Az 1800-as évektől olyan éjszakai élet folyt Budapesten, amit elképzelni is nehéz. A leghíresebb kurtizánok alvilági bugyraiba csak a kiváltságosok láthattak bele, egészen addig, amíg meg nem haltak és a címlapokra nem kerültek a ledér hölgyek. Akár áldozatként, akár a leggazdagabb, legrafináltabb kéjnőként.

Ma már kevesen tudják, hogy mekkora kurtizánélet folyt Budapesten, sőt 1867-től egészen 1926-ig legálisan is működhettek a bordélyok, szigorú szabályozások mellett. Nem csak a hölgyeknek kellett komoly előírásoknak eleget tenni, mint például orvosi és rendőri engedély a hivatalos kéjelgésre, de a „speciális” vendéglátóhelyek is kategorizálva voltak, sűrűn ellenőrizték az egységeket. Ám ez sem rontotta az üzletet, a szabadságharc leverése után az osztrák hatóságok egyszerűen tudomásul vették a prostitúció már létező vagy éppen kialakuló formáit. Az Országgyűlés 1867. október 31-én elfogadta a kéjelgésről, a bordélyházakról és a kéjhölgyekről szóló szabályrendeletét.

Az bejegyzett prostituáltak között a magánkéjnők száma először 1894-ben haladta meg Budapesten a bordélyban foglalkoztatott lányokét: ekkor 44 bordélyban 521 nő volt, míg magánkéjnőként 529 dolgozott a levéltári adatok szerint. Ám azzal kevéssé számoltak, hogy az engedélyek kiadásával zöld utat adtak a bűnözésnek: mivel a rendszeres látogatók érdeklődésének fenntartása folyamatosan igényelte az új lányok belépését, egyértelműen kötődött a leánykereskedelemhez, a kerítéshez, a prostitúcióra történő csábításhoz. 1909-től már igazolványos kéjnőkről vezettek listát, számuk 1912-ben 1109-re emelkedett, s ez először haladta meg az összes többi, engedéllyel működő prostituált számát.

Igazolvánnyal 1912-ben 769 magánkéjnő és a 21 bordélyban 321 kéjnő működött Budapesten.

A feljegyzések szerint Budapesten a legtöbb kétes hírű ház a VI. kerületben: a Király, a Mozsár, a Nagymező, az Ó és az Új utcában; a VII. kerületben az Akáczfa, a Dob, a Dohány, a Hársfa utcában; a VIII. kerületben pedig a Conti, a Bérkocsis és a Nagyfuvaros utcában működött. A jobb házak, az úgynevezett luxusbordélyok a belvárosban, a régi IV. kerületben alakultak ki: a Királyi Pál, a Képíró, a Bástya és a Magyar utcában.
Számos író számolt be erről a korszakról, Ady Endre, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Lengyel Péter. A legérdekesebben Krúdy Gyula írja le a „barátságos házakat”, a „kakasos házakat” és a bennük zajló életet, többek között A vörös postakocsi című regényében.

Krúdynak (is) valós tapasztalatai voltak. Az írót gyengéd szálak fűzték az egyik fényűző bordély tulajdonosához, Pilisy Rózához, akiről Pest Rózsája című írásában emlékezett meg.

A leghíresebb budapesti kurtizánját eredeti nevén Schumayer Rozáliának hívták, és egy „tótok” lakta kis faluban, Pilisen született. Apátlan leányka, szerelemgyerek volt, akinek anyja szégyenében világgá bujdosott. Rózát 16 éves korában megszöktették otthonról, s virágáruslány lett Pesten. Szépségével hamarosan sok barátot szerzett, lakását barátai fizették, sokan elvitték külföldi útjaikra, s egyik kitartója taníttatta is.

A leghíresebb, legérdekesebb kéjnő: Pilisy Róza (Forrás: taban.anno.blogspot)

A szekér futott, „Róza asszony” 1893-ban nyitotta meg szalonnak álcázott üzemét. Az „ingatlan” a Magyar u.20 alatt üzemelt és drága bútorok, tematikus tükörfalas szobák emelték a hangulatot, igazi kéjbirodalom épült ki, noha „szalonbeszélgetésként” jellemezték a Rubicon kutatásai szerint az ott eltöltött időt a vendégek. A fényűző, mégis otthonos ház minden este várta a Bródy Sándor utcában működő Országgyűlés üléseiről vagy a Nemzeti Kaszinó unalmas fogadásairól ide menekülő urakat, akik közül a törzsvendégek saját szobában térhettek nyugovóra. A meghíváshoz nem volt elég grófnak lenni, sőt ez számított a legkevésbé. Madame Róza csak művelt partnereket fogadott, akiktől azt is elvárta, hogy intellektuálisan is lenyűgözzék.

A kéjhölgy a pénzt soha nem hozta szóba, a vendégek tudták, hol illik felejteni a címeres névjeggyel ellátott borítékot.

A korszak legnevesebb írói is látogatták: Endrődi Sándor, Ambrus Zoltán, Ábrányi Emil, az idős Vajda János és a fiatal Heltai Jenő. Néha azonban hazaküldte legkedvesebb vendégeit is: ilyenkor inkognitóban érkezett valamelyik titkos látogatója.Albert walesi herceg, a későbbi VII. Edward király Lord T. álnéven jelentkezett be hozzá, s az első találkozás után még kétszer megtette a London– Budapest utat, hogy a Magyar utcai ház vendége lehessen. Ugyancsak rangrejtve szállt meg Róza asszonynál a szép, fekete bajszú Milán király, Szerbia uralkodója.
A legkülönösebb koronás látogató azonban közelebbről, Bécsből érkezett. Ferenc Ferdinánd nem szeretett a magyar fővárosba járni, s ha rá is kényszerült, rövid budapesti tartózkodásai alatt kint lakott a pályaudvaron az udvari kocsijában. Portás híján nem is tűnt fel senkinek, hogy a trónörökös nem a vagonjában tölti az éjszakát, hanem Madame Róza oldalán kortyolja a sherryt a Magyar utcában.

1894-ben a lapok arról adtak hírt, hogy Pilisy Róza, „a magyar kaméliás hölgy” revolverrel öngyilkosságot követett el.

A golyó átfúrta a tüdejét, és megakadt a lapocka alatt, napokig feküdt élet és halál közt, de végül sikerült megmenteni. A hatóság azonban kételkedett az önkezűség teóriájában: a lövés szöge és a lőpornyomok egyaránt arra utaltak, hogy más húzta meg a ravaszt. Pilisy Róza azonban ragaszkodott az öngyilkossághoz, és soha nem árulta el, ki miatt akart meghalni. Egészsége ezek után megromlott, a Magyar utcai birodalom bezárt, a leghíresebb magyar kurtizán 74 éves korában hunyt el.

A legjobban fizetett kéjnő Carola Cecília a mulatók fellegvárában, a Somossy Orfeum Kávéházban dolgozott ünnepelt táncosnőként (is).

Itt táncolt estéről-estére Carola Cecília táncosnő, aki előadása után meghívatta magát a leggazdagabbak asztalához, majd együtt távoztak. Mindenkivel tegező viszonyban volt az intézményen belül, ám az utcán nappal szinte senki sem köszönt neki.

Carola Cecília a leggazdagabb kurtizán (Forrás: budapest romantikaja.blog.hu)

A hölgyért olyannyira rajongtak férfiak, hogy Lazarovits Zdenkó bácskai nábob egymillió forintot sem sajnált, hogy a díva kegyeit elnyerje. Hogy ez mennyi pénz volt, jól szemlélteti, hogy az Orfeum teljes építési költsége 800 ezer forintot, míg az Operaház felállítása 2,6 millió forintot kóstált. Sőt, a MÁV elnöke sem keresett többet évi tizenötezer koronánál. Ebből is látszik, ő volt a legjobban fizetett éjszakai pillangó. Több irat is fennmaradt arról, hogy szívesen adakozott a szegény gyermekek és árvák számára, amiért még köszönőlevelet is kapott az akkori Parlamentből.

Somossy Orfeum helyén a mai Operettszínház található. Aki ide egykor belépett, azt a hölgyek alaposan megkopasztották. (Forrás: theatre.architecture.eu)

Sem akkor, sem ma nincs másként: ahol kéjhölgyek dolgoznak, ott a bűnözők sem tétlenek. A budai Margit rakparton 1914. januárjában, két kocsis a rakparti lépcsőkön egy utazókosárra lett figyelmes. A kosár félig a folyóba lógott, és megtalálók egy jóformán meztelen nő holttestére bukkantak benne. A „szenzációs” esetre természetesen az akkoriban kialakuló hazai és külföldi bulvársajtó is figyelmes lett, így az izgalmas bűneset napokig az újságok címlapján szerepelt, tömeghisztériát okozva.

„A lépcsőkön fölhozták a partra és fölfeszítették a lakatokat. Ijesztő látvány tárult eléjük. Szederjes női holttestet találtak a kosárban. A nőn, aki szőke hajú s rendkívül ápolt, finom testű, csupán csipke-pántlikás finom vékony vászoning van.” (Kis Újság)

Ez volt az első eset, amikor azonosítás céljából egy holttest fotóját közzé tette az újságokban a rendőrség. Sőt, a mozikban is levetítettek egy mozgóképet megrázta az akkor még boldog békeidőkben élő közvéleményt.

Beszámoló egy osztrák újságban a Mágnás Elza-gyilkosságról

A holttest azonosítása után kiderült, hogy a gyilkosság áldozata Turcsányi Emília, akit a korabeli Budapesten csak Mágnás Elzaként ismertek. A hölgy a híres luxusprostituált volt, ám brutális meggyilkolása több mint egy kis cselédlányból lett kurtizán tragikus története. Az eset azért váltott ki hatalmas érdeklődést, mert a hölgy az éjszaka egyik legismertebb „pillangója” volt, aki a millennium évében még csak pincérlány volt, ám a gazdag barátok révén a pesti éjszaka ismert orfeumaiba került, többek között a Somosy mulatóba.

Innentől kezdve mindenki Mágnás Elzaként ismerte. A gyilkosság előtt hat évvel aztán megszaladt neki: a kiscelli kastély ura, a bécsi származású bútorgyáros, Schmidt Miksa vette pártfogásába. Lakást bérelt neki a Bem rakparton, elhalmozta – százezer koronát érő – ékszerekkel, és talpig, szintén százezres csipkékbe bújtatta. Elza ezután már csak vendégként, saját fogatán jelent meg az orfeumokban, ahol „pályatársai” irigykedve beszéltek róla.
Kezdetben hiába terelődött a gyanú a bútorgyárosra: a szép kurtizánt Schmidt Miksa házvezetőnője, Kóbor Róza és annak szeretője, a „foglalkozás nélküli péksegéd” Nick Gusztáv fojtotta meg. Az ok, nyereségvágy volt, ugyanis Elza akkora vagyont halmozott fel, amely a korszak gazdagjainak körébe repítette. Temetésére tízezrek kísérték el.

Magát ezt a furcsa, erotikával tűzdelt alvilági korszakot és pezsgőfolyós, szivarfüstös álomvilágot pedig a II. nagy háború búcsúztatta el. 1926-ban az új konzervatív légkörben szabályozták először egységesen, az ország egész területére kiterjedő hatállyal a prostitúciót. A rendelet életbelépése után újabb bordélyengedélyt már nem adtak ki, a még meglévőket pedig 1928. május 1-jei hatállyal visszavonták.

(Címlapkép: Bertrand Bonello – L’Apollonide c. film, 2011)