Fotósfóbia, királyi családi viszályok, gin-tonik, afganisztáni tűzharc, pánik és szerelem- ezekről és sok minden másról is szó esik Harry herceg hírhedtté vált Tartalék című önéletírásában, amely most magyarul is megjelent a Corvina Kiadó gondozásában és mától kapható a könyvesboltokban.

Kiskamaszként először egy nyulat ölt meg. Felnőtt vadász segítője szétkente az állat vérét Harry herceg homlokán. Aztán úgy tizenöt éves lehetett, addigra már nagy gyakorlatot szerzett a biztos célzásban, egy szarvasbikára került sor. Tökéletes találat volt, az állat azonnal elterült. Felnőtt segítőjével egészen közel mentek hozzá, és, amikor a szarvas szeme elhomályosult, az öreg vadász felnyisszantotta késével az állat hasát. Majd lágyan megfogta Harry nyakát és egyenesen belenyomta a fiú fejét a tetem belsejébe. Orra, szája tele lett forró vérrel, béldarabokkal, fuldoklott, azt hitte ott hal meg. Aztán nagy sokára az öreg kihúzta a fejét a levegőre. Ez volt Harry felnőtté avatása a királyi család skóciai birtokán, ahol a vadászatot, az állatállomány védelmét és egészségesnek tartott ritkítását mindig fontos feladatnak tartották. Ez mindössze három évvel az után történt, hogy a kisfiú elveszítette az édesanyját.

Bár gyerekként ott lépdelt a koporsója mögött, Harry hosszú éveken át meggyőzte magát arról, hogy „Mami”, vagyis Diána hercegné valójában nem halt meg. Csak elmenekült, eltűnt, ahogy sokszor könnyek között ígérte, amikor a fotósok elviselhetetlenül üldözték, vagy amikor otthon, a házasságában bonyolódott fájdalmasan feszült vitákba. És az is kiderül Harry vallomásából, hogy csak sokára, már felnőtt fiatalemberként, amikor a testőreivel kétszer is végigszáguldott azon a párizsi alagúton, ahol az édesanyját annak idején baleset érte, akkor tudta elvágni a köldökzsinórt. Akkor értette meg, hogy Mami soha többet nem fog mosolyogva belépni az ajtón és soha többet nem játszanak böfögőversenyt az ágyon hármasban a bátyjával, Willyvel. Mert ők hárman akkoriban nagyon jóban voltak.

Vajon ezek az élmények milyen emberré tesznek egy érzékeny, vad kisfiút? Öntudatlanul is erre a kérdésre keresi a választ Harry herceg önéletrajzi könyvében.

Botrányok

Sebzetten, magányosan kínlódta végig a kegyetlenül szigorú középiskolát Eton-ban, nem az ő világa volt. És utána jött a tanácstalanság, mi legyen vele, hiszen maga is, a környezete is belátta, nem való számára az egyetemi továbbtanulás. Korábban a királyi családban szokásos félig vicces felosztás, hogy az elsőszülött az Örökös, ő csak a Tartalék, soha nem zavarta, tudomásul vette, mint adottságot.

De ekkor már valahogy véresen komolynak, megdönthetetlennek tűntek a családi szerepek. Sokat utazott, sportolt, de elkezdett inni és bulizni is a barátaival, és bizony rákapott a fűre is. A szenzációéhes sajtó pedig őrá kapott rá, folyton a nyomában loholtak, hogy beszámoljanak „a rossz fiú” újabb és újabb kalandjairól. Ő pedig, aki eleve gyűlölte a bulvársajtót, a fotósok siserehadát, mert meg volt győződve arról, hogy Párizsban is ők üldözték a halálba az édesanyját – úgy gondolta, most rajta a sor, őt fogják kikészíteni.

No, de a horogkeresztes Hitler-jelmez, amit Harry-Harold, avagy Haz – ahogy a legközelebbi barátai ma is szólítják – egy bulin viselt, vagy az a történet, hogy az Északi-sarki kiránduláson lefagyott a pénisze, nem álhír volt, hanem maga a fájdalmas valóság.

A lapok mindegyik esetet sokáig taglalták. Huszonéves fiatalember volt Harry, amikor Willy és Kate, – aki akkor még csak William barátnője volt -, jelmezbálba hívták az Afrikából jöttem – témában. Harry utálta a jelmezeket, azon töprengett, honnan kerítsen magának valami vicces, homokszínű szafari-öltözetet? Egy jelmezboltban talált néhány ruhát, felhívta Willyt és Kate-et, hogy melyiket válassza, a brit pilóta uniformisát, vagy egy homokszínű náci egyenruhát? Legyen a náci egyenruha, javasolták.

Egy vastag bajuszt is vett hozzá, amikor otthon mindent felpróbált, halálra röhögték magukat. Csakhogy a buliról készült képeket valaki eladta a sajtónak és nemsokára bejárta a lapokat Harry herceg Hitler-imitációja. Az ominózus történetet Harry pontról pontra megírta ebben az életrajzi könyvében, és sokan megint fújolni kezdtek, hogy az elkényeztetett herceg mit meg nem enged magának. Arról azonban már nem számoltak be, hogy Harry nagyon megbánta a cselekedetét, és a felismerésében az is szerepet játszott, hogy az édesapja az eset után elküldte őt Nagy-Britannia főrabbijához. A bölcs tudós, vallásfilozófus hosszan elbeszélgetett Harryval, beszélt az ártatlanul elpusztított emberek százezreiről, a gyűlölködés mérhetetlen hiábavalóságáról. És Harry sok mindent megértett és nagyon szégyellte magát. De a rabbi nem azt akarta, hogy megalázottan távozzon. Arról is biztosította, hogy az emberek gyakran követnek el ostobaságokat, sőt, bűnöket, de az őszinte megbánás bocsánatot nyer.

Az angol nyelvű kötetet olvasva, szinte mindenki furcsállotta azt is, hogy a királyi család egyik tagja ilyen nyíltan beszél a nemi szervének aktuális állapotáról. Ilyesmi eddig nem volt szokás. Valóban nem volt szokás, de hát, mint az utóbbi években láttuk, Harry más dolgokban sem egészen olyan, mint a királyi család többi tagja. Ki mert repülni az aranykalitkából, rá tudott lépni egy új, másfajta életútra. Talán ő már azt az életet éli, amit az édesanyja – aki szintén nehezen tűrte az udvar kötelékeit – mindig is szeretett volna élni. A hercegi hímvessző egyébként, azóta köszöni, jól van. Az idők során felengedett, és már Meghan Markle érkezése előtt is, barátnőkkel, sok brit és amerikai bulin, akár például a Jóbarátokból is ismert Courtney Cox színésznő házában, barátokkal vendégeskedve is bizonyította, hogy kitűnően működik. Azóta pedig már két édes gyerek is nyüzsög Harry és Meghan Santa Barbara-i otthonának kertjében.

A most megjelent magyar fordítást olvasva nyugodtan elmondhatjuk, a hímtag-sztori pontosan beleillik a vallomás keresetlen őszinteségébe, az egész könyv hangulatába.

Fóbiák és teljesítmények

Harrynak a sajtótól való rettegése, a fotósok iránti utálata, a nyilvánvaló médiahazugságok mellett, afféle öngerjesztő folyamat is lehetett, amelyet csak néhány rövidebb –hosszabb időszak szakított meg.

Amikor a Sandhurst Királyi Katonai Akadémiára járt, majd repülős kiképzést kapott, illetve, amikor Afganisztánban repülős tüzérként szolgált. És a katonaság minden mozzanatában sikerült Harrynak bebizonyítania, hogy ha az alkatának és képességeinek megfelelő, fontos feladatot kap, maximálisan tud teljesíteni.

Szuggesztív harci beszámolókat kapunk a könyvben, amelyek azt igazolják, hogy ügyes, szívós és bátor ember, semmitől sem rettent vissza, és nagyon bántotta, amikor ’a királyi sarj nincs biztonságban’- jelszóval egy idő után visszarendelték Afganisztánból. Sokakat meglephet viszont, milyen hidegvérrel, szinte szenvtelenül közli a könyvében, hogy a bevetései során 25 embert ölt meg.  És meg is indokolja. A tálibok gonosz emberek. Azáltal, hogy megöltem őket, sok brit és amerikai katona életét mentettem meg. Egy kemény katona véleménye.

Katonának kemény, ugyanakkor a mindennapokban bizonytalan pszichéjű, igazából magányos figura rajzolódik ki az önéletrajz első részeiből. Aki Afganisztán után poszttraumás stressztől szenved, pánikrohamai vannak, és szerető ölelésre vágyik. Akinek megváltást, egy új élet kezdetét jelenti több kilátástalan kapcsolat után Meghan Markle felbukkanása. Egyesek úgy tartják, hogy a közepes tehetségű amerikai színésznő nagyon is ambiciózusan kaparintotta meg magának a brit herceget.

Majd, amikor már terhére voltak az udvari kötöttségek és unta az állandó összehasonlítást William feleségével, Katalinnal, rájátszott a férje sajtó- és fotós-fóbiájára, tudatosan elmélyítette a testvérek közötti ellentéteket és magát is áldozatnak feltüntetve, egyszerűen kiröptette a családot a számára sokkal kényelmesebb amerikai viszonyok közé.

Ha igazuk is van azoknak, akik így vélekednek, ebből a vallomásból kiderül, Harry másképp érezte, másképp gondolta. Ő valóban úgy hitte, a feleségét ugyanúgy kezdték üldözni, ahogy egykor az édesanyját.

És a család őt is elárulta, amikor nem védte meg egyes valótlan pletykák terjesztésénél, mert úgy gondolták, jobb, ha a Tartalék és amerikai szinesbőrű felesége körüli kérődzéssel vannak elfoglalva az újságok, mintha Károly és Camilla házasságát boncolgatnák.  Harry elmeséli, bár a fiúk kérték, hogy Károly az anyjuk emlékére való tekintettel ne vegye feleségül Camillát, Károly mégis elvette. Camilla ugyanis hercegné akart lenni… Harry itt leírt szerelmi vallomása Meganhez, az olvasó számára azt bizonyítja, hogy ő valójában ugyanazt az utat járja, mint az édesapja. Mindent az imádott nőért tesz. De hát, valljuk be, tulajdonképpen nincs igaza? Ha boldog a családjával, akkor el kell ismernünk, akárhogy is indult a dolog, jó, hogy ez a két ember egymásra talált.

Csak azt kérdezhetnénk joggal, ha annyira viszolyognak a bulvártól, akkor mire ez a sok önkéntes szereplés a médiában? Oprah Winfrey-interjú, a közelmúltban lélekboncolás a neves Amerikában élő magyar származású orvos-pszichoterapeutával, Máté Gáborral, önéletrajzi könyv megjelentetése? Vajon a nyílt magánéleti vájkálással nem éppen azokat az alantas pletykaigényeket gerjesztik és elégítik ki, amelyeket állítólag annyira utálnak?

Hercegek és veteránok

Bár az angol kiadás elemzői a királyi család belső viszálykodását emelték ki, és azt próbálták bizonygatni, hogy mi igaz a vádakból és mi nem, tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy ennek a könyvnek nem a királyi szappanopera a fő motívuma. Természetesen szó esik a veszekedésekről, sőt egy olyan összetűzésről is, ahol William a földre löki Harryt. De mindez valójában csak keret, háttér egy ember fejlődéstörténetéhez.

Persze felsejlenek az egyes családtagok főbb jellemvonásai, a közöttük feszülő érdekellentétek, de az egészben az a legizgalmasabb, amikor Harry finoman jelzi, hogy a viták mögött ott rejlik a ki nem mondott félelem, hogy a britek egyszer csak azt mondják: túlságosan drágák vagytok nekünk, ebből elég!

A kalandok és bizonytalankodások ellenére Harry láthatóan érzékeny, nyíltszívű és emberbarát. Jótékonysági alapítványokkal, különféle projektekkel segíti az afrikai gyerekeket, sokat tesz a lesothói HIV-fertőzöttekért, a környezetvédelemért, a brit háborús veteránokért.

Miután tapasztalta, milyen sokan vannak, akik Afganisztánban vagy Irakban elvesztették nemcsak a lábukat, vagy a karjukat, de az élet értelmébe vetett hitüket is, úgy érezte, valahogy segítenie kell nekik. És kilincselt, pénzt gyűjtött, minden követ megmozgatott, „Apu” –t is beavatta a terveibe, még Sir Keith Millst, a londoni olimpia kiváló főszervezőjét is felkérte, hogy segítsen. És egy év hihetetlen aggódás és szervező munka után megszületett az Invictus Games, Harry herceg eddigi munkálkodásának egyik látványos eredménye. Sajátos sport- és ügyességi verseny-játékok az obsitosok számára. Óriási sikert aratott. Törött gerincű emberek tápászkodtak fel valóban, és családok köszönték meg Harry hercegnek, hogy visszacsalogatta a mosolyt az édesapjuk arcára.

Rejtegetett írói képességek

Az olvasónak az a benyomása, hogy ez egy amerikai stílusú könyv, rövid fejezetei, mint a filmes snittek követik egymást, és nem lehetetlen, hogy egy jóérzékű fogatókönyvíró keverte és adagolta benne patikamérlegen az egymásra következő drámát, lírát, elmélkedést, sokkolást.

Érzékletes leírás az angol bentlakásos iskoláról, majd vadászati horror, aztán séta az afrikai barátokkal gyönyörű környezetben, Botswanaban, karnyújtásnyira az elefántoktól és az oroszlánoktól.

Elit bulik varázsgombával, ahol a vécécsésze fejjé változik és beszélni kezd, előtte meg háborús veteránokkal tett Déli-sarki kirándulás, ahol a csúcson az egyik obsitos lekapja a műlábát és szép sorban mindenki pezsgőt kortyol belőle. Nincs szó mesterkéltségről, sőt, nagyon is mesteri a hatásgyakorlás. Steven Spielberg Fabelman családja jut az ember eszébe. Meg az, hogy ezt a könyvet – bár nyilván Harry beszámolója és emlékei alapján, de – nem maga Harry herceg írta, az szinte biztos. Az önvallomásból is kitűnik, hogy ő egészen más típus, soha nem szeretett olvasni, még az íróasztal mellé is utál leülni, s bár nem komplikált a könyv nyelvezete, nem valószínű, hogy képes lenne írásban ilyen színesen, élvezetesen fogalmazni.

Lehet, hogy Meghan inspirációjára született ez a könyv is, és a sorozatszínésznő profi filmes ismerőseit kérte fel a megvalósításra. Sohasem fog kiderülni. De mindegy is, Harry „szellemírói” kiválóan dolgoztak, a könyvet igazán érdemes elolvasni.