Különféle médiumokat figyelemmel kísérve lépten-nyomon belebotlunk tengeri halfogyasztásra buzdító, annak leginkább jótékony egészségügyi hatásait kiemelő szlogenekbe. Ez igaz is, de vajon hányan gondolunk bele abba, hogy milyen úton-módon kerül hal a tányérunkra, egyáltalán mennyire vagyunk ökológiai szempontból tudatos halfogyasztók?
A statisztikák szerint a halászat közvetve és közvetlenül mintegy fél milliárd ember megélhetését biztosítja a Földön. Ez a megélhetés azonban az egyre növekvő fogyasztói igényeket kielégíteni igyekvő túlhalászat miatt napról napra egyre bizonytalanabb. Míg a XX. század elején a világszerte kihalászott mennyiség nagyjából 5 millió tonna körül mozgott, addig a ’90-es évek közepére ennek már húszszorosa, mintegy 100 millió tonna került a halászhálókba,már-már súrolva, mostanra pedig át is lépve a fenntarthatóság küszöbét. Ennek hatására napjainkban a tengeri halmennyiség folyamatos csökkenésével számolhatunk, mivel többet fogunk ki, mint amennyi a szaporulat. A nagyipari méreteket öltő tevékenység így a tengeri ökoszisztémák károsodását, végső soron pusztulását, ennek nyomán pedig a halászatból élő part menti közösségek végóráit is eredményezheti.
Vonóhálók és fenékkotróhálók mellékes áldozatai
Az egyik legnagyobb probléma a túlhalászattal a biológiai sokféleség, azaz a biodiverzitás veszélyeztetése.
A tengerből kifogott, fogyasztásra szánt halak mellett ugyanis jelentős mennyiséget képvisel az úgynevezett mellékfogás, vagy járulékos fogás (angolul bycatch). A WWF (World Wide Fund for Nature, magyarul Természetvédelmi Világalap) becslése szerint a már említett 100 millió tonna halászzsákmányból mintegy 39 millió tonnát tesz ki a járulékos fogás.Egyedül a Csendes-óceánban évente több millió tengeri élőlény: cápa (óránként akár 11-30 ezer), közel 300 ezer bálna- és delfinféle, tengeri teknős és albatrosz esik áldozatul a hosszúzsinóros halászatnak. Ennek során elsősorban tonhal a célpréda, és az olykor több száz hajóból álló halászflották akár néhány tíz kilométer hosszú zsinegen is kifeszíthetik a szabályos közönként felerősített, egy-egy tengeri élőhely teljes kizsigerelésére is alkalmas vonóhálóikat.
Ennél is nagyobb pusztításra képesek az úgynevezett fenékkotró hálók, melyeket a tengeraljzaton vontatnak végig, óriási károkat okozva a fenéklakó élővilágban. Megtippelni sem lehet, összesen hány hajó utazik tonhalra, de annyi bizonyos, hogy például az egyik Japánban legszívesebben fogyasztott halfaj, a kékúszójú tonhal (Thunnus thynnus) egyedszáma jelentősen megcsappant – a becslések szerint több mint 95 százalékkal, s a vándorló tengeri halak vörös (azaz a kihalással fenyegetett állatfajok) listájára is felkerült.
Mit ér a garanciacímke?
Az iménti adatok természetesen már nem férnek el a megvásárolt halkonzerv címkéjén. Helyettük szép számmal találhatjuk azokat a termékeket a boltok polcain, melyeket olyan garanciát igazoló jelzéssel (pecséttel, matricával) láttak el, ami a vásárló számára egyértelművé teszi, hogy az mindennemű ökológiai károkozástól – köztük járulékos fogástól – mentesen került a kosarunkba. Vajon hányan vásárolnák a tévéreklámokból is ismert, népszerű tonhalkonzerv-márkák termékeit, ha a cigarettára helyezett, dohányzás veszélyeire figyelmeztető, sokszor gyomorforgató képsorokhoz hasonlóan elpusztult delfinek, teknősök, madarak szerepelnének a csomagoláson? Ha a füstmentes életmódot áremelésekkel, a forgalmazási helyek csökkentésével, gusztustalan matricák mögé rejtéssel képesek korlátozni, a tengeri biodiverzitás pusztítását miért nem?
Különböző nemzeti és nemzetközi, civil és kormányzati szervezetek, megállapodások, irányelvek (például az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal, vagy az uniós Közös Halászati Politika) dolgoztak már ki egyfajta védjegy-rendszert, amely elvben garantálná, hogy egy-egy haltermék szándékos környezetkárosítás nélkül – fenntartható halászati módszerekkel, nem túlhalászott állományból, delfinek és más tengeri emlősök legyilkolása nélkül – került az asztalunkra.
Ez egy ideig működött is, ám a nagyvállalatok kezdték felismerni e minősítési folyamat piaci hátulütőit, nevezetesen a fogyasztói oldal egyre növekvő aggályait egy-egy termék eredetével kapcsolatban, ezen keresztül pedig a kereslet csökkenését. Emiatt többen is úgy döntöttek, saját tanúsítványrendszert dolgoznak ki, természetesen profitorientált módon, így azok átláthatósága, ellenőrizhetősége, biztonsága messze elmaradt bármely hivatalos szervezet termékcímkékben tükröződő állásfoglalásától.
Ki mit ért fenntarthatóság alatt?
Az egyik legismertebb ilyen tanúsítvány a Marine Stewardship Council (magyarul Tengergazdálkodási Tanács) nemzetközi nonprofit szervezethez kötődik. Az MSC-logóval ellátott termékek esetén garanciát vállalnak arra, hogy a dobozban lévő halat fenntartható módon fogták ki. Ennek hitelességét azonban az utóbbi időben egyre többen kétségbe vonják, ugyanis egyazon termék különböző tételein szerepel is, meg nem is ez a jelölés. Ez azért lehet így, mert egyik részüket valóban fenntartható módon, míg más részüket az élővilág más populációinak csökkentésével halásszák. Kérdés, hogy mennyire fektetnénk a bizalmunkat vásárlásunk során egy olyan cég termékébe, ami csak félig tartja be a játékszabályokat.
Tovább bonyolítva az egyébként sem egyszerű helyzetet, napjainkra az új védjegyek megalkotóinak nagy része – legyen az nagyvállalat, vagy bármely nemzetközi szervezet (utóbbiak megbízhatóságát is sok esetben aláásta a cégek korrupciótól sem visszariadó befolyása) – ugyan már nem vállal garanciát arra, hogy egyes gazdasági szereplők a halászat során nem okoztak maradandó károsodást az élővilágban, viszont a fenntartható halászati módszerek betartásával az erre (vagy ennek igazolására) való törekvés részükről megtörtént. Kérdés, ki mit ért fenntarthatóság alatt, hiszen egy cégnek a veszteség nélküli és lehetőség szerint nyereséges működést, addig egy ökoszisztémának a folytonos megújulásra való képességet és az évszázadok múltán is rendelkezésre állást jelenti azért, hogy egy sokat hangoztatott kijelentést idézve: „az unokáink is élvezhessék.”
Nyitókép Forrás: PxHere
