A Petőfi Irodalmi Múzeum az évforduló tiszteletére most megnyitott Költő lenni vagy nem lenni című új Petőfi-állandó kiállításával tudományosan is, esztétikailag is igényes és korszerű válasz(oka)t ad a címben feltett kérdésre. De a nyitónapon a legizgalmasabb gondolatfolyamokat mégis két vendég-tárlatvezető: Milbacher Róbert író, irodalomtörténész és Hidas Judit író szavai indították el.
Irdatlanul nehéz Petőfiről ma újat mondani, hiszen a kultusza régen beívódott az agyunkba, lelkünkbe. Az, akinek a verseiből egy tanyán ugyanúgy tudnak idézni, mint egy budai villában, tán nem is halt meg, nyilván itt járkál közöttünk. Fordulgat a lányok után, pipára gyújt, hisz a dohányzási tilalomra is fittyet hány, kacsint és gyakran elbúsong. Az életét is olyan jól ismerjük már. Vidéki mészárszék, sokfelé iskola, pápai kollégium, vándorszínészet, Szendrey Júlia, Pilvax, forradalom, hadjárat, Segesvár…
A szerző felvételei
Ezért is volt kiváló ötlet a kurátorok (Kalla Zsuzsa, Prágai Adrienn, Vaderna Gábor) részéről, hogy ezúttal nem szokványos életrajzi időrendben építették fel a kiállítást, hanem az emberre, a költői életműre és Petőfi egész életére jellemző néhány fogalom, hívószó köré. Így kapott külön termet (azért ne nagyzoljunk, a Károlyi Palota viszonyai között ezek inkább szobák, szobácskák) a Kötelék, a Róna, az Otthon, a Rémek, az Áldozat és az Erő.
Élménytenger
Remekül kihasználtak minden négyzetcentimétert. Egy percig sem kell unatkozni, forgolódhatunk oszlopok körül, kisebb vagy nagyobb beugrókban, az elegáns tárlók és a szilárd vagy mozgó, interaktívan használható, nyomogatható installációk, lapozók, festmények, bútorok, viseletek, kéziratok, idézetek, használati tárgyak sűrűjében. A kiállítás hátteret fest (vagy éppen vetít) Petőfi mögé. Kirajzolódik előttünk nem csak ennek a szilaj embernek sok szép műve és gyakran meghökkentő gesztusa, de az a miliő, az a társadalom is, amiben élt és alkotott. Az állandó úton levés, a barátságok ereje, a kor szokásai, divatáramlatai festészetben, ruhákban, bútorokban, pipákban és billiárd dákókban. A mezővárosi, vidéki hangulat, vagy a biedermeier életérzés meleg praktikuma. Megjelennek kevésbé ismert humoros Petőfi-szövegek is és a romantika akkoriban nagyon kedvelt rémfigurái és borzongásai, amelyek például a János vitéz meséjében sajátosan halmozódnak.
Mindez a szellemi és tárgyi anyag a kurátorok szándéka szerint töredezetten, fragmentáltan keveredik, hiszen Petőfiben magában is sokszor összecsapott a nyugalmas meleg otthonra vágyó polgár a ’mihaszna’ vándorszínész bohém vágyaival, majd az ’Akasszátok föl a királyokat! radikális hevületével.
Ebben a látvány- és élménykavalkádban még március 15-e és a Pilvax kávéház hangulatát sem szokványos módon idézik fel. A falra vetített terebélyes kávéházi belsőben az egyes figurák, ha megérintjük őket, mozdulnak, kezet ráznak. De a gyerekek még Táncsicsot is segíthetnek kiszabadítani a börtönéből. A kávéházi belső hipp-hopp börtönépületté alakul, amelynek tégláit, ha megütögetik, egyenként omlanak le. A kiállított kávéházi asztal pedig – amely körül anno vitákban csiholódott a forradalmi tűz – nem magányosan áll. Korábbi nagy forradalmárok képei sorakoznak fölötte – akiket állítólag metszetek formájában Petőfi mindig a szobája falán őrzött. Ezek a képek és körben a különféle Dózsa-relikviák idézik fel, micsoda forrongó, ősi lávaáramlatokból tört fel és teljesedett ki Petőfi és a márciusi ifjak forradalma.
Tabuk nélkül
A meghívott vendég-tárlatvezetők szavaiból aztán végképp kiderült, ma már nincsenek és nem is lehetnek tabuk Petőfi értékelésünkben. Hiszen a kutatók bebizonyították azt is, hogy milyen nehéz természete volt koszorús költőnknek. Előbb-utóbb szinte mindenkivel, a barátaival is összeveszett. Vörösmarty Mihálynak, legnagyobb mentorának például, versben esett neki, melyet azonnal publikált is, mert a költőfejedelem, aki képviselő is volt, nem az ő radikális ízlésének megfelelően szavazott a nemzetgyűlésben.
“Hallgassak-e, mivel szeretlek,
Miként atyámat szeretem?
Hallgassak-e, mert teneked sem
Fáj majd ugy a szó, mint nekem?…
Hogy is tehetted, amit tettél,
Az isten szent szerelmeért! –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad téped le a babért.”
Jókaival azért veszett össze, mert ki nem állhatta Laborfalvi Rózát és meg akarta tiltani a házasságot vele. De a galamblelkű Arany Jánossal is összekülönbözött, aki – Milbacher Róbert szerint – ekkor kétségbeesetten fordult a feleségéhez: „Úgy vélem Sándor megneheztelt. Most mi legyen?” De tudni lehet azt is, hogy a valóban mély Júlia-szerelem előtt több lányba is beleszerelmesedett, már híres volt a leánykéréseiről. Ugyanakkor kiváló üzletember volt, megkérte az árát a verseinek. Vahot Imre szerkesztővel egy nagyon tekintélyes összegért exkluzív szerződést is sikerült kötnie, amelyben neki ígérte minden később megszülető versét. Persze minden művéért külön honorárium is járt.
Áldozat és szükségszerűség
Arról, hogy miért is lett olyan népszerű Petőfi kunyhóban és palotában, hogyan is alakulhatott ki ilyen egyedülálló Petőfi- kultusz e hazában, Milbacher Róbert író, irodalomtörténész a kiállítás bevezető termében, a féltve őrzött kéziratok, első kiadású kötetek és családi relikviák között beszélt. Arra hívta fel a figyelmet, hogy Petőfi személyében először lett egy „népfi” a magyar kultúra letéteményese. Hiszen a műveltség, az iskolázás, a művészi alkotás korábban afféle nemesi kiváltság volt. Pénz, a születés előkelősége, házitanító, ismeretség, világlátás kellett hozzá. És a vidéki mészárosnak ez az Istenáldotta tehetségű gyereke betört ebbe a világba és a népdalok hangján dalolva is nagyszerű művészetet teremtett. Ráadásul, bár az édesanyja és az anyanyelve szlovák volt, a magyar tájon felnőve, abba beleszeretve, tudatosan a magyarságot választotta. Mi több, később fel is áldozta magát az önálló magyar nemzetért. Ezt a teljességet pedig megérezték és szeretetükkel viszonozták az emberek.
Az Áldozat teremben Hidas Judit író nem csak Petőfi, de Szendrey Júlia áldozatáról is beszélt, aki elvesztette a férjét, ott maradt kiszolgáltatva, támasz nélkül. Kedves, feminista éllel tette hozzá, milyen sokan kárhoztatták, amikor újra férjhez ment és próbált biztonságot teremteni a gyermekének.
Hanem amikor Hidas bevallotta, hogy Petőfinek ez a mindennel szembenálló radikalizmusa számára idegen, a mai 21. századi gondolkodás szerint az együttműködés a hasznos és kívánatos, a jelenlévők közül nyilván sokan elámultak. Hiszen lehet-e kárhoztatni Petőfit, aki azért küzdött, hogy létrejöjjön az önálló magyar nemzet országa? Lehet-e számon kérni a tűzcsóván, hogy nem szövetkezik a vízzel? De el is gondolkodtatott a fiatal író e mondata. Lehet, hogy a mai nemzedékek, a legfiatalabbak már nem tudják igazán értékelni, túlságosan romantikusnak érzik a hazáért való lángolást? Érdemes lenne fiatalokkal arról beszélgetni az irodalomórán, vajon értik-e, miért volt szükség pontosan ott és abban a történelmi pillanatban ilyen géniusz megszületésére.
