Greta Thunberg, a mára már szinte ikonná vált svéd környezetvédelmi aktivista nemrég azt nyilatkozta, hogy évek óta nem vásárolt magának új ruhát. Egyúttal kijelentette, hogy a legnagyobb divatcégek csak megjátsszák, hogy fenntartható módon működnek – és mindezt persze csak azért teszik, hogy így még szimpatikusabbá váljanak a fogyasztók szemében. Ezek elég erős kijelentések, úgyhogy megpróbáltunk utánajárni, hogy mi is az igazság.

Nemrég akartam magamnak venni egy új farmert, hosszú ideje először. Mivel viszonylag ritkán veszek ruhát, ezért gondoltam belefér, hogy új terméket vásároljak. Lusta, és a divat iránt kevésbé érdeklődő fiatalként bementem tehát egy plázába és kerestem egy ismert ruhaboltot, ahol farmert árulnak. Amikor elkezdtem válogatni, feltűnt, hogy néhány terméken szerepel valamilyen „zöld” címke, ami azt sugallja, hogy a termék fenntartható módon készült.

Azonban a logón és néhány hangzatos hívószón kívül nem sok részlet derül ki arról, hogy pontosan miért is „zöld” az adott termék. Vajon újrahasznosított anyagból készült? Esetleg second hand? Vagy nem egy dél-ázsiai gyárban készült, hanem valahol a közelben? Mivel ezekre a kérdésekre nem kaptam megnyugtató választ, úgy döntöttem, hogy kicsit mélyebben beleásom magam a témába.

Ázsiai ruhagyár (Forrás: http://www.industriall-union.org)

Ruhába fulladunk

Amikor elkezdtem megírni ezt a cikket nem voltam rest, és számba vettem a ruháimat. Jelenleg több, mint negyven pólóm, tíz nadrágom, körülbelül tizenöt pulóverem és hét pár cipőm van. És ebbe nem számoltam bele a túrázáshoz használt „technikai” ruháimat és a bakancsokat. Nem vettem bele az ingeket, zakókat, melegítőket, pizsamákat és kabátokat sem. Plusz sapkák, sálak és kesztyűk persze. Ja, és a zoknikat meg alsónadrágokat is kihagytam.

Megmondom őszintén, ezen a mennyiségen én is meglepődtem. Ráadásul, ha igazán átgondolom, szinte biztos, hogy ennek a rengeteg cuccnak a harmadát-felét nem hordtam az elmúlt évben.

Az mindenesetre megnyugtat, hogy valószínűleg nem vagyok ezzel egyedül. A fogyasztói társadalomban a legtöbbünknél eszméletlen mennyiségű ruha – és egyéb cucc – áll otthon, aminek jelentős részét soha nem is használjuk.

Ennek megfelelően a világon legyártott textil mennyisége a 70-es évek óta egy főre vetítve megduplázódott, 5.9 kg-ról 13 kg-ra nőtt.  A statisztikák szerint egy átlagos amerikai öt és fél naponta vásárol magának egy új ruhadarabot.

Ez körülbelül hatvan-hetven új ruhát jelent évente. Mindemellett a ruházati termékek ára folyamatosan csökken, ami nyilván csak fokozza ezt a folyamatot.

(Forrás: Piqsels.com)

Átláthatatlan környezetszennyezés

De mi is pontosan a probléma ezzel? A divatiparban az alapanyagoktól a fogyasztóig, majd a fogyasztótól az elhasznált ruhákat „feldolgozó” végállomásig rengeteg szereplő érintett. Könnyen elképzelhető, hogy az Indiában termelt pamutból Vietnámban lesz fonal, amiből egy török gyárban készül textil, amit aztán Kínából érkezett gombokkal kiegészítve alakítanak kész ruhává Bangladesben, ahonnan hatalmas konténerhajókban, rosszabb esetben repülőn kerül a kész termék az európai vagy amerikai boltok polcaira. A megunt, elhasznált ruhák jelentős része pedig végül hajón érkezik meg Afrikába, ahol elképzelhetetlen méretű, időnként kigyulladó szeméthegy keletkezik belőlük. Érdemes elolvasni az ABC cikkét, ha szeretnénk egy kicsit borzongani ezeken a szeméthegyeken.

Ezzel a rendkívül bonyolult, többlépcsős és többszereplős történettel persze több probléma is van. Egyrészt átlagos fogyasztóként gyakorlatilag lehetetlen visszakövetni a megvásárolt termékek pontos eredetét, így nehéz felelős döntést hozni vásárláskor. De valószínűleg nem csak a fogyasztók, hanem a cégeket felügyelni hivatott szervek is komoly kihívással néznek szembe.

Ráadásul, mire a termék hozzánk kerül, könnyen lehet, hogy többet utazgatott, mint mi egész életünkben, ami egyrészt szomorú, másrészt igen komoly környezeti terhelést is jelent.

A legnagyobb probléma viszont talán az, hogy nem elég, hogy egyetlen részfolyamat fenntarthatóbbá tétele is kihívást jelenthet, látható, hogy itt nem egy, de nem is kettő részfolyamatról van szó. A pamut előállítása során felhasznált vízmennyiség csökkentése érdekében nyilván egészen más lépéseket szükséges tenni, mint mondjuk a textilüzemek energiahatékonyságának növelése érdekében.

Arról nem is beszélve, hogy ebben a rendszerben a környezetkárosító hatások legnagyobb része a fejlődő országokban okoz gondot, majd a nyugati fogyasztók ruháiból keletkező hulladék túlnyomó része is valamelyik fejlődő országban köt ki.

Egyes számítások szerint például az EU-ban értékesített pamut termékek elkészítése önmagában 20 százalékban volt felelős az Aral-tó kiszáradásáért.

Mindez persze nem egyik napról a másikra alakult ki, de mára már ott tartunk, hogy a folyamatosan növekvő divatipar önmagában a globális szén-dioxid kibocsájtás 8-10 százalékáért felel. Ráadásul az utóbbi évtizedekben a szintetikus szálak, leginkább a poliészterek felhasználása nőtt arányaiban a legjobban. Ezeknek az előállítása viszont sokkal nagyobb környezeti terhelést jelent, mint természetes társaiké – bár ebben a mennyiségben az utóbbiakkal is van gond bőven.

A vízfelhasználás és a hatalmas karbonlábnyom mellett további két jelentős környezetkárosító hatását szokták kiemelni a ruhaiparnak.

Az egyik az a tizenötezer-féle vegyszer, amit a textilipar felhasznál az alapanyagok megtermelésétől a kész termékek festéséig.

Ezek közé a legváltozatosabb cuccok tartoznak a növényvédő szerektől, a vízhatlanságot biztosító szintetikus anyagokon át a különböző festékekig. Ezek a vegyszerek nem csak a környezetre lehetnek károsak, de a gyárakban dolgozó munkásokra és a ruhákat végül megvásárló fogyasztókra is.

A másik pedig a már említett textilhulladék.

Ennek jelentős része már a gyártás során megjelenik a rendszerben: egyes becslések szerint a felhasznált textil 10-30 százaléka hulladékként végzi még mielőtt ruha lenne belőle. Ezen kívül számos cégről kiderült az utóbbi években, hogy – főleg üzleti megfontolásból – tonnaszám semmisíti meg a soha nem hordott, vadi új ruhákat. Magyarul a fél világon átutaztatott textilt, sőt, akár az abból készült végterméket használatlanul dobják a szemétbe vagy égetik el.

Végül pedig az elhasznált ruhák is hulladékként végzik. Egy részükből különböző cégek megpróbálnak valamilyen hasznos terméket előállítani – például géprongyot, vagy akár új ruhát. Egy részük pedig használt ruhaként valamilyen másodlagos, később akár harmadlagos piacra kerül, ám ezek is végesek. Néhány afrikai ország már konkrétan betiltotta a használt ruhák importját, mert nem tudtak mit kezdeni a végeláthatatlan mennyiségben érkező, nagyrészt használhatatlan nyugati használt ruhával.

Néhány afrikai ország már betiltotta a használt ruhák importját (Forrás: Flickr.com)

A nagy játékosok

Akit az átlagosnál jobban érdekel a környezetvédelem és/vagy a divatipar, annak lehet, hogy nem sok újat tudtam mondani eddig. Az utóbbi években elég felkapott téma lett a textil- és divatipar ostorozása, különös tekintettel a fast fashion cégekre. Persze ez jól is van így. Természetesen a nagy divatcégek is észlelték ezt, és megpróbáltak valamit lépni.

Magyarországon néhány jelentős fast fashion cég, illetve a hozzájuk tartozó üzletek dominálják a divatpiacot.

A legnagyobb (14 százalék) a svéd H&M, ami nálunk leginkább az azonos nevű boltjairól ismert, de világszerte több kisebb-nagyobb ruhaüzlet is hozzájuk tartozik (pl. Weekday, Monki).

A H&M szerint 64 százalékban újrahasznosított, vagy fenntarthatóbb alapanyagokkal dolgozik, de az újrahasznosított alapanyagok aránya valójában csak 5.8 százalék (Forrás: flickr.com)

A második a világ legnagyobb divatcége, a spanyol Inditex, többek között olyan nagy üzletekkel, mint a Zara, a Bershka, a Stradivarius, a Pull & Bear vagy a Massimo Dutti (összesen kb. 10 százalék). Szintén komoly szereplő a magyar piacon a belga-holland-német C&A (8 százalék). Ezeken kívül jelentősnek mondható még a kínai SHEIN, amelyik cég már szinte kizárólag az online értékesítésre fókuszál. Persze vannak egyéb szereplők is, de ebben a cikkben főleg ezekre a cégekre fogok fókuszálni.

Bármelyik cég honlapját látogatjuk meg, mindegyiken találunk valamiféle környezetvédelmi állásfoglalást. Természetesen mindegyik cég nagyon elkötelezett a bolygó megóvása iránt, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy csökkentse, vagy ellensúlyozza azt a pusztítást, amit a termékei okoznak.

Sajnos azonban az átlagos felhasználó, aki nem feltétlen hajlandó végigkattintgatni a hangzatos címek mögé bújtatott linkeket, kevés konkrétumot fog találni.

A SHEIN erőlteti meg magát a legkevésbé ezügyben. Leginkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy igyekszik a keresletnek megfelelően alakítani a gyártást, ezzel minimalizálva a hulladékot. Ezt egyébként akár még el is lehet hinni, hiszen a gyártás során keletkező hulladék a cégnek is veszteséget jelent. Ezen kívül újrahasznosítanak, optimalizálják a gyáraik energiafogyasztását és kevesebb vegyszert használnak a ruhák nyomása során. Ennél több konkrétumot, számokat, vagy grafikonokat azonban nem ismerünk meg a honlapról és részletes környezetvédelmi – vagy bármilyen – jelentést nem találtam. E-mailben is megkerestem a cég európai képviselőit, de a cikk megjelenéséig ők sem válaszoltak.

Biopamut, energiahatékony boltok, újrahasznosítás

A három európai cég ennél valamivel részletesebben tájékoztatja a vásárlókat, bár a pontos számokhoz hosszú, akár több száz oldalas angol jelentésekből kell kibogarászni a lényeget, amit feltételezem kevesen hajlandóak, vagy tudnak megtenni. Mivel hangzatos ígéretekből valóban van bőven, ezért főleg az eddig elért, a megvásárolt termékeket már jelenleg is érintő eredményeket gyűjtöttem össze.

Közös pontnak tűnik mindhárom nagy cégnél, hogy elköteleződtek a bio-, vagy legalábbis fenntarthatóbban előállított pamut felhasználása felé.

Az Inditex éveken belül 100 százalékban bio-, fenntartható (Better Cotton Initiative – BCI) vagy újrahasznosított pamutot szeretne használni, bár az számomra nem derült ki, hogy pontosan melyik milyen arányban lesz, vagy van jelen, illetve, hogy pillanatnyilag hogy áll a dolog. A H&M már most elérte a 100 százalékot ugyanebben a vállalásban, a C&A pedig 94 százaléknál tart.

A biopamut olyan szempontból nyilván előnyös, hogy kevesebb – ha nem is nulla – vegyszer kell hozzá, de öntözni, feldolgozni és szállítani nyilván ezt is kell. A BCI egy nemzetközi non-profit szervezet, ami a pamutgyártás fenntarthatóbbá tételét tűzte ki célul. Tevékenységeik közé tartozik például, hogy képzéseket tartanak a termelőknek, miképpen tudnak mondjuk hatékonyabb vízgazdálkodással dolgozni. Olyan cégek működnek még együtt a BCI-vel, mint az IKEA, a GAP, vagy a Levi Strauss. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy – mint azt korábban írtam – a textiliparban évek óta folyamatosan nő a szintetikus alapanyagok aránya, míg a pamuté nagyrészt stagnál, vagy inkább csökken. Ebből következően – bár a szándék értékelendő – a pamutgyártás megregulázása önmagában nem fogja megoldani a divatiparral kapcsolatos környezetvédelmi problémákat.

Szintén fontos kiemelni, hogy mindhárom cég elköteleződött a Zero Discharge of Hazardous Chemicals (ZDHC) kezdeményezés iránt.

Ez a szintén non-profit szervezet a textiliparban felhasznált veszélyes vegyszerek csökkentését, idővel pedig teljes eliminálását szorgalmazza. Ez vonatkozik a gyártás során felhasznált anyagokra és a szennyvízbe kerülő vegyszerekre is. A H&M kiemeli, hogy minden beszállítója részt vesz a programban, amivel a szennyvízben 99.9 százalékos, a gyártásban pedig 88 százalékos eredményt értek el. Az Inditex saját bevallása szerint idén elérte a 100%-ot, a C&A pedig a 93 százalékot.

Ugyanígy mindhárom cég együttműködik a Canopy nevű non-profit szervezettel, ami a veszélyeztetett őserdők védelmét tűzte ki célul.

Sajnos azonban általánosan jellemző, hogy ennek konkrét hatásairól, számokban mérhető eredményekről nem igazán találtam bővebb információt egyik cégnél sem.

Ezeken kívül az újrahasznosítás is visszatérő elem mindhárom cég jelentéseiben.

Ez részben vonatkozik a saját ruhák visszavételére a fogyasztóktól, és azok kezelésére. Másrészt a gyártás során is előkerülnek újrahasznosított alapanyagok. Ugyanakkor elég megtévesztő, hogy ezeket általában összevontan tüntetik fel a honlapon („Újrahasznosított, vagy fenntarthatóbb alapanyag”). A H&M például azt állítja, hogy 64 százalékban újrahasznosított, vagy fenntarthatóbb alapanyagokkal dolgozik, de ha átnézzük a jelentést kiderül, hogy az újrahasznosított alapanyagok aránya valójában csak 5.8 százalék. (Itt emelném ki, hogy a három közül a H&M jelentése volt a legátláthatóbb és legkönnyebben értelmezhető, számos jó grafikonnal és összefoglalóval.)

Végül pedig mindhárom cég kiemeli, hogy az üzletei, székházai és nyugati elosztóközpontjai tekintetében abszolút elköteleződött a fenntarthatóság felé.

Az Inditex 81 százalékban „tiszta” energiával működteti ezeket, a boltjai pedig 100 százalékban „öko-hatékonyak”. (Ennek a konkrét megvalósítására szintén kíváncsi lennék például egy budapesti, feltehetően nem napelemekkel működtetett plázában.) A C&A 30 százalékkal csökkentette a saját épületeinek karbonlábnyomát, és 10 százalékkal a vízfelhasználást a 2012-es szinthez képest. A H&M pedig azt emeli ki, hogy az üzleteiben keletkező hulladék közel kétharmadát újrahasznosítják. Ez szintén nagyon dicséretes, de mivel a szennyezés, különösen a szén-dioxid kibocsájtás első sorban a gyártás és a szállítás során keletkezik, ezek inkább tekinthetők marketingfogásnak, mint valódi zöld fordulatnak.

Ezeken kívül persze vannak még kisebb-nagyobb eredmények mindegyik cég tarsolyában. A H&M például 14 százalékkal kevesebb csomagolóanyagot, és 59 százalékban újrahasznosított műanyagból készült vállfákat használ. Az Inditex összes boltjában leszámoltak a műanyag szatyrokkal, illetve a hozzájuk tartozó Bershka gépkocsi-flottája 5 százalékban biodízelt használ. A C&A pedig egy viszonylag felhasználóbarát térképes rendszerben közzétette a beszállítói jelentős részét, ami növeli az átláthatóságot. És persze mindegyik cég elindította a saját környezetbarát kollekcióit is Join Life (Inditex), Concious (H&M) illetve Cradle to Cradle (C&A) néven, változó feltételeknek megfelelve.

Kérdéseinkkel kerestük a fenti cégek képviselőit is, de a cikk megjelenéséig nem reagáltak a megkeresésünkre.

Igaza van Gretanak?

Az itt bemutatott részletekből egyértelműen úgy tűnik, hogy a divatipar legnagyobb szereplői elég messze vannak a fenntartható működéstől, bár úgy tűnik, hogy valamennyire elköteleződtek a zöld fordulat mellett – legalábbis az európai cégek.

Sajnos azonban amíg a „minél többet, minél olcsóbban” elv vezérli a működést – mind a gyártók, mind a fogyasztók részéről -, csodákra nem számíthatunk. A növényi alapanyagokat továbbra is csak édesvízzel lehet öntözni, a távolkeleti gyárak túlnyomó többsége fosszilis energiahordozóktól függ, csakúgy, mint a szállítás, és a keletkező textilhulladék kezelésére sincs jelenleg megnyugtató megoldás. Amíg tehát a kereslet hajtotta gyártás ebben a modellben és volumenben működik, a legnagyobb jószándék feltételezése mellett is édeskevés, hogy az európai boltokban újrahasznosított anyagból készülnek a vállfák és nincsenek műanyag szatyrok. A semminél persze ez is valamivel több.

Fogyasztóként ezért kizárólag annyit tehetünk, hogy tudatosabban állunk a vásárláshoz.

A legkézenfekvőbb megoldás természetesen, hogy egyszerűen kevesebb ruhát vásárolunk, és ha lehet, azt is inkább másodkézből. Az így felszabaduló pénzből pedig vehetünk drágább, de adott esetben tartósabb termékeket, akár olyan helyi gyártóktól, akiknek a működése jóval átláthatóbb a nagy divatcégekénél. Ezen kívül érdemes rendszeresen átnézni a már meglévő ruhatárunkat és jobb helyet keresni azoknak a daraboknak, amiket már nem hordunk.

Amikor tehát bemegyünk egy ruhaboltba és leemelünk a polcról egy új pólót, gondoljunk arra, hogy a legyártásához 2700 liter vizet és kilónként kb. fél kiló vegyszert használtak el, illetve 2.6kg szén-dioxidot bocsájtottak a levegőbe.

És akkor még nem számoltunk a felhasználás során, a mosáskor és gépi szárításkor keletkező környezetterhelő hatásokkal. Ennek tudatában pedig tegyük fel magunknak a kérdést: nincs még elég ruhánk?