fbpx

Miért ilyen ma a szinkron? – „A gond a pénz hiánya”

Magyarországon jelenleg 13 szinkronstúdió versenyez egymással a nagy stúdiók megrendeléséért. Az árak pedig ennek köszönhetően nagyon alacsonyan vannak – több színész is hangot adott ennek az utóbbi időben. Egressy G. Tamást, a Magyar Szinkron Alapszervezet elnökét kérdezte a magyar szinkron helyzetéről a tudás.hu.

A hang szerencsés esetben sokat hozzátesz az alakításhoz. Kern András hangja nélkül nem lett volna ekkora siker Magyarországon a a Micsoda nő!, – Richard Gere hálás lehet neki – mint ahogy Anthony Hopkins remeklése is össze forrott Sinkovits hangjával a Ha eljön a Joe Blackben, és még ezernyi példát hozhatnánk.

Ma mintha nem szinkronizálnának filmeket a legnagyobb színészeink. Kevéssé vonzó ez a feladat? Vagy csak az ezzel foglalkozó művészeket alig ismerjük? 

A kérdés kissé pontatlan. Egyrészt a Kossuth-díjasok ma is szoktak szinkronizálni, csak nem olyan könnyű megfizetni őket és az idejük sem e szakma igényeihez igazodik.

Ugyanakkor, ha Tordy Gézát felkérik, hogy szinkronizálja Anthony Hopkinst egy Transformers-filmben, bizonyára talál időt e feladatra.

Másrészt a szinkronizálás a „hősidőkben” sem volt különösebben „vonzó” a színészeten belül.

A színésztársadalom egyfajta zabigyerekként, jobb esetben fizetéskiegészítésként tekintett rá. (A 60-as évek környékén kifejezetten jól fizetett a szakma.) Ez a munka alkalmazott művészet: itt nem meg kell teremteni valamit az alapoktól, hanem nagyon pontosan, alaposan és hűen imitálni kell az eredeti alkotást a magyarítás során.

Mindig is érződött némi megvetés a szinkron irányába, mivel nem tekintették igazi alkotásnak – ezért is hangzott el olyan sokszor, hogy „márpedig olyan nincs, hogy szinkronszínész!

És most van?

Most is létezik hasonló attitűd, egyes színészek ferde szemmel tekintenek a szinkronra, de ennek egyik oka az lehet, hogy nem értették meg az ebben a szakmában rejlő lehetőséget.

Mondhatjuk, hogy a feladat a tökéletes imitáció elkészítése, ám éppen ezért rendkívüli gyakorlási lehetőséget nyújt másfajta színjátszási technikák elsajátítása terén.

No meg, nem annyira rossz dolog olyan színészek bőrébe bújni, mint az említett Richard Gere vagy Anthony Hopkins és az eszköztárukat akár átmenetileg, akár permanensen magunkévá téve, az ő „vezetésükkel” megjeleníteni egy karaktert.

Aki tehát nem értékeli az ebben rejlő lehetőséget, és ab ovo értéktelennek tartja a szinkront, talán nem gyakorolja megfelelő mértékben a színészethez feltétlenül szükséges alázatot.

Meglepett, amikor azt mondta az interjú során, hogy a szinkronizálás talán sosem volt olyan vonzó, mint most.

Igen, tanodák sora tűzi ki feladatának, hogy civilekből „szinkronszínészt” képezzen

Bár a képzés színvonala természetesen változó. Annak idején csak a Színművészeti Főiskoláról, illetve az egyes színházak stúdióiból kikerült, különböző minősítésekkel rendelkező színművészeket foglalkoztattak, nem volt divat beállítani csak úgy egy stúdióba, munkát keresve. Az embert hívták, és ha ügyes volt, még többet hívták, egyre nagyobb szerepekre és komolyabb munkákra. Manapság a gyártásvezetőknél heti rendszerességgel jelennek meg kezdők és amatőrök, lehetőségekben reménykedve

Amikor beszélgettünk, elhangzott egy olyan szakkifejezés, hogy hangszínész. Ez mit jelent?

A „szinkronszínész” kifejezés ma már senkinél nem veri ki a biztosítékot, mert azok, akik ebből élnek, tudják, hogy ez a munka más képességeket igényel, mint a színpadi vagy filmes feladatok. A színészek közül százas nagyságrendben élnek kizárólag ebből, illetve egyéb hangszínészeti feladatokból, anélkül, hogy színpadon vagy filmen megjelennének.

Mennyire játszik mindebben szerepet a filmdömping, lásd streaming szolgáltatók? Az ő esetükben nem nagyon lehet megtalálni a magyar közreműködők nevét, pedig sokszor kiválóak. Például sehol nem tudtam fellelni, hogy kik szinkronizálták legutóbb a Nuovo Olimpo című filmet, amely „magyarul” sokkal jobb, mint olaszul.

Az összefüggés egyértelmű. Ha csak a számokat nézzük: 200 csatorna, 5 streaming-platform, nagyjából 10 moziforgalmazó, és egyéb, kis DVD, VOD, és egyéb formátumokra gyártó entitások tevékenykednek jelenleg a szakmában. 1990-ben ehhez képest a Magyar Televízió, a Pannónia Szinkron, és a Movi létezett, amelyek mozira, valamint az 1-es és a 2-es csatornáknak gyártottak szinkront. Nagyobb lett tehát a felvevőpiac, és ez szorosabb határidőket, szélesebb kapacitást, komolyabb adminisztrációt és több közreműködőt igényel.

A stábokra vonatkozó információk fellelhetősége valóban nehezebbé vált. Filmeknél (főleg moziban) még jellemzően beolvassák a közreműködőket a stáblista alatt, de a streaming-platformokon már többnyire úgynevezett „dub cardok” formájában találhatjuk meg a magyar változat alkotóit – a stáblista után, néhány másodpercre felvillanva. Ennek a presztízsvesztésnek, mellőzöttségnek a szakmabeliek sem örülnek.

Ha nincs egy szakma megbecsülve, abból következik a szerény fizetés. Vagy tévednék?

Létezik összefüggés, de nem csak erről van szó. Egy adott megrendelő a bevételeiből származó pénzek arányában tud fizetni. Elvileg. Valójában azonban egyes megrendelők azt a vadkapitalista gyakorlatot használják ki, hogy a stúdiók ár tekintetében versenyeznek egymással.Sőt, vannak akik úgy próbálnak piacot szerezni, hogy olcsóbb előállítási árat mondanak a többiekénél – majd minden alvállalkozójuknak kevesebbet is fizetnek.

Akad tehát olyan csatorna, amelyik egyszerűen nem tud többet fizetni (például az ifjúsági ismeretterjesztő csatornák – ezeken nem fognak olyan sokat reklámozni, így leszűkül a bevételi potenciáljuk). És van olyan is, aki nem akar.

A nagy mozik forgalmazói, akik akár a kétszeresét is ki tudnák fizetni a jelenlegi áraknak (főleg blockbusterek esetében) minek törjék magukat, ha akad, aki ennyiért is megcsinálja? Az adott szinkronstúdió pedig nem fog kétszeres árat kérni, mert akkor a konkurens aláígér, és elviszi a munkát. Az üzleti vállalkozások közötti szolidaritás és lojalitás már rég nem divat.

A magyar nézők ragaszkodnak a szinkronhoz, főleg a tévésorozatok esetében, de az új filmes csatornáknál is. Természetesnek veszik a létezését.

A nézők nem is gondolnak bele, mi lenne nélkülünk. Ez főleg akkor érhető tetten, amikor valamilyen produkcióba, marketing okokból, egy sztárt vagy celebet hívnak el (nem színészről beszélünk), ő gátlástalanul bemondja a gázsiját, a megrendelő pedig kifizeti azt. Mert úgy gondolja, hogy az illető jelenléte plusz nézőszámot és bevételt generálhat.

Ez persze valójában csak az amerikai modell másolása, ami ellen az ottani hangszínészek egyébként régóta és erősen tiltakoznak.

Valós felmérés, tudtommal, soha nem született arról, hogy a mozinézőket befolyásolta-e a döntésükben egy magyar híresség szinkronhangként való felbukkanása. De tény, hogy ők jobban tudják pénzügyi igényeket érvényesíteni, mint a szakma átlagdolgozói.

A néző hamar megszokja a kellemes orgánumot Hans Sigl, azaz A hegyi doktor, például számomra elképzelhetetlen Epres Attila nélkül. A magyar hang része az adott mű sikerének. Díjazza, értékeli ezt valaki?

A kérdés jó, a válasz megint csak árnyalást kíván. A szinkronnak (mint minden művészeti formának) vannak rajongói. Ők listákat gyártanak rólunk, rangsorolnak minket, blogot vezetnek a munkáinkról, érdeklődnek irántunk, esetenként többet tudnak a szinkronizált tartalmak magyar stábjainak összetételéről és összefüggéseiről, mint mi magunk.

Ők azonban egy csendes kisebbség, a többség számára ez egy láthatatlan szakma.

Az igazi gond, hogy állami szinten nem ismerik el a szakmát: jelöléseinket állami díjakra ugyanis rendre elutasítják Mint mondtam: zabigyerekek vagyunk.

Hány szinkronstúdió működik ma Magyarországon?

Tizenhárom. Ennél több stúdióban is készülnek utószinkronok, esetleg szinkronok, de állandó megrendelői körrel rendelkező, a filmek, sorozatok magyarításával foglalkozó műhelyek száma ennyi.

Amikor rákattintok a Netflixre, látom, hogy más a magyar hang szövege és más az aláírt szöveg. A laikus nem érti, miért nincs e tekintetben összhang?

Ez nem munkaszervezési anomália, hiszen más célt szolgál a kettő. A felirat gyakran külön készül, eltérő időben, nem a szinkron írója által; külföldről fordíttatják le, a stúdiók bevonása nélkül, lehetőleg minél hamarabb, hogy a tartalom „lokalizáltan” a lehető leggyorsabban hozzáférhető legyen.

Majd jön a szinkron, ami a résztvevők száma miatt sokkal időigényesebb feladat, és már a fordítása is más igényeknek kell, hogy megfeleljen, mint a feliraté. Ezért különálló szakma a szinkronfordító, azaz a szinkrondramaturg.

A szinkronszövegnek viszont pontosan ugyanolyan hosszúnak kell lennie, időben ugyanazokon a helyeken szünetet tartva, jelezve a levegővételeket, a reakciókat, a legapróbb hangokat, a dadogást, a hebegést, a sírást, a nevetést, ráadásul a szereplő pozícióját is.

A dramaturg feladata, hogy tartalmilag pontosan, de a szöveget erősen átszerkesztve, a magyar nyelvet kreatívan használva „újra írja” a dialógust, szem előtt tartva a tartalom mellett a stílust, és a képen látható színész tempóját, szüneteit, kis rezdüléseit is.

Prózaibb indok, hogy a stúdiók kapacitása is véges (példának okáért nem mindenki dolgozhat a Netflixnek, ehhez komoly követelményrendszernek kell megfelelni), így egy-egy szinkron esetleg csak hónapokkal a felirat után készül el. Kivételt képeznek a húzófilmek és sorozatok, melyeket igyekeznek világszinten egyszerre bemutatni, így ezeknek a felirata is a szinkronszöveghez igazítva készül.

Bár azt szoktuk mondani, hogy a magyar szinkron hungarikum, azért a Netflix és más streamingszolgáltatók más országokban is lefordítják a szöveget. Külföldön hogyan működik ez a rendszer?

Maga a szinkron valójában nem hungarikum. Az e kategóriába való felvétel iránti óhaj azért született meg, hogy a szinkron elfogadottságát valahogy feljebb tornásszuk. Valóságalapja persze van, hiszen a legnagyobb hungarikum maga a magyar nyelv.

A szinkron azonban (vagy, ahogy a streaming-szolgáltatók hívják: a lokalizáció) semmilyen formában nem a mi találmányunk. Kelet- és Nyugat-Európában, de más kontinenseken is természetes, hogy bizonyos alkotások a saját nyelvükön szólalnak meg. Ez nem kulturáltsági fokmérő, hiszen Németországban vagy Franciaországban is szinkronizálnak, és legjobb tudomásunk szerint nincs jelentős módszertani eltérés.

Ott hogyan működik ez?

A nagyobb alkotásoknál ugyanazokat a technikai paramétereket szabják meg világszerte a szinkrongyártóknak: adott szoftver adott részmegoldásait kell birtokolni és használni a munkához. Nem kell a kereket mindenhol újra feltalálni.

Persze akadnak eltérések, Németországban például a szöveg írója gyakran a szinkron rendezője is (hiszen ki ismerné jobban a fordításában rejlő apró nüanszokat, hogy átadhassa azokat a színészeknek?). Ott több nagyvárosban is gyártanak szinkront.

Amerikában gyakran több szereplő hangját ugyanazon színésszel oldják meg – Magyarországon egy filmben igyekszünk egy hangot egy karakterre használni. Szintén Amerikában kettéválik a szereposztás és a szinkronrendezés, a casting director és a voice director munkakörére – nálunk ezekért egységesen a szinkronrendező felel.

Vagy amíg ők a szinkron elkészítését szinte mondatokra bontják, mi nagyobb egységekkel operálunk: 30-50 másodperces, úgynevezett „tekercsekkel.

Ezek azonban a digitális érában már gyakorlati funkciójukat elvesztették, hiszen egy digitalizált filmbe ott nyúlunk bele, ahol akarunk. Mára inkább fizetési egységként használjuk a fogalmat. Módszertani különbségek tehát lehetnek, de a megközelítés mindenhol ugyanaz.

Már több neves színész felvetette a szakma kicsiny megbecsülését, legutóbb például Gálvölgyi János.  Volt-e ennek visszhangja?

Gálvölgyi János ezen megszólalása rosszkor jött, nem igazán pontosan írja le a mai viszonyokat, így a visszhangja inkább negatív volt a szakmában.Szögezzük le, hogy ő a 2000-es évek elejéről beszélt, amikor sok új stúdió bukkant fel a piacon, és némelyikben valóban akadhattak kevéssé komfortos építészeti megoldások – de persze akkor is működtek patinás stúdiók, ma pedig természetesen egészen más a helyzet. Gálvölgyi János a szinkronizálást az általa megnevezett okok miattegyébként nagyjából húsz éve abbahagyta.

A klasszikus korszak évtizedekkel ezelőtt véget ért. A Pannónia (ahol mára egyébként megint vannak stúdiók), a Movi (ahol ma buszpályaudvar áll), az egykori Tőzsdepalota – mind a múlté. A szakmát nem az állam finanszírozza, hanem magáncégek. A technika, az elvárások is megváltoztak.

A szinkronszakmát éppen eleget ütlegelik, sokszor teljes joggal. Pedig születnek kiemelkedő eredmények, vannak komoly teljesítmények, amelyek nem kapják meg az őket megillető méltatást. A mai világban nem arra lenne szükség, hogy tovább ostorozzuk ezt a jobb napokat is látott szakmát, hanem meg kellene próbálnunk megoldásokat találni, amelyekkel javíthatunk a színvonalán.

Művészet vagy kényelmi szolgáltatás a szinkron?

Ez nem azon múlik, hogy melyik stúdió milyen helyszínen, milyen területi felosztással van berendezve. Inkább azt az ostoba versenypolitikát kell megszüntetni, ahol a stúdiók egymással versengve az egész szakma árazását a „pincében” tartják, és ezzel megfizethetetlenné teszik az igazán jó szakembereket, akik közül sokan más szakmákban kamatoztatják a képességeiket. A megmaradtak pedig, a korrekt megélhetés érdekében, jócskán túlvállalják magukat, és ez mindig a minőség rovására megy.

De bármit is mondunk és teszünk, a szavunk sajnos nem hallatszik messzire. A valóság az, hogy a mi szakmánk összeomlását csak akkor venné észre az átlagfogyasztó, ha bekövetkezne – és onnan már nem lehetne a dolgot feltámasztani. A hozzáadott művészi értékkel együtt – ami hol több, hol kevesebb, de a létezése tagadhatatlan – afféle kényelmi szolgáltatás vagyunk, amit mindenki természetesnek tart.

 Mi az, amit eme alkotómunka legnagyobb gondjának lát?

Röviden: a pénz hiányát. Közgazdászok 41 százalékos reálbércsökkenést rögzítettek a szakmában – és ez négy évvel ezelőtti adat!

Bővebben: azt a vadkapitalista gyakorlatot, ami a mai világot jellemzi, de hazánkban különösen elharapózott. A stúdiók nem a szolgáltatás minőségében versenyeznek (ki dolgozik jobban, kinek van hozzáférése tehetségesebb szakemberekhez, ki nyújt profibb szolgáltatást), hanem kizárólag abban, hogy ki dolgozik olcsóbban.

A megrendelők többségének pedig ez bőven elég: se igényük, se képességük nincs arra, hogy a minőségbeli különbséget lássák és értékeljék. A filmhez (és ezáltal a szinkronhoz) mindenki ért. És legtöbbször „jó az úgy”, csak olcsó legyen.

Hogyan tovább? Mit tud tenni a szakmai szervezet?

Magasabb bérekkel jobb szakembereket lehetne bevonzani a szakmába, illetve a jelenlegi jó szakembereknektalán kevesebb munkát kellene vállalniuk, hogy még nívósabbvégterméket állítsanakelő.Esetleg tovább is képezhetnék magukat. A Szinkron Alapszervezetnek a napi teendőkön túlmutatóan van néhány kiemelt elvi célja.

Idealistaként elősegíteni a magyar szinkron felemelkedését, pragmatistaként megállítani a magyar szinkron elinflálódását, realistaként pedig lelassítani a magyar szinkron amortizálódását.

További hírek