Miként ismerhetjük fel, ha valaki meg akar támadni minket? S ha manipulál egy randevú során? Mihez kezdjünk, ha egy szórakozóhelyen belénk kötnek? Miként viselkedjünk, ha az értékeinket követelik? Önvédelmi tanácsokat kértünk a szakértőtől.
Dr. Pintér Márton a Krav Maga önvédelmi és taktikai rendszerének Expert 3 szintű oktatója. Fegyveres testületeket, biztonsági szolgálat tagjait és civileket egyaránt oktat világszerte és Magyarországon is. A budapesti központban hétvégente csoportos önvédelmi szemináriumokat tart nőknek.
A cél nem az, hogy a részt vevők egyik pillanatról a másikra acélosan izmosak és erősek legyenek, hanem hogy használják a megfigyelőképességüket, a megérzéseiket és átlássák, megértsék a támadások előtt, alatt zajló folyamatokat.
A megfelelő mentalitás és helyzetfelismerés, illetve az annak megfelelő reakció nagyon is tanulható, és időnként ez ment meg minket. A hosszabb elmélyüléshez a tanfolyam és a Kézikönyv emberi ragadozókhoz https://nemvagyokaldozat.hu/termek/kezikonyv-emberi-ragadozokhoz-nem-csak-noknek/ című könyv lesz segítségünkre, de addig is átbeszéltünk néhány fontos kérdést dr. Pintér Mártonnal is.
Mitől függ az, hogy amikor megtámadnak minket, akkor harcoljunk vagy meneküljünk?
Nem minden veszélyhelyzet azonos.
Ahhoz, hogy a lehető legjobb reakciót tudjam adni, tisztában kell legyek azzal, milyen típusú veszéllyel állok szemben.
Ha egy rabló elém áll egy késsel, és azt mondja, hogy add ide a pénztárcád, a kocsikulcsod, a telefonod, a laptopod, vagyontárgyadat, akkor igen, a legoptimálisabb megoldás az együttműködés. Odaadom a rablónak, amit kér és 99,9 százalék, hogy ő abban a pillanatban le is fog lépni azzal, amit zsákmányolt és vége a helyzetnek. Önvédelmi szempontból a lehető legoptimálisabban, fizikailag sértetlenül jöttem ki belőle.
Van ugyanis egy alaptétel, hogy az igazunkért és a pénzünkért nem harcolunk, a túlélésünkért harcolunk.
Mit jelent ez pontosan?
Nyilván foggal-körömmel harcolsz és szóba sem jöhet az együttműködés, hogyha a testi épségedről, az életedről, a szeretteidről, az egészségedről van szó. Ezek a megfizethetetlen dolgok, ezekért mindig minden esetben kiállunk. Egy rablóval szemben szinte kivétel nélkül mindig az együttműködés hatékony.
Egy erőszakolóval, egy bármilyen bántalmazóval, egy emberrablóval szemben pedig mindig az ellenállás a megfelelő válasz.
Adjam oda csak úgy az értékeimet?
Az igazunkért és a pénzünkért nem harcolunk. Ha meg tudom venni ennyiért a szabadságomat, a testi épségemet, akkor ez egy szükséges rossz, egy szükséges költség.
Ha a rabló úgy akarná elvenni a pénztárcámat, hogy bánt is engem, akkor már hátamba döfte volna a kést, hiszen fekvő embert könnyebb kirabolni.
Segít az, ha ilyen helyzetben megpróbáljuk lefényképezni vagy bármilyen módon azonosítani a rablót?
Ezzel csak még nagyobb veszélybe sodorjuk magunkat. Ha a rabló felszólít arra, hogy működjünk együtt vele, vagy megszúr a nála lévő késsel, akkor működjünk együtt vele. Ne mondjuk azt neki, hogy jöjjön oda és vegye el ő a táskánkból az értékeinket, mi magunk vesszük elő és a lehető legmesszebbről, karunkat kinyújtva adjuk oda neki.
Eközben pedig ne nézzünk sem a szemébe, sem az arcába. A mellkasa közepére tekintsünk.
Miért nem érdemes az arcára néznünk?
Egyrészt nem tudjuk, hogy éppen nem egy próbára bocsátott, feltételesen szabadlábra helyezett emberről van szó, aki joggal félhet attól, hogy mi képesek leszünk beazonosítani őt, mint rablót. Legjobban azzal járunk az együttműködéskor, ha nem is vagyunk képesek azonosítani őt, tehát nem nézünk bele az arcába. A másik ok pedig taktikai, amit az önvédelemben is oktatunk. Önvédelmi szituációban nem azzal járunk a legjobban, ha a másik szemébe nézünk, mert nem a szemével vagy a szavaival fog támadni, hanem a kezeivel és a lábaival. Azt pedig sokkal jobban látom, ha közben a test középpontján tartom a tekintetemet mellmagasságban, és a perifériás látótérben megjelennek a végtagok.
Honnan tudhatjuk, hogy mi jár a támadó fejében?
Én személy szerint minden idegen emberrel kapcsolatban, akivel konfliktusba kerülök, három dolgot szoktam feltételezni.
Egy: fegyvere van, csak még nem vettem észre, vagy nem vette elő.
Kettő: társai vannak, csak azok a társak még nem kerültek a látóterembe. Lehet, hogy még nem szálltak ki az autóból, vagy éppen a pultnál vannak, vagy a mosdóban. Nem értek még oda.
Három: az az ember, akivel konfliktusban vagyok, jobban ért az erőszakhoz, mint én. Jobban tud verekedni, és ha én megütöm vagy megrúgom, az nem zavarja, nem árt neki. Ezt szoktam feltételezni, függetlenül attól, hogy a másik néz ki, vagy milyen a habitusa.
Nem szabad ilyen szempontból sztereotípiákban gondolkodni. Igenis veszélyes lehet az is, aki nem 200 centiméter magas és 120 kiló.
Azaz érdemes együttműködnöm, elmenekülnöm, békítenem, elbújnom, tehát minden taktikai megoldást kilátásba helyezni, ami arról szól, hogy a fizikai konfliktust elkerüljem.
Mi a helyzet akkor, amikor erre nincs esélyünk, mert nem egy rablótámadásról van szó?
Ha testi épségünk a tét, akkor minden lehetőségünkre álló eszközt fel kell használnunk arra, hogy túléljük ezt a helyzetet. Nem azon kell gondolkodni, hogy a másik mennyivel nagyobb vagy erősebb, vagy hogy a támadók mennyivel többen vannak. Ne a különbségeket keressük a támadó és a saját testünk között, neki mennyivel hosszabb a karja, nagyobb a tömege, hanem a hasonlóságokat. Ha belenyúlok a szemébe, akkor az neki ugyanúgy fáj, mintha az én szemembe nyúlna bele valaki. Ha nem is nagy erővel megszorítom vagy megütöm a torkát, a légcsövét, hiába sokkal erősebb, nagyobb, ugyanúgy össze fog csuklani. Mindig nézzük azt, a másik hol sérülékeny, hol tudjuk az erőviszonyokat egy kicsit kiegyenlíteni. Emellett fontos, hogy ne az egész háborút akarjuk egyszerre megnyerni, csak kis csatákat. Nézzük azt, hogy a következő másodpercben hogyan tudjuk megvédeni magunkat.
Milyen eszközt használjunk hozzá?
Ha a menekülés a megfelelő, tegyük azt, ha az elbújás, akkor bújjunk el, és minden másodperc idő, amit nyerünk, közelebb visz ahhoz, hogy a támadó feladja.
Használjuk a tereptárgyakat, mert értékes időt nyerhetünk csak azzal is, hogy az autó vagy az asztal körül fogócskázunk az elkövetővel, dobáljuk meg mindennel, ami a kezünk ügyébe esik, kövekkel, botokkal, szórjunk a szemébe bármit, amit találunk, vágjunk az arcába a kulcscsomónkkal,
kiabáljunk, hívjuk fel a külvilág figyelmét arra, ami történik velünk, mert ezekkel még mindig sikerül elkerülnünk, hogy fizikai kontaktusba kerüljünk a támadóval.
Még mindig nem sérültünk meg, a másik viszont folyamatosan veszít a pozíciójából mert időbe telik a támadás elkövetése, nem vagyunk könnyű áldozatok, nő a lebukás esélye, és ő még mindig nem jutott el a célhoz. Mindent vessünk be azért, hogy elkerüljük a küzdelmet, mert egyrészt amíg bevetem ezeket az eszközöket, addig is folyamatosan növekszik bennem a harciasság, és akkor az utolsó utáni pillanatban, ha már tényleg semmi más nem segít, akkor a vészforgatókönyv az, hogy akkor viszont mindent be fogok vetni és lágyékra, térdre, torokra, szemre és olyan pontokra támadok, ahol talán meg tudom változtatni az erőviszonyokat.
Miért fontos, hogy legyenek stratégiáim a különféle helyzetekre?
Azzal, hogy kész panelválaszaim, protokolljaim vannak arra, ami történik, az olyan, mint egy tűzvédelmi oktatás a munkahelyen, vagy mint az elsősegélynyújtási protokoll baleset esetén. Nem gondolkodunk, hezitálunk, tanakodunk, hanem tudjuk, hogy ha tűz van, melyik kijáraton kell elhagyni az épületet, vagy ha égési sérültünk van, azt víz alá tesszük.
Pontosan azért, hogy gondolkodás és tétovázás nélkül pánikhelyzetben sikerüljön egy váratlan helyzetben megfelelő döntést hozni.
Nem kellene bíznunk a világban, amiben élünk?
Ne a világtól várjuk, hogy biztonságban legyünk, hanem magunktól.
A világ önmagában nem biztonságos közeg. Egyetlen, táplálékláncban élő élőlény sem várja el, hogy a világ biztonságosan kezelje őt. Amelyik így tesz, az elpusztul.
Automatikus, hogy körbenézünk, amikor kilépünk a kapun, és nem rögtön a telefonunkba temetkezünk.
Vagy ha bemegyünk valahová, megnézzük, hol vannak a kijáratok, vagy amikor megáll a metró, egy pillanatra felnézünk, hogy ki szállt még fel velünk együtt. Ne féljünk beletenni a zsebünkbe egy gázsprayt, és úgy menjünk sportolni. Kinek paranoia ez, kinek felkészülés. Az önvédelmi gondolkodás egy biztonsági háló. Az éberség és a nyitott szemmel járás, a figyelem pedig hozzásegít egy sor plusz jó dolog megéléséhez: észrevesszük az unokát a nagyszülővel, a kedves párt a padon, a szép épületeket, embereket, akiket nem vennék észre zombi üzemmódban, a gondolatainkba vagy a telefonunkba merülve. De továbbmegyek: ki veszi észre az utolsó parkolóhelyet, a rövidebb sort a pénztárnál? Az, aki figyeli a környezetét.
