzéses láz is. Az író későbbi gondos adatgyűjtése alapján állította, hogy a betegség Etiópiából indult, majd Egyiptomon és Líbián át jutott görög földre és terjedt szét az egész mediterrán térségben.

Élénk leírása szinte láttatja azt a reménytelen helyzetet, ami semmi addig tapasztalthoz nem volt fogható, amikor az orvosok nem csak tehetetlenek voltak, de a betegekkel való sokszori érintkezés miatt sokszor hamarabb meghaltak, mint ők.

Az ő elbeszélése alapján tudjuk azt is, hogy az ismeretlen eredetű és elkerülhetetlennek látszó halál milyen hatást váltott ki az emberekből. Amit leírt, a mai kor magatartáskutatói számára is segít megértetni a ma emberének viselkedését olyan szélsőséges helyzetekben, mint például egy járvány.

A biztos halál tudatában az akkori athéniak közül számosan mertek dacolni az addig elfogadott és betartott törvényekkel, semmibe vették a vész idején hozott újakat, kételkedtek vagy megtagadták addig tisztelt isteneiket, sőt a szabadosságtól és kicsapongástól sem tartózkodtak.

Az 1300-as évek közepén indult európai pestisjárványban alig öt év alatt 20 millió ember halt meg, és a történészek szerint ezt a veszteséget Európa úgy 150 évig nem is heverte ki. A rettegés szinte leírhatatlan volt. Francesco Petrarca egyik levelében így írt:

Testvérem, bárcsak soha nem születtem volna meg, vagy legalább meghaltam volna e kor előtt!

Ez volt az a járvány, amibe Petrarca egyik barátjának apja is belehalt. A barát neve Giovanni Boccaccio, a mű pedig, amit aztán Petrarca ment majd meg attól, hogy a megírása miatt elkárhozással fenyegetett író tűzbe vesse, a Dekameron.

Az valószínű, hogy sokan nem olvasták a teljes művet, de hogy azok is sokan lennének, akik ne ismernék névről sem, szinte lehetetlen. A kerettörténet is ismerős. A járvány sújtotta és rettegő Firenzéből tíz fiatal egy városon kívüli villába menekül, ahol félelmük elűzése végett történeteket mesélnek egymásnak. Ahogy a bevezetőben a rettegő város, a történetekből a maga számtalan jellegzetes alakjával az egész akkori Firenze tárul az olvasók elé.

Ha túlzás is lenne mondani, hogy Európa a novellát a pestisnek „köszönhette”, de tény, hogy a műfaj (siker)története ezzel a művel kezdődött.

Az első angol nyelven alkotott költő, Geoffrey Chaucer Canterbury mesék című nevezetes műve is sokat merített a Decameronból, s még arra is van esély, hogy a két író személyesen is találkozott, mikor Chaucer diplomáciai megbízásból, már a járvány után, Itáliában járt.

Shakespeare, akinek világirodalmi nagyságát senki előtt bizonygatni nem kell, Itáliában ugyan sosem járt, de több londoni pestisjárványt is átélt. A dögvésznek nevezett pestis több drámájának komorságához hozzájárul, még a karantén szerepe is tragikus:  gondoljunk csak „hozzájárulására” Rómeó és Júlia halálához! Shakespeare több művén is dolgozhatott azokban az időkben, miközben színháza, a Globe zárva  volt, maga pedig karanténba kényszerült.

Aki azonban magát a járványt, az 1665-ös nagy londoni pestisjárványt tette műve fő témájául, az a Robinson Crusoe című regényéről ismert Daniel Defoe.  Ez időben London a maga 350 ezer körüli lakosával a kor egyik legnagyobb népességű városa volt ez időben, s lakosságából 100 ezer ember halt a járvány másfél éve alatt.  A londoni pestis nem szokványos regény. A főképp nagybátyja és más szemtanúk beszámolói, valamint parókiákról és hivatalos városi nyilvántartásokból alapos kutatómunkával  összegyűjtött adatok alapján írt drámai, a tragikus eseményeket egyes szám első személyben elbeszélő művel Defoe fel akarta rázni közömbösnek tűnő polgártársait, akik úgy tűnt, mit sem törődnek azzal, hogy 1772-re a pestis fenyegető réme ismét megjelent  Európában.

Az egész műre az események hiteles adatokkal való alátámasztásának igénye és a személyes hangvétel jellemző.

A halottvivők rettenetes munkájának leírásánál és a tömegsírok melletti iszonyatos jeleneteknél is rosszabb a házakba zárt emberek történeteit olvasni. Azokét, akik egészségesként kénytelenek akár 42 napig együtt lakni a beteggel, vagy azokét, akik beleőrülnek abba, hogy senki sem segít rajtuk.

Nem véletlen, hogy az emberek reakcióit illetően hasonlóság van Defoe és a 2000 évvel előtte élt Thuküdidész megfigyelései között. Az emberek kétezer évvel később is ugyanolyan végletesen viszonyulnak a vészhez, ami váratlan, és a halálhoz, ami hirtelennek és kikerülhetetlennek látszik. Boccaccio ugyan hihetetlen érzékenységgel és drámai erővel ábrázolta a rettegő várost, de hőseinek sikerül elmenekülniük, bár a félelmet magukkal viszik, hiszen épp ezért mesélnek egymásnak erotikus történeteket. Ilyesfajta történetmesélésre Thuküdidész nem vállalkozik, ő hiteles történelmi munkát akart írni, Defoe művében azonban ott a Londonból furfanggal és szerencsével elmenekülő, és állandó vándorlással a járványt végül is túlélő három barát története, akiknek útja sokat megmutat nem csak abból, ami az alatt az iszonyatos másfél év alatt történt, de a járvány terjedésének okairól és a menekülés lehetőségeiről is.

Ahogy Perikész Athénjében, itt is voltak emberek, akik a vész ideje alatt nem törődtek a törvényekkel és szabályokkal, vagy elveszítették hitüket, Defoe ír papokról és orvosokról is, akik elmenekülnek, és nem foglalkoznak híveikkel, gonosztevőkről, akik nevetnek mások baján, míg el nem éri őket is a végzet. Azonban Londonban, a járvány rémületes dühöngésének időszakában, az augusztus 22 –szeptember 26 közti időszakban, mikor csaknem 40 ezer ember halt meg, az általános reakció mégis más volt.

az emberek meggondolatlanok és merészek lettek, nem óvakodtak többé egymástól, nem húzódtak be házukba, hanem eljárkáltak, és érintkeztek egymással.

A templomokat is látogatták, azzal sem törődve, milyen felekezet papja prédikál

ami csak fél évvel azelőtt is, elképzelhetetlen lett volna.

Defoe azonban azt is megírja az igazsághoz híven, hogy

mihelyt a ragálytól való félelem elcsitult, a dolgok megint visszazökkentek a kevésbé kívánatos, régi kerékvágásba, és ugyanabba az irányba haladtak tovább, mint annak előtte.

És van még valami, amire fel kell figyelnünk. Defoe nagy elismeréssel beszél a City vezetőiről, arról, amit a vész ideje alatt tettek. Igaz, a legvészterhesebb időszakban a Cityben is eluralkodott a pánik, különösen, mivel azt hitték, a betartatott kemény rendszabályaikkal nekik sikerült elkerülniük a legrosszabbat, de mégsem adták fel.

Élelmiszer mindig akadt bőven, és az árakat sem emelték fel említésre érdemes mértékben. . . Különösen a kenyér árát alig emelték fel, . . . , ilyesmire, azt hiszem, még nem akadt példa egyetlen városban sem, amelyet ily szörnyű csapás ért.

Defoe szól a kiváló orvosokkal és igen hatékonyan működő járványkórházakról is. Sokkal helyesebbnek tartotta a betegek házakban elzárását, mint kórházba vitelét, hiszen

már a betegek eltávolítása is tovább terjesztené a ragályt, hiszen puszta elszállításuk még nem fertőtlenítené a házat, amelyben betegen feküdtek, a család többi tagja pedig, miután szabadon járhatna-kelhetne, biztosan megfertőzne másokat is.

Még azt is hozzátette, hogy

Ráadásul a megbetegedettek roppant tömege meghaladná az összes nyilvános járványkórház befogadóképességét, és a hatóságok sem tudnák valamennyi beteget felfedezni és elszállíttatni.

Az emberiség története nem mondható el a járványok története nélkül – és nem maradhatnak ki belőle még a gyerekek sem..

A titkos kert, Frances Hodgson Burnett eredetileg felnőttek számára írt, 1910-ben megjelent és nagyon gyorsan világhírűvé, majd a gyermekirodalom klasszikusává vált regénye, egy indiai kolerajárványt mutat be „kicsiben”. A járvány hatását csak abban a házban ismerjük, ahol a regény főhőse, a gazdag családban élő 10 éves Mary egy nap arra ébred, senki nem törődik vele. Távoli hangokat hall csak, leginkább csak sírást, siető lábak dobogását, de a csend a legijesztőbb. A kolera majdnem mindenkit megölt a házban, köztük szüleit is. A továbbiakban Mary élete Angliában jóra fordul – de a kolera pusztításának, a halálnak a leírása ugyanúgy megmarad az olvasóban, mint a happy end.

A mai világjárvány szerencsére a gyerekeket veszélyezteti a legkevésbé. De fontos, hogy ők is megértsék, mi miért történik. Axel Scheffler számukra írt képeskönyve a koronavírusról nem irodalmi babérokra tör, de könnyen lehet, többen ismerik majd, mint Burnett regényét. Azt ráérnek később is elolvasni.