Elképesztő ütemű tudományos és technológiai fejlődés tanúi vagyunk. Az emberi agyba ültetett csipektől kezdve a legtávolabbi űrkalandokig, lassan minden megvalósul körülöttünk, bennünk, amit a dúsfantáziájú sci-fi írók egykor megálmodtak. Németh Attilával, a Galaktika című sci-fi magazin irodalmi szerkesztőjével arról beszélgetett a tudás.hu, hogyan reagált erre a folyamatra a tudományos-fantasztikus irodalom.
Éppen húsz éve annak, hogy újra indult a Galaktika folyóirat, amely korábban a tudományos fantasztikus irodalom nagyon kedvelt fóruma volt Magyarországon. Azóta azonban, alaposan megváltoztak az olvasási szokások, csökkent az irodalom jelentősége és az emberekre gyakorolt hatása. Hogy lehet, hogy a Galaktika mindezek ellenére él és virul?
Én éppenséggel azt gondolom, hogy a valóban csökkenő általános tendenciák ellenére a sci-fi meg tudta őrizni a népszerűségét és a saját olvasótáborát. A tudományos és technológiai fejlődés rengeteg inspirációt adott, még inkább meglódította az írók fantáziáját és nagyon kíváncsivá tette a közönséget. Ma már szinte valamennyi magyar kiadó ad ki tudományos-fantasztikus műveket, olyanokat is, amelyeket esetleg nem is neveznek, vagy kategorizálnak így. Egyre nagyobb szerepet játszik az irodalomban a fantasztikum, a meghökkentés, ez is bekerült a sci-fi nagy kalapja alá. A Galaktika 1972-ben a Móra Kiadó égisze alatt indult önálló szerkesztőségként, és több mint 20 éven át jelentette meg a magazint. A kiadó privatizálásakor felszámolták mind a lapot, mind az azon dolgozó műhelyt, és kilenc év szünet következett.
2004-ben mi indítottuk újra. Rangos tudósok, kutatók, esztéták vannak a tanácsadó testületünkben.
A szerkesztésnél (menedzsment: Mund Katalin és Burger István, irodalmi szerkesztő: Németh Attila, tudományos szerkesztő: Kovács „Tücsi” Mihály) arra törekszünk, hogy minél izgalmasabb legyen az olvasnivaló, minél inkább tükrözze a korunkat.
Az eredmény valóban figyelemre méltó. Nyilván szubjektív az ítélet, de úgy gondolom, a ma még létező szépirodalmi folyóiratok és magazinok, bár sokszor igen nívós szövegeket közölnek, gyakran túl belterjesek és unalmasak. A Galaktika szerintem ma a legolvasmányosabb magyar irodalmi folyóirat.
Az idők folyamán igyekeztünk kitágítani a Galaktika tematikáját. A sokféle műfajú novellák mellett, izgalmas tudományos híreket, filmes és technológiai újdonságokat, érdekességeket is tálalunk, olvasmányos formában. Úgy éreztük, a mai információs társadalomban, az emberekre záporozó hírek, képek, szövegek áradatában, csak egy nagyon színes, vegyes, nívós anyag lehet versenyképes.
A régi nagyok
A hőskorban, úgy 60-70 évvel ezelőtt, nagy nevek forogtak a világban, a sci-fi irodalom területén. Stanisław Lem, Isaac Asimov, Arthur C. Clarke, Ray Bradbury… Óriási rajongótáboruk volt.
Nekünk, itt a keleti blokkban, a hetvenes években, amikor én voltam gyerek, nagy kedvenceink voltak még a szovjet-orosz Sztrugackij testvérek is. Ők úgy tudtak a könyveikkel nevelni, oktatni, hogy közben bámulatosan kalandos történetet is szőttek köré. És aki nem értette meg a komolyabb tartalmat, az is rajongva tudta olvasni a különböző űrkalandjaikat. De nagyot futott nálunk az angol Fred Hoyle csillagász is, aki írt néhány sci-fit, tudósként is, íróként is lehetett tisztelni. És akkoriban még monopol helyzetben volt a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat, és valami csodálatos keskeny mérete is volt, amit el lehetett süllyeszteni a zsebbe, akár láthatatlanul az iskolai órákra bevinni és ott olvasgatni a pad alatt. Én is végigmentem az egész sorozaton és faltam a magazinokat is.
Merthogy akkoriban dübörgött az űrverseny, és egyfolytában jelentek meg fantasztikus beszámolók, hogy most ez megy föl az űrbe, majd az megy föl, és már rá is lépett az ember a Holdra, meg hogy milyen bázisaink lesznek itt meg ott. Szóval az egy nagyon lelkesítő időszak volt és hát persze én is belelkesedtem. És a lelkesedésem ma is tart.
A magyar írók között is volt egy „nagy” nemzedék, amelyik nagyon kedveltté tette a sci-fit idehaza. A Péterek, például, Kuczka Péter, Zsoldos Péter, Bogáti Péter, Szentmihályi Szabó Péter, aztán mások is. Kik azok, akik ma is élnek?
Az említettek közül sajnos már senki. A következő nemzedékből két nagyon népszerű írót, Nemere Istvánt és Lőrincz L. Lászlót lehetne említeni.
És azóta, legalább két újabb nemzedék jelent meg az irodalom színterén. A magyar sci-fi legfőbb motorja Kuczka Péter volt. Az 1956-os forradalom fölrázta a magyar írókat, a magyar irodalmi életet, és némiképp átrendezte a sorokat. Voltak, akiknek egy időre hallgatniuk kellett. Kuczka Péter pedig kényszerpályára került, nem írhatott mást, sci-fivel kellett foglalkoznia, amivel azelőtt soha.
Viszont nagyon hamar belelkesedett, mert észrevette, hogy itt, a fantasztikum burkában lehet „a sorok közé” is írni, meg lehet „a sorok között” olvasni is, és ez nagyon jó dolog, ha valami olyat akarunk elmondani, amit egyébként nem lehetne. És akkor elkezdte kapacitálni az akkori magyar íróvilág tagjait, nagyjából mindenkit, aki élt és mozgott, hogy írjon sci-fit is.
Egyszer csak divatos dolog lett úgy a hatvanas-hetvenes években, hogy a neves írók közül sokan átlépték a határokat. A felnőtt szépirodalmi művek után írtak, mondjuk, egy ifjúsági regényt, a következő évben meg egy krimit vagy egy sci-fit. Annak idején például Fehér Klára, Nemes László, Fekete Gyula és Tamkó Sirató Károly is írt sci-fit. Talán mára ez megint kezd egy kicsit kialakulni. Dragomán György, Szabó T. Anna, Cserna-Szabó András, Benedek Szabolcs, Csaplár Vilmos, Spiró György, Darvasi László, Egressy Zoltán, Hász Róbert, Ménes Attila. Kiss Noémi, Parti Nagy Lajos, Sirokai Mátyás és mások is jelentettek meg már ilyen témájú írásokat. Veres Attila horrorjai Amerikában, angol nyelven is sikert arattak. Szélesi Sándor pedig – aki egyébként kitűnő forgatókönyvíró is, egyik írója volt például a Tűzvonalban című tévésorozatnak – 2007-ben Európa legjobb sci-fi írója lett.
Mégis, úgy lehet érzékelni, mintha ma Magyarországon egyfajta buborékban lenne a sci-fi irodalom. Nálunk a sci-fi írók nem lehetnek sztárok, mint mondjuk az angol nyelvterületen alkotók. Egy Varga Csaba Bélát vagy mondjuk, a sokáig Brandon Hackett álnéven író Markovics Botondot nem ismerik annyian. Nem tudom, hogy valamiféle elit irodalmi gőgből történt-e így, vagy egyszerűen így alakult, valahogy mintha egy szűkebb karámba terelték volna be a magyar sci-fi irodalmat.
Én azt mondom, ez a buborék nem magyar sajátosság, inkább közép-európai. Ez a vasfüggöny mögötti világ volt, ahol aztán a sci-fit szovjet behatásra elég gyorsan besorolták az ifjúsági irodalomba. És innentől kezdve elveszítette azt a nimbuszát, hogy ez komoly irodalom, hiszen ezeket a műveket „csak” gyerekeknek írják. És hát annyiban tényleg volt benne valami, hogy a tizenéves gyerekeket nagyon meg tudta fogni a tudományos fantasztikum. De valójában ez a kategorizálás egy idő után a visszájára fordult, úgy alakult, hogy a hatvanas –hetvenes években a magyar és a környező országok szinte teljes értelmisége is ezeket a kiadványokat olvasta.
És mindenhol valamiféle legenda kerekedett a sci-fi-rajongók köré, elterjedt, hogy aki sci-fit olvas, az valamiképpen ellenzéki gondolkodó.
Olyan volt ez, mint a dzsessz és a dzsesszkedvelők megítélése?
Igen, az se volt akkoriban különösebben támogatott művészeti ág. Mindenesetre a nagy felbuzdulás nálunk is és a környező országokban is, némiképp keretek közé lett kényszerítve.
Tarol a konkurencia
Aztán egyszer csak megjelent a fantasy zsánere, pillanatok alatt rendkívül népszerű lett, és úgy tűnt, a sci-fi nagy versenytársat kapott.
Amikor az akkori kultúra-irányítók rájöttek, hogy ez a fajta irodalom milyen erősen befolyásolhatja, mi több, irányíthatja az ifjúságot, a fantasy nálunk a tiltott kategóriába került.
Egészen a nyolcvanas évek elejéig – ha csak nem meseként –, ilyen jellegű irodalom nem jelenhetett meg.
A Galaktika is tisztán tudományos-fantasztikus irodalommal indult.
Bár Kuczka Péter szerkesztőként csempészett bele később például kísértettörténeteket, vagy egyéb, úgynevezett gótikus irodalmat is, vagyis romantikus rémtörténeteket, amelyek mondjuk, elhagyatott kísértetkastélyokban játszódnak. És később megjelent egy vámpíros szám is. 1981-et írtunk, amikor a Gondolat Kiadónál megjelent A Gyűrűk Ura, három kötetben. Ez volt a fordulópont. Revelációként hatott országszerte. Úristen, hát írnak ilyesmit is, ami nem kimondottan tudományos-fantasztikus, de nem is hagyományos szépirodalom. Kuczka Péter is gyorsan kapcsolt, egy évvel később megjelent a Galaktika híres fantasy-száma.
Hogyan határozná meg, mi az alapvető különbség a sci-fi és a fantasy között? A sci-fi akár valaha meg is valósulhat, a fantasy pedig csak mese?
Azért a sci-fi művek is tartalmaznak gyakran szándékoltan olyan elemeket, amelyek biztosan nem valósulhatnak meg, csak azért, hogy el tudjanak mondani egy történetet. A sci-fi írók soha nem riadtak vissza például fénynél gyorsabb űrhajókat indítani, vagy akár fénynél gyorsabb kommunikációt teremteni.
De a tudományos témáknál, mivel tapasztaljuk, hogy milyen rohamléptekkel fejlődik a tudomány, valahogy mindig nyitva van a lehetőség arra, hogy egyszer csak – nem a mai ismereteink szerint, de – elérkezünk majd oda is, hogy a könyvekben megírt fantáziák megvalósulnak, nem? A fantasy viszont rendszerint egy különös, sajátos világot teremt, aminek nem célja a valóságos létezés.
De hát attól kezdve, hogy megjelentek az irodalomban, a filmekben a párhuzamos univerzumok, honnan tudhatjuk, hogy nincs-e valahol egy párhuzamos univerzum, amely valóban létezik? Teljesen tudományos megközelítéssel írtak például arról, hogy egy fantasy világban valóban működik a mágia, és ott tudományos törvényszerűségei vannak. Úgy gondolom, a határok a sci-fi és a fantasy között az idő múlásával fokozatosan elmosódnak. A különbség talán az, hogy a sci- fi, mondjuk úgy: társadalomjobbító szándékkal íródik, és valamiféle realisztikus alapja van. Például az emberiségre leselkedő veszélyek, az űrből vagy belülről érkező pusztítások kivédése. Vagy egy célt vázol föl a szerző, amit el kellene érnünk, vagy egy fenyegető helyzetet, amit viszont meg kellene akadályozni.
Tulajdonképpen ezek a panelek léteznek a fantasy-ben is, csak az sokkal inkább mese. Hiszen a meséből nőtt ki, a népmesékből és a műmesékből, azokat mélyítették és „komolyították” el, hogy inkább a felnőttekhez szóljanak. A sci-finél gyakran számonkérjük a természettudományos hitelességet. Nyilván a témák között szerepelnek meghökkentő kozmológiai felfedezések, vagy szupertechnológiák, az emberi agy átalakítása, de a sci-fi nem csak erről szól. Legalább annyira szólhat a társadalomtudományokról. Például a jövő emberének szellemi változásairól, dilemmáiról, életmódjáról, azokról a kihívásokról, amelyekkel az emberiségnek szembe kell néznie. A kiszolgáltatottságról, a társadalmak átalakulásáról, diktatúrákról és így tovább.
Orwellnek az 1984-e például nem a természettudományos újdonságokkal operál, hanem a társadalmi dilemmákat, a hatalom és az alávetett ember kapcsolatát, lehetőségeit mutatja be.
Irodalmi olvasztótégely
Aztán a sci-fi és a fantasy mellett felbukkant a Galaktikában is a furcsa nevű weird műfaja.
Nem csak ez az angol szó furcsa nekünk, a jelentése is az: furcsa.
De valójában ez nem új, 20 -21. századi műfaj. Hiszen ott volt E.T.A. Hoffmann, ott volt, Edgar Allan Poe, ott volt akár Oscar Wilde vagy H. P. Lovecraft, akik weirdet, vagyis furcsát, meghökkentőt, hajmeresztőt írtak már századokkal ezelőtt.
Aztán volt kifejezetten egy olyan irányzat a 20. század elején, amelyik ezeket a weird történeteket minél hajmeresztőbbre tálaltatta az íróval. Ezek a művek főleg magazinokban jelentek meg.
Csakhogy akkor működött egyfajta kiadói cenzúra, mely azt írta elő, hogy a történetek mindig fussanak ki valami logikus magyarázatra, a végére el kell távolítani belőlük a fantasztikumot. Úgy néz ki, mint egy kísértet- vagy rémtörténet, de a végén kiderül, hogy mégse volt az, mert a közönséget nem szabad elbizonytalanítani a valóság-tudatában. De most már természetesen nincs ilyen korlátozás, szabadon kitalálhatja mindenki a legabszurdabb történetet. Hogy mennyire keverednek ma a zsánerek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a régi, elismert sci-fi díjakat ma már például a Harry Potternek is odaítélték, amit a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk sci-finek. És amikor a fantasy is bekerült a bűvös körbe, kitalálták, hogy az SF már nem a science fictiont jelenti, hanem speculative fictiont, vagyis olyan irodalmi művet, amely a valóságtól valamilyen szinten elrugaszkodik.
Tud egyáltalán a sci-fi ma még új, izgalmas témákkal és formákkal szolgálni a különféle filmes univerzumok megjelenése után, a villámgyors tudományos-technológiai fejlődés, a digitális forradalom, a robotika és az MI korában?
Az irodalom felvette a tudomány kesztyűjét és előre menekült.
Az írók kitalálták a kiberteret és az abban zajló kiberpunk történéseket, ez is igen kedvelt témacsoporttá vált az 1980-as évektől kezdve. William Gibson és Bruce Bethke indították útjára ezt a mozgalmat, a magyar szerzők közül például Gáspár Andrást érdemes megemlíteni.
Az ezredforduló után bővült ki ez a tematika a technológiai szingularitás vízióival – aminek talán legfőbb hazai prófétája Markovics Botond. Másrészt, mivel a világunk egyre különösebb, egyre zaklatottabb, a minket körülvevő helyzetek gyakran abszurdak, talán ez magyarázza, hogy megint felerősödött a disztópia az irodalomban. A disztópia, vagyis a negatív utópia valamilyen különös, félelmetes jelenséget vagy világot rajzol föl. Voltak ennek persze régebbi előképei is, ilyen volt például Ray Bradbury műve, a Fahrenheit 451, amely olyan világban játszódik, ahol betiltották az olvasást, és elégetik a könyveket. Ma pedig gyakran ábrázolják a földi élet vagy az emberiség pusztulását, és az utána mégis életben maradt néhány ember vagy csoport könyörtelen harcát a tovább élésért.
Ilyen például Cormack McCarthy: Az út című regénye, vagy az egész világon ismert Suzanne Collins: Az éhezők viadala című könyve és különösen a belőle készült filmek, illetve Margaret Atwood: A szolgálólány meséje című rendkívül népszerű története.
Egyébként korunkra a sokféleség együttélése a jellemző. Minden megtalálható ma a fantasztikum (b)irodalmában: az abszurdtól a bizarrón, az űrkalandokon, a metavilágokon, az apokaliptikus világpusztulásokon és a sokféle egyéb meghökkentésen át a hard horrorig.
