Hajnalban kelés, hétvégi túlóra, folyamatos online jelenlét – a hustle culture, vagyis a hajszoltság kultúrája a folyamatos pörgést és a munkának való teljes alárendelődést hirdeti. A nyilvánosságban gyakran státuszszimbólumként jelenik meg, a valóságban azonban súlyos pszichés és fizikai következményekhez vezethet. Szakértők szerint a kiút nem a még több teljesítmény, hanem a lassítás, a pihenés és a fenntartható munka kultúrája.
A hustle culture (hajszoltság- vagy „mindig pörgök” kultúra) olyan munkaszemlélet, amely szerint mindig pörögni és dolgozni kell, s mindig van feljebb: több pénz, újabb mérföldkő, nagyobb vállalkozás, magasabb munkahelyi pozíció.
Ez a kultúra gyakorlatilag a folyamatos és minden mást felemésztő munkát tekinti a legfontosabb alapértéknek, a sikerért pedig mindent feláldozhatónak tart.
A „minden más” ebben az esetben többek között a személyes egészséget, a családot és az emberi kapcsolatokat jelenti.
Ez a narratíva – hívja fel a figyelmet a BBC egyik cikke – a közösségi médiában is állandósult, ahol a túlmunka és a 0–24 készenlét sokszor státuszszimbólumként jelenik meg.
A szakértők ugyanakkor hangsúlyozzák: a hajszoltság hosszú távon komoly mentális és fizikai kockázatokat hordoz.
Mindent a cégért?
A hustle culture gyökerei bő két évtizedes múltra tekintenek vissza, születésében vastagon benne vannak a korszak nagy vállalkozói és a kockázati tőke felfutása is.
A Szilícium-völgy sikertörténetei – mint amilyen a Google vagy a Facebook – nemcsak üzleti mintát adtak, hanem a „mindent a cégért” ethoszt is legitimálták.
Ezek a sztorik globális referenciapontokká váltak, és sikeresen exportálták az önkizsákmányolás gondolatát más ágazatokba és földrészekre is.
A 2010-es évektől a LinkedIn, a Twitter, az Instagram és a TikTok felerősítette a „mindig dolgozom” narratívát, amely a közösségi médián keresztül sokak hétköznapjaiba is beszivárgott.
Ez azonban nem amerikai sajátosság.
A „dolgozz heti hét napot” narratívája erősen jelen van Európában és Magyarországon is. A hustle culture ma már jóval szélesebb körben hat, mint a startup-világ: finoman szőtt, mégis erős normák hálózzák be a hétköznapokat, amelyek észrevétlenül sodorhatják az embereket az önkizsákmányolás spiráljába.
Miért vonzó és miért veszélyes?
A közösségi médiában – különösen a LinkedInen – gyakran találkozni motiválónak szánt bejegyzésekkel arról, hogy valaki hajnalban kelt sportolni, hétvégén is dolgozott, vagy rekordhosszú listát teljesített a hét minden napján. Ezek a történetek első szinten a kitartásról szólnak, ám ritkán beszélnek arról, mi történik a felszín alatt.
Ennek megértésében Kisházy Gergely igazságügyi munka- és szervezetpszichológus volt a segítségünkre.
Elsőre furcsának tűnhet, hogy a hatékonyság szót romboló jelzőkkel társítjuk, de a toxikus produktivitás épp ezt a paradoxont testesíti meg
hívta fel a figyelmet Kisházy Gergely igazságügyi munka- és szervezetpszichológus.
A hajszoltság egyik pillérét az jelenti, hogy az önértékelésünket a teljesítményhez kötjük: ha épp nem dolgozunk, haszontalannak érezzük magunkat.
A célok elérése dopaminlöketet ad, amit újra és újra meg akarunk tapasztalni. Így válik a pihenés lelkifurdalást keltő élménnyé, hiszen az alvással vagy egy délutáni sétával töltött idő nem jelenik meg „eredményként” a naptárban.
Az elmúlt években a technológia és a szervezeti elvárások normalizálták a 0–24-es elérhetőséget, mintha a folyamatos rendelkezésre állás lenne az elhivatottság egyetlen mércéje
mondja a szakember.
A munkaadó részéről bizarr alapelvárássá lett, hogy a munkavállaló a munkaidőn túl is a munkahelyi feladatait végezze
tette hozzá Kisházy Gergely.
Nem lehet büntetlenül csinálni
A folyamatos készenlét rövid távon is súlyos következményekkel jár, hiszen romlik az alvásminőség és a koncentráció, fokozódik a stressz, gyakoribbá válnak a konfliktusok, a hibák száma nő, a munka pedig mechanikussá válik Hosszabb távon pedig a kiégés kockázata jelent fenyegetést.
Ilyenkor már nemcsak fizikai kifáradásról van szó, hanem egzisztenciális kiüresedésről, a hivatástudat elvesztéséről, a szociális kapcsolatok sérüléséről és akár identitásválságról is
magyarázta Kisházy Gergely.
A kérdés ilyenkor már nem az, hogy mit kellene még jobban csinálni, hanem az, hogy „ki vagyok én, ha nem dolgozom”. A toxikus produktivitás lassan és fokozatosan válik életformává.
Előbb a pihenés kelt bűntudatot, aztán a munkamentes időszakok is „elvonásként” hatnak.
A krónikus szakaszban a teljesítmény eléri a plafont, a munka céltalanná válik, a test és a lélek jelez, de sokan nem hozzák összefüggésbe a tüneteket a túlterheltséggel. A végső stádiumban pedig a teljesítmény meredeken zuhanni kezd.
Modern kori sztahanovisták
A hustle culture az elmúlt évtizedben kinevelte a maga szupersztárjait is.
Az Egyesült Államokban Grant Cardone „10X” filozófiája vagy Elon Musk százórás munkahétre vonatkozó kijelentései ikonikus példái a hustlekultúrának.
Az üzenet világos: nagyratörő célokat nem lehet heti negyven órás munkával elérni. Ez a narratíva azonban normalizálja a kizsákmányoló szervezeti gyakorlatokat, és leértékeli a fenntartható teljesítmény fogalmát.
Mit tehetnek a szervezetek?
A túlóra dicsőítése, a 0–24-es elérhetőség elvárása, az elkötelezettség és a túlterheltség összemosása, a kiégés jeleinek bagatellizálása – mind olyan gyakorlat, amely mérgező normákat teremt. A fenntartható teljesítménykultúra ezzel szemben a „hogyanra” is figyel: az együttműködés minősége, a tudásmegosztás, a delegálás és a fejlődés ugyanolyan fontos, mint az eredmény.
A pihenés nem a kivételt, hanem a tudatos stratégia részét jeleni.
Az értelmes meetingkultúra, az e-mail-mentes időszakok és a valóban regeneráló szabadságok mind szembemennek a hustlekultúra normáival, hívta fel a figyelmünket Kisházy Gergely.
Szavai szerint a vezetői példamutatás ezen a területen is kulcsfontosságú tényező.
Ha a vezető nem megy szabadságra, ha éjjel ír e-mailt, ha a fáradtságát szégyelli, akkor a csapat sem fog másképp működni
árnyalta a helyzetet.
A modern teljesítménymenedzsment ezért az energiára épít, vagyis a sprintek és leállások váltakozására, a pozitív rituálékra és az emberi erőforrások megóvására.
A pandémia közbelép
Az elmúlt években pozitív elmozdulás is történt, ugyanis a pandémia alatt sokan újragondolták a munkához való viszonyukat, és az egészséget, a magánéletet kezdték előtérbe helyezni.
A BBC cikke szerint a hustlekultúra nem tűnt el, de elvesztette univerzális vonzerejét, és egyre többen kérdőjelezik meg.
A home office lehetővé tette, hogy sokan jobban kézben tartsák a munkaidejüket és a rutinjaikat, így sokan felismerték: a rövidebb munkaidő, a rugalmasabb keretek és a több magánidő nem csökkenti, hanem növelheti a teljesítményt.
A hustlekultúra máig sokak számára jelent vonzó narratívát, hiszen benne van a siker, magas státusz és az önigazolást ígérete.
Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb, hogy mindennek ebben a formában súlyos ára van. A kérdés, amelyet mindannyiunknak érdemes feltenni:
a munka van értünk, vagy mi vagyunk a munkáért?
