Egy öreg nénin vagy bácsin általában első látásra látjuk azt, hogy kedves a jelleme, vagy inkább gonoszkodó, házsártos. Látjuk az embereken ránézésre hogy milyenek? Nem is gondolnánk, de a témának komoly irodalma van már az ókori görögök óta, és az ezt leíró ismeretanyagot fiziognómiának hívják.
A gondolat, hogy az ember külsején a belső tulajdonságai is kiütközhetnek, nemcsak ősi, hanem univerzális is. Az európai kultúra bölcsőjében éppúgy megtalálható, mint a Kínából vagy az Indiából származó ókori írásos emlékekben. A görögök szerint például a nagyfejű emberek utálatosak, a kicsi arccal rendelkezők állhatatosak, a kerek fejűek pedig bátrak voltak. A megjelenés és a karakter közötti kapcsolatot leíró ismeretanyagot összefoglaló néven fiziognómiának nevezték. Még az ókori görög gondolkodók idejében megjelent az az elképzelés is, hogy az emberek vonásaiban különféle állatokat lehet felfedezni, az állatok jellegzetes személyiségjegyekkel bírnak, egy állatra emlékeztető vonással rendelkező személy pedig azt a jellemvonást is hordozza. Például az oroszlánra emlékeztető ember bátor, a bikára emlékeztető pedig heves.
A fiziognómia tehát nagy múltra tekint vissza, azonban a XVI. században vált igazán divatossá és közkedveltté Európában. Ekkoriban jelent meg például Giambattista Della Porta könyve, ami szemléletes ábráival könnyedén megragadta az emberek figyelmét, és abszolút hitelesnek tűnt. Valamivel később Johann Kaspar Lavater fejlesztette új szintre a fiziognómiát, aki már a geometriát is felhasználta az emberek jellemének feltérképezésében. Alanyai fejéről készített sziluetteken rajzolt vonalak dőlésszögéből határozta meg jellemüket. A mélyen ülő szemek például álmodozó jellemre utaltak, míg az előrenyúló áll írói tehetséget jelzett. A XVII. században számos zsebkönyv volt forgalomban („zseb-lavaterek”), amelyekről azt tartották, hogy segítenek az embernek eligazodni a többiek arcán.
A fiziognómia alapgondolata az idők során sokféleképpen megjelent. Egyesek a koponya alakjából, mások a testformából próbáltak következtetéseket levonni az ember jellemére vonatkozóan. Ezek az elméletek persze megalkotóik saját tapasztalatai alapján nagyon is racionálisnak tűnhettek, viszont jellemző, hogy amint objektív módszerekkel vizsgálták állításaikat, soha nem sikerült megerősíteni őket. Ez viszont nem befolyásolta különösebben a népszerűségüket, még a szépirodalomban is sokszor megjelentek. Oscar Wilde egyik regényében például egy alkunak köszönhetően a főszereplő gaztetteinek következménye az, hogy maga helyett egy róla készült portré csúful el, míg ő továbbra is szép marad (Dorian Gray arcképe). L. Frank Baum Oz, a nagy varázsló című regényben pedig, amikor Dorothy megkérdezi a jó boszorkányt, hogy miért olyan gyönyörű, az így válaszol:
hiszen csak a gonosz boszorkányok csúnyák.
A pszichoanalitikus gondolkodók körében is megjelent a fiziognómia alapvetése. A magyar pszichiáter, Szondi Lipót például a manapság Szondi-teszt néven ismert tesztet arra alapozta, hogy az emberek hogyan reagálnak pszichiátriai pácienseket ábrázoló képekre. A képek az ábrázolt beteg diagnózisa alapján voltak csoportokba sorolva (pl. hisztérikus, mániás, paranoid), a vizsgálati személynek pedig ki kell választania a két legszimpatikusabb és a két legellenszenvesebb arcot. A döntései alapján Szondi szerint meghatározhatók a vizsgálati személy karakterének legelemibb vonásai. A tesztet az idők során sok kritika érte, és noha egyesek szerint a klinikai gyakorlatban hasznos, tudományos megalapozottsága nincsen.
Az a gondolat tehát, hogy az ember külseje és jelleme között egyértelmű kapcsolat van, nagy múltra tekint vissza, és talán nem túlzás azt mondani, hogy manapság is sokan hisznek benne. Nem csoda, hiszen az ember szereti tudni, hogy mire számíthat környezetében. Ha pusztán egy pillantással meg tudja ítélni, hogy például mekkora fenyegetést jelent egy idegen, az megnyugvással tölti el. Talán nem is teljesen alaptalan az elképzelés. Van például egy érdekes összefüggés az arcberendezés és az agresszió között: elvileg a magasabb tesztoszteron-szint szélesebb arccal és agresszívabb viselkedéssel jár együtt. A tesztoszteronnak főleg a szemöldök és az állkapocs formálásában van szerepe, ez pedig legegyszerűbben az arc szélességében számszerűsíthető. Minél szélesebb az arc, annál magasabb a várhatóan a vérében mérhető tesztoszteron mennyisége, a tesztoszteron mennyisége pedig az agresszió mértékével függ össze. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy egy szélesebb arcú férfi feltétlenül agresszív. Nem ennyire egyértelmű a kapcsolat, tehát ezek az eredmények sem támogatják a fiziognómia alapgondolatát.
Miért tartják mégis magukat az emberek ehhez az elképzeléshez? Valószínűleg az általánosításra való hajlam miatt. Az idegrendszerre jellemző, hogy igyekszik a lehető legkisebb energiabefektetéssel a leghatékonyabban navigálni a világban. Az agy a különböző tapasztalatokból kiemeli a közös motívumokat, és egy újabb hasonló helyzetben már pontosabb tippjei vannak a lehetőségekkel kapcsolatban. Ha például a cseresznye esetén megtapasztalja az ember, hogy a zöld savanyú, de a piros édes, akkor, ha egyszer eperrel is találkozik, talán már meg sem kóstolja a zöld gyümölcsöt. E képesség alapjában véve hasznos, azonban néha ártalmas is lehet: az ember mondjuk a zöldalmát is kihagyja, pedig az már érett. Ugyanez megtörténhet az emberekkel is. Az ismerőseink arcvonásait önkéntelenül társíthatjuk tulajdonságaikkal, és amikor egy ismeretlennel találkozunk, arcának ismerős vonásai alapján automatikusan megtippeljük, hogy érdemes-e bizalmat szavaznunk neki.
Azonban azzal, hogy új ismerősünket már a kezdetektől fogva megbízható emberként kezeljük, talán mi magunk is befolyásoljuk viselkedését: lehetőségeket kap a megbízhatósága bizonyítására és él vele, így alaptalan feltételezésünk önbeteljesítő jóslattá válik.
Az is elképzelhető, hogy azért hiszünk annyira az emberekkel kapcsolatos meglátásainkban, mert csak az azokat megerősítő eseményeket vesszük figyelembe. Ezt a jelenséget már számtalan helyzetben leírták. Új ismerősünk megőrizte a táskánkat, amíg pár perce elszaladtunk, tehát tényleg megbízható, hatalmas lódításait pedig csak humornak tekintjük. Aztán azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a feltételezések az esetek túlnyomó többségében még csak nem is bírálódhatnak felül. A legtöbb emberhez, akit megjelenése alapján megítélünk, sosem kerülünk olyan közel, hogy ténylegesen megismerjük, így tévedéseinkre szinte soha nem derül fény. Ha mégis, hát megvonjuk a vállunkat: „ezt az embert alaposan félreismertem”. Valójában nem ismertük az illetőt, hanem alkottunk róla egy ingatag lábakon álló képet, ami aztán szinte törvényszerűen megcáfolódott, amint közelebbről megismertük őt.
Mindezektől függetlenül az emberek akkor is elképzelik, hogy milyen lehet valaki a külseje alapján. Hiába, hogy semmilyen megbízható, empirikus eredmény nem támogatja, hogy olyan szoros összefüggés lenne az ember külső és belső tulajdonságai között, ami révén egy ismeretlen jelleme megítélhető pusztán a megjelenése alapján. Ezek az elképzelések valószínűleg még sokáig fogják befolyásolni az emberi létet, hiszen annyira zsigeriek, hogy kétséges, hogy a tudatosításukkal ellent tudnánk állni nekik. Az emberekre is igaz, hogy nem lehet elég pontosan megítélni őket a borító alapján, de hogyan hagyjunk fel ezzel a szokásunkkal?
