A magyarokban a rivális iránti irigység gyakran nem a saját erőfeszítést erősíti, hanem inkább azt, hogy az irigyelt személyt meg kell fosztani attól a többlettől, amivel rendelkezik – mondta a Tudás.hu-nak Fülöp Márta, pszichológus, szociálpszichológus,  a Kognitiv Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos tanácsadója, az ELTE egyetemi tanára.

Miért van az, hogy Magyarországon a siker, elsősorban az üzleti siker, a sikeres karrier, valahogy rögtön gyanús és irigységet kelt? Ez valamiféle nemzeti karakteren múlik?

Azért ez nem csak nálunk van így, egyes külföldi filmek,  vagy a tévében futó különböző nemzetiségű szappanoperák cselekménye is gyakran ilyen fajta destruktív irigységre épül.  Sokszor hajmeresztő történeteken keresztül mutatják be, hogy aki irigyeli a másikat, milyen manipulációkkal és akár kriminális aktusokkal igyekszik elpusztítani riválisát. Tehát az irigység ilyen fajta megélése nem kizárólagosan magyar jelenség. Az már inkább kulturális kérdés, hogy az arányok hogyan alakulnak. Tehát, ha felébred az irigység, akkor automatikusan csak a rossz, a destruktív megoldás jut az emberek eszébe, vagy felkínálja a társadalom ennek az ellenkezőjét is, vagyis az irigység motiváló, inspiráló voltát, a saját fejlődés elősegítését. A magyar társadalom inkább  az irigység negatív megoldását kínálja.

De miért nem válik nálunk a sikeres ember általánosan példává, aki felfelé húz?

Ez részben kulturális sajátosság, de bizonyos tapasztalatok-kal is összefügg. Azokban a társadalmakban fordul ez elő inkább, ahol az emberek hosszú ideig azt tapasztalták, hogy nem az érdem, nem a valódi teljesítmény az, ami előre visz, nem attól  kap jó állást, vagy gazdagszik meg valaki, hogy társadalmilag fontos produktumot hozott létre. Sőt, sikert akár a szabályokat felrúgva, csalással, korrupcióval is el lehet érni. Ezen mit becsüljön a közvélekedés? Miért válna példaértékűvé? Tehát a nálam sikeresebb ember nem példává, modellé válik, hanem az irigység lebecsülendő és lerombolandó tárgyává. A nem tényleges teljesítménnyel elért siker tönkreteszi a lehetőségét annak, hogy a többiek pozitív irányban használják az irigységet és a versengés konstruktív változatait igyekezzenek megvalósítani.

Tehát az ilyen fajta reakció nem valamiféle nemzet-karakterológiából adódik, hanem napi tapasztalatokból.

A nemzetkarakterológia nem genetikai dolog, a kultúra megkonstruálja önmagát. Egyfajta mentalitás kialakulása  szocializáció kérdése, generációról generációra adódik át  és alakul. Ha ezt a személyes tapasztalatok is megerősítik,  akkor válik, hogy úgy mondjam, jellegzetes „karakterré”.

Ön hisz egyébként a nemzetkarakterológiai tipizálásoknak? Ezek nem csak felületes általánosítások?

Ne használjuk a nemzetkarakterológia kifejezést, abban nem hiszek. Viszont nagyon sok kulturális összehasonlító kutatást végeztem az életem során – ráadásul a Nemzetközi Kulturális Összehasonlító Pszichológiai Társaság főtitkára is vagyok -, tehát az egyes nemzetek közötti kulturális különbségeket valósnak gondolom. De ez nem jelenti azt, hogy, ha mondjuk, szembejön velem egy olasz, csak azért mert Giovanninak hívják, mindent ráhúzok, amit valaha az olaszokról megtanultam, és úgy tekintek rá, mint egy két lábon járó tankönyvre. Ha arról beszélünk, hogy vannak-e például magyar kulturális sajátosságok, pszichológiai, szociálpszichológiai szempontból ez azt jelenti, hogy melyek azok a reakciók, gondolatmenetek, viselkedésminták, attitűdök, amelyek nagyobb valószínűséggel váltódnak ki egy adott helyzetben egy magyarból, mint mondjuk, egy amerikaiból, és fordítva. De ez nem azt jelenti, hogy minden magyar, illetve minden amerikai garantáltan egyformán fog reagálni bizonyos dolgokra. Hiszen sokfélék vagyunk, sokféle értékrendünk van, és bizonyos helyzeteket másképp értékelünk. Nagyon érdekes azonban, hogy miközben egy-egy nemzeti csoporton belül ilyen egyéni, emberi különbségek vannak, addig, ha mondjuk, egy magyar csoport reakcióit hasonlítjuk össze egy amerikaival, vagy egy kínaival, azok jellegzetesen és ugyanabban az irányban térnek el egymástól. A kínaiakat például sokkal inkább jellemzi a szorgalom, a kemény munka és erőfeszítés tisztelete, mint az amerikaiakat, vagy a magyarokat.

Az amerikaiak sokkal pragmatikusabbak, mint a magyarok és kevesebbet foglalkoznak a múlttal, inkább jövőorientáltak.

A magyarok az irigységnek a konstruktív, motiváló erővé fordítását kevésbé tanulják meg, a rivális iránti irigység nem a saját erőfeszítést erősíti az adott cél elérése érdekében, hanem inkább azt a meggyőződést, hogy az irigyelt személyt meg kell fosztani attól a többlettől, amivel rendelkezik. Tehát, a csoportoknál már megmutatkoznak a nemzeti kulturális sajátosságok. Így kell értelmezni a nemzeti „karakterológiát”.

Állandó hasonlítgatás

Az irigység egyébként belénk kódolt, zsigeri érzés?

Az irigység teljesen természetes és nagyon fontos is az énfejlődésünk szempontjából.

Hiszen társas lények vagyunk, társas kapcsolatokban élünk és nagy igényünk van arra, hogy önmagunkat ebben a társas létben elhelyezzük. Kik vagyunk, milyenek vagyunk, mit értünk el, mennyit érünk. Ehhez pedig arra van szükségünk, hogy magunkat másokkal összehasonlítsuk.

Az ember önmagát csak másokhoz mérve tudja értékelni?

Persze önmagunk korábbi állapotaihoz is hasonlítjuk magunkat és egy jövőbeni ideális énhez is, de ez nem segít abban, hogy megtudjuk, mit jelentenek a képességeink, a múltbeli vagy jelen teljesítményeink, a körülöttünk lévő emberekhez képest. Mert a tulajdonságainkat, eredményeinket a társas térben is el kell tudnunk helyezni, másokhoz viszonyítva is tudnunk kell ezeket értékelni. És ezekből az összehasonlításokból néha jobban kerülünk ki, néha rosszabbul. Ha rosszabbul, általában akkor keletkezik az irigység érzelme, ami eléggé fájdalmas dolog.

A kézzelfogható, materiális dolgok tesznek inkább iriggyé, vagy a másik ember tehetsége, eredményei?

Embere válogatja. Kinek mi számít jobban az identitásában, az öndefiníciójában, a társadalmi helyzetében. Ráadásul nem vagy-vagyról beszélünk, hiszen egyszerre irigykedhetünk másnak a tudására, a szexuális vonzerejére és a sportkocsijára egyaránt.

A közösségi médiában az emberek közkinccsé teszik minden boldog pillanatukat. Ezzel szinte kiprovokálják mások irigykedését.

Valóban, míg régebben a környezetünkben csak néhány ember életére, boldogságára, sikerére, gazdagodására láttunk rá, és legfeljebb a tízévenkénti osztálytalálkozók jelentettek kellemetlen megmérettetést, addig a ma használatos közösségi média a pszichológusok szerint túlterheli ezt a bizonyos társas összehasonlítást. Naponta akár több száz, vagy ezer ember életébe pillanthatunk bele, akik minden szépet és jót kiposztolnak magukról. Azt, hogy nem kapták meg az ösztöndíjat, vagy, hogy elhagyta a feleségük, a legritkább esetben.

És ha valaki erősebben hajlamos a hasonlítgatásra, az  – kutatások bizonyítják – egyre depressziósabb lesz tőlük és egyszer csak azt érzi, hogy ő egy csődtömeg.

Irigység helyett versengés

Kik a legveszélyeztettebbek e tekintetben?

Valójában mindenki veszélyeztetett, mert a közösségi médiában megjelenő posztok rendszerint felületesek és alkalmiak, hamis következtetések levonására adnak lehetőséget. De ha valakinek sérült az énfejlődési folyamata, ha nincs a személyiségének egy szilárd belső magja, ha minden percben kényszeresen és kórosan hasonlítgat, hogy valahogy el tudja helyezni magát a környezetében, az még inkább ki van téve ezeknek a hatásoknak.

És nem lesz képes az irigységét motivációvá, pozitív cselekvéssé, konstruktív versennyé átformálni.

A formális versenyeken kívül az életünkben létezhet egyáltalán konstruktív versengés? Hiszen az egyének között folyamatosan dúl a harc a rivális letiprásáért, a népek között pedig területért, energiaforrásért, hatalomért.

Az én egész tudományos munkásságom arról szól, hogy bebizonyítsam, a versengés nem egyenlő a másik letiprásával. Az egyén is képes arra, hogy keményen dolgozzon azért, hogy legalább olyan jó, vagy még jobb legyen, mint az irigyelt másik. És egy nemzet is képes a versengés íratlan, implicit szabályait betartva, a másik bekebelezése nélkül fejlődni, hogy csökkenjen a távolság közte és az irigyelt másik nemzet között.

Lehet egyszerre intenzíven versenyezni és intenzíven együttműködni?

Japánban végzett kutatásaim azt bizonyították, hogy bizony az egyének között és az üzleti életben is létezik együtt és egyidőben intenzív verseny és intenzív együttműködés. Akik konstruktívan versenyeztek egymással, azok között – még ha korábban nem is ismerték egymást – nagyon jó, bizalmi kapcsolat alakult ki, figyeltek egymásra, fejlesztették egymást. Persze, ha valaki felrúgja a közösség által elfogadott íratlan szabályokat, ez a bizalom egy pillanat alatt elillan. De a lehetőség megvan. Jó példa erre mondjuk, egy tudományos kutatócsoport, amely valamilyen probléma megoldásán dolgozik. Együtt, egymást segítve akarják megoldani, miközben a tagok egymással is versengenek, hogy ki jön rá leghamarabb a megoldásra. Valami ilyesmi zajlik most a világban a Covid-19 elleni vakcina kutatásában is. Őrületes a verseny és nagyfokú az együttműködés, mert szorít az idő a közös ellenség elleni harcban.

Az egyes cégek között hogyan lehet kulturáltan folytatni a mindennapi rivalizálást?

Pozitív példát adnak erre, mondjuk, az étteremutcák. Ott az összes étterem azon verseng, hogy végül is kihez fog betérni az arra járó vendég. Ugyanakkor azzal, hogy egy helyre települtek, és közösen megállapodtak, hogy mondjuk tíz étterem egymás mellett fog működni, sokkal több embert csábítanak abba az utcába, mert az emberek látják, hogy nagy a kínálat, érdemes oda menni, van miből választani. Tehát miközben egymással versengenek, a sok vendég, a jó üzletmenet az együttműködésüknek az eredménye.

Az üzleti életben született is egy új kifejezés erre, a co-opetition, ami az együttműködésnek (cooperation) és a versengésnek (competition) az összeolvasztása. Azt mutatja meg, hogy a mai világban sokszor éppen az erőteljes rivalizálás kényszeríti rá a versenytársakat az együttműködésre.