Amikor arról beszélünk, hogy eltűnnek a város régi épületei, legtöbbünknek roskatag bérházak, esetleg impozáns paloták vagy kunyhókból álló szegénynegyedek jelennek meg a szeme előtt. Jellemzően olyanok, amelyek még a háború előtt épültek. Pedig az idő múlik: ma már a háború utáni házak között is akadnak hatvan-hetven évesek, amelyek korántsem tekinthetők újaknak. Közülük pedig egyre több tűnik el, hogy a helyükre jellemzően valami még újabb épüljön. Cikkünkben olyan jellegzetes, karakteres épületeket gyűjtöttünk össze, amelyek bár csak a huszadik század második felében épültek fel, s évtizedekre meghatározták a város képét – ma viszont már hiába keresnénk azokat.
Egy város épületállománya folyamatosan változik: valahol mindig bontanak és építenek valamit. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy „épp most készül el”, a mi életünkben.
Pedig egy emberi életen belül megtapasztalhatjuk, hogy a házak megszületnek és elpusztulnak.
A háború óta számos fontos épületet emeltek és bontottak le, az idősebb városlakók akár láthatták mindkét eseményt. De nem is kell túl öregnek lennünk egy ilyen változás megéléséhez, hiszen a rendszerváltás után épült jellegzetes házaknak sem áll már mindegyike. Vagyis, akár egy harminc-negyven éves fővárosi polgár is szemtanúja lehetett annak, hogy egy telken a magasba emelkedett, majd nyomtalanul eltűnt valami.
Hogy miért rombolnak és építenek folyamatosan egy városban, annak sok oka lehet. Évszázadokon keresztül a háborúk voltak a legfőbb okai a pusztulásnak – a régi házakat nagyon ritkán bontották le, inkább át- vagy továbbépítették azokat.
A budai Vár polgárházai közt sétálva számos olyat találunk, amelyeket a középkorban emeltek
– némelyiknek a gótikus ülőfülkéje is megvan –, majd később barokk vagy klasszicista modorban építették át a homlokzatát. Erre jön általában egy vagy több huszadik századi réteg.
Az elmúlt száz évben azonban jelentősen lerövidült az épületek élettartama. Jellemzően a pillanatnyi igények kiszolgálására terveztek házakat, amik nagyon gyorsan elavultak. Az új divat pedig nem átalakított, hanem újat „gyártott”. Ahogy a legtöbben nem vesződünk már a telefonunk, ruhánk, háztartási gépeink javításával – hiszen olcsóbb újat venni –, úgy az épületek átépítése sem kifizetődő.
A Várnegyednél maradva, a polgárvárosból is elkezdték kibontani azokat az épületeket, amelyek a huszadik század második felében épültek a világháborús foghíjak pótlására.
A Virág Csaba tervezte Teherelosztó bontása az Országos Levéltár mellett, illetve Jánossy György és Laczkovics László Diplomataházának eltűntetése a Szentháromság térről komoly vitákat kavart építészkörökben.
Sokan úgy vélték, hogy kitűnő alkotók fontos munkái ezek, amelyek a Vár építészeti értékét növelték, ráadásul annak az egyedülálló rekonstrukciós munkának voltak a fontos elemei, amivel a negyedet helyreállították a háború után.
Mások szerint viszont ezek „tájsebek” voltak a polgárváros testében. Olyan beavatkozások, amelyek teljesen elütöttek a történelmi környezettől. S bár mondjuk a Szentháromság téren jelenleg is épülő új házat senki sem tartja kiemelkedő alkotásnak, pártolói szerint célját betölti: belesimul az utcaképbe, nem zavarja a tér harmóniáját.
A vári bontásoknál ráadásul még hangsúlyosabban előkerül az az érv, ami gyakran felmerül a huszadik század második felében épült házakkal szemben: az ideológiai.
A szovjet megszállás és a pártállami diktatúra sötét korszaka volt Magyarországnak, jogos tehát az ellenérzés azokkal a fejlesztésekkel szemben, amelyek ehhez a korszakhoz kötődnek. Még akkor is, ha valójában az építészeti alkotások jelentős része független az ideológiától.
Az áruház – ez a hazánkban mára szinte eltűnt kereskedelmi forma – a két világháború között is presztízsberuházásnak számított.
A Párisi Nagyáruház vagy a Corvin Áruház nyitásánál az épület nagyszerűsége is csábította a vásárlókat (még ha az előbbi meg is osztotta a közvéleményt). A szocializmus idején épp ilyen fontos maradt a látszat – sőt fontosabbá vált. Az új áruházakkal is mutatni akarta a hatalom, hogy minden rendben van – sőt, még inkább rendben van, mint korábban volt. (Nem véletlenül volt a Rákosi-kor egyik legfontosabb propagandafilmje épp az Állami Áruház.) A kirakatokban megjelenő kínálat mellett maguk az épületek is az új állam nagyságát hirdették.
Az egyik legkorábbi, országosan ismertté vált épület az Úttörő Áruház volt, amely sok gyerek számára (köztük számomra is)
leginkább a Kovács Margit-féle világtérképes kút és annak teknősei miatt volt nevezetes.
Persze az akkoriban fel se tűnt nekünk, hogy az 1950-ben átadott alkotásról hogy, hogy nem, de Amerika lemaradt, rákerült viszont sok ragyogó vöröscsillag (a legnagyobb persze Moszkvánál). A látványos épületből mára csak ez a kút maradt meg.
Jóval később épült, s talán még híresebbé vált a budai Skála Áruház. Ez már nem a szigorú kommunista hatalom erejét sugározta. Épp ellenkezőleg:
megpróbált korszerű, könnyed, nyugatias lenni, mintha feledtetni próbálná, hogy továbbra is a keleti blokk országa voltunk.
Ehhez az életérzéshez persze nagyban hozzájárult a hatalmas reklámkampány, és hogy az áruházláncnak saját arca és kabalája lett: Komjáthy Ági és a Skála Kópé. Itt használtak először vonalkódot Magyarországon, de életemben először itt találkoztam például mozgójárdával is.
A szolgáltatások és a reklámok mellett persze nagyon fontos és új volt az épület kialakítása is.
A Kovács István tervezte, 1976-ban átadott ház az első olyan kereskedelmi központ volt Budapesten, amely a későbbi nagy plázahullám előfutárának tekinthető.
Hatalmas, többemeletes épület, gyakorlatilag ablakok nélkül. Meg sem próbált alkalmazkodni a környezethez, nem a külsővel, hanem szigorúan a belső terével igyekezett vonzó lenni. Ez utóbbit kifejezetten nyugati mintára alakították ki a Skála-Coopot vezető Demján Sándor útmutatásainak megfelelően. Az áruház még túlélte az az ezredfordulót, de 2007-ben lebontották, hogy két évvel később már az Allee nyíljon meg a helyén.
Érdekesen alakult a mellette álló, másik ikonikus kereskedelmi épület, a Fehérvári úti vásárcsarnok jellegzetes, zikkuratszerű tömbjének sorsa is. Az itt működő régi piacot a Skála építésével párhuzamosan bontották el, a helyén 1977-ben nyílt meg az új.
Ami igazán különlegessé teszi az az, hogy ez a Halmos György tervezte ház mind a mai napig megvan, csak épp „becsomagolták”.
A védett betonszerkezetet nem lehetett lebontani szerencsére, így 2003-ban úgy bővítették Kertész András Tibor tervei szerint, hogy köré vontak egy nagyobb épületet: a külső teraszokból így belsők lettek.
Érdekes párhuzam, hogy a szocializmus alatt a kor másik jelentős áruháza a már emlegetett Corvin maradt, de rá se lehetett ismerni.
Az 1966-ban homlokzatára került luxaflex alumíniumburkolat jobban megváltoztatta a ház – és vele együtt az egész Blaha Lujza tér – képét, mintha új épületet emeltek volna a helyére.
Épp ilyen nagy változást jelentett, amikor 2018-ban leszedték az időközben ikonikussá vált burkolatot, majd az is, amikor 2023-ban elkészült a régi homlokzat helyreállítása.
Halmos Györgynek nem a Fehérvári úti vásárcsarnok volt az egyetlen eltűntetett épülete, amely egykor meghatározó eleme volt a budapesti városképnek. Igaz, a városligeti Petőfi Csarnok tulajdonképpen nem volt új épület, sőt. Eredetileg a 19. század végén emelt Iparcsarnok állt itt, amely a háborúban súlyosan megsérült. Romjain húzták fel a Kohó- és Gépipari Csarnokot. Ezek az épületek még az egykor itt működő vásárvároshoz tartoztak, ami 1974-ben elköltözött Kőbányára.
Ma már egyedül a Pántlika bisztró emlékeztet erre az időre.
A vásárváros legtöbb épületét már a szocializmus évtizedeiben elbontották, a belföldi idegenforgalom pavilonját, a „Magyar Atomiumot” pedig Balatonboglárra szállították, ahol ma Gömbkilátó néven üzemel. A Hungexpo irodái voltak az utolsó vásárvárosi romok, amelyek eltűntek a Ligetből – azóta a Zene Háza áll a helyükön.
A Kohó- és Gépipari Csarnok viszont új funkciót kapott. Egy darabig raktárként üzemelt, majd 1985-ben teljesen átépítették, és Petőfi Csarnok néven nyílt újra, mint rendezvényhelyszín. A Halmos György és Tihanyi Judit (építészet és belsőépítészet), valamint Geblusek Antal (belsőépítészet) tervei szerint átalakított épület elég öszvérmegoldás lett. A tervezők keze meg volt kötve: nem csak kevés pénz volt az átalakításra, de menet közben módosítani is kellett a terveket, hogy befogadhassák a Közlekedési Múzeum gyűjteményét, ami egy hídon át lett látogatható. Ennek ellenére friss, fiatalos, posztmodern lett a végeredmény, ami még a külföldi szaksajtó figyelmét is felkeltette. Igaz, amikor 2017-ben lebontották, maguk a tervezők sem hullattak értük könnyeket.
A telek lassan egy évtizede el van kerítve a látogatók elől. Sokan szeretnék, ha a mostoha sorsú épület helyét megkapná a Liget, és nagyobb lehetne a Nagyrét, de a hivatalos elképzelések szerint egyszer majd az új Nemzeti Galéria fog itt állni valamikor.
Feltűnően sok közlekedési fejlesztés is rövid életűnek bizonyult a háború után eltelt időszakban. Ennek oka természetesen lehet az is, hogy megváltoztak a közlekedési szokásaink, igényeink (így tűnt el például a Ferenciek terének autós alagútja), de igen sokszor a gazdasági szempontok diktáltak.
Egy közlekedési csomópontban mindig nagy a forgalom, vagyis oda érdemes üzletközpontot, irodaházat telepíteni. Így épült fel a 21. században a KÖKI Terminál Kőváry György 1980-ra elkészült szupermodern Kőbánya-Kispest vasútállomása helyén. Vagy épp irodakomplexum az 1988-ban átadott Árpád híd buszvégállomás helyett, amelyet Vikár András és Lukács István még a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat (Buváti) építészeiként terveztek. A több ütemben felépült Árkád bevásárlóközpont pedig nem csak a 13-as villamos végállomásának építményeit, de a Skála Barkácsáruházat és a „szovjet bemutatóterem” nevű furcsa funkciójú épületet is „maga alá gyűrte”.
Látványosabb volt azonban a változás az Örs vezér tere másik oldalán. Ott ugyanis a régi, 1970-ben épült metróvégállomás tűnt el, hogy 2007-ben újat építsenek a helyére.
A változást sokan nem értették, hiszen népszerű állomás volt
a hatalmas réz domborművet, amelyen a két metró és a város nevezetességi jelentek meg, majdnem annyira szerettük gyerekként, mint az Úttörő áruház világtérkép-medencéjét. Az új épületet sokan fölösleges fejlesztésnek tartották, míg másokat az zavart, hogy ezzel megint jóidőre lekerült a napirendről a 2-es metró és a gödöllői HÉV összekötése.
Érdekesen alakult a valamikori Népstadion metróállomás sorsa is. (Csak úgy, mint a névadó épületé. A ma Puskás Ferenc nevét viselő stadiont a főbejárat kivételével talajszintig bontották le, sokan mégsem érzik, hogy ikonikus épületünk tűnt volna el: viszonylag hamar, hasonló geometriával épült fel az utódja. A közeli Sportcsarnok helyén álló Papp László Budapest Sportaréna tömege is idézi elődjét, még ha áramvonalasabb is annál. Az 1982-ben emelt régi épület 1999-ben égett le, de néhány évvel később már állt is az utódja.)
Szóval az egykori Népstadion állomás azért érdekes, mert az ötvenes évek elején megépítették szocreál stílusban, kupolákkal. Ám mire 1970-ben valóban megnyílt a metró, addigra az épület elavult: a helyén újat emeltek. Most ezt a házat is elérte az ingatlanfejlesztési hullám, már megvannak a tervek arra az irodaházra, amely ennek a helyén fog állni.
Egy város épületállománya folyamatosan változik: valahol mindig bontanak és építenek valamit.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/eltunt_budapest_2
