Nyugaton kevesebben fürdenek naponta

Ha most Olvasóink között feltennénk a kérdést, ki az, aki nem minden nap, esetleg nem minden másnap szokott megfürdeni, akkor nagy valószínűséggel kevés válaszra számíthatnánk. Hiszen korunk szerves részévé vált e rendszeres higiéniai rítus – már ami a fejlett országokat illeti. De vajon mikor alakult ki sajátos fürdőkultúránk, és milyen irányba haladt? Hol, és mennyire tulajdonítanak ennek nagyobb jelentőséget napjainkban?

Talán az első és legfőbb kérdés e tekintetben: Mióta fürdünk? (Mármint civilizáltan.) Ennek meghatározása nagyjából a tyúk vagy a tojás kategóriába sorolható, a történelemben visszautazva azonban találunk bizonyítékokat arra vonatkozóan, nagyjából mikor kezdett el kibontakozni az erre való egyre nagyobb és összetettebb igény. A Kr. e. IV. évezredből már ismerünk olyan feljegyzéseket, miszerint az Indus vizét egy palota lakóinak kényelmére egy csőrendszeren keresztül az épületbe vezették. Mintegy két évezreddel későbbről származik az az ókori fürdőedény, amelyre Kréta szigetén, a knósszoszi palotában bukkantak rá. Több fürdőszoba, toalett és csatornahálózat maradványain túl ez a nagyjából másfél méter magas, lábakon álló „kád” egészen jó állapotban őrződött meg.

Habár már a görögök is alkalmaztak fürdőszoba, illetve közfürdő megoldásokat, a fürdést a csúcsra mégis a rómaiak emelték. Az általuk kifejlesztett termák nem csupán tisztálkodási, hanem komoly rekreációs célokra épített fürdőkomplexumokká nőtték ki magukat, ahol hideg- és melegvizes, valamint gőzfürdőzés mellett masszázsra és sportolásra is lehetőség adódott. Az első nyilvános fürdők Rómában a második pun háború (Kr. e. 218–201) után jelentek meg. Kezdetben fizetni kellett a használatukért, majd Marcus Vipsanius Agrippa államférfi és hadvezér végrendeletében a római népnek adományozta fürdőjét, s meghagyta, hogy azt ingyen használhatják. Ebben meglátva a polgárok megnyerésének lehetőségét, a római császárok körében is elterjedt a köztermák építésének divatja. Kr. u. 334-ben Rómában már 13 fürdő működött, így a fürdőzés már nemcsak a palotában élő tehetősebb réteg kiváltsága lehetett.

Közvetítők és terjesztők

A Római Birodalom bukásával annak fürdőkultúrája részben az iszlám világ közvetítésével tovább vándorolt és fél Európát „megfertőzte”. A több évszázadon átívelő török hódítások nyomán pedig hazánkba is eljutott, kedvező adottságai révén így Buda az egyik legnagyobb fürdőközponttá vált. Az egykori törökfürdőkből napjainkban többnek is láthatók régészeti nyomai, melyek közül négyben – mai nevükön Király, Rác, Rudas, Veli bej – ma is gyógyfürdő üzemel, igaz kettő jelenleg zárva van.

Később, főként a nemesség tagjai, akik tartottak a közös fürdőzésben rejlő esetleges megfertőződés veszélyétől, inkább a parfümöket részesítették előnyben, melyek gyártása így egyre szélesebb körben elterjedt. Ellenben a fellángoló járványok, például a pestis miatt – amiről ekkor még úgy gondolták, hogy a bőr pórusain keresztül, akár fürdés közben is képes bejutni a szervezetbe – a nyilvános fürdőkre lakat került.

Persze csak átmenetileg. A XIX-XX. században a modern csatornahálózatok építésének és a higiéniai viszonyok javulásának köszönhetően a fürdőzés újra fénykorát élhette, és nem sokkal később az átlagos otthonok is megfelelően felszerelté váltak a fürdéshez. Eleinte ugyan még a tehetősebb polgárság körében is ritkaságszámba ment az önálló fürdőszoba, a múlt század derekára azonban a nagyvárosi lakások elképzelhetetlenné váltak e káddal és mosdóval ellátott, külön tisztálkodó helyiségek nélkül.

Felelősen tisztálkodni

Napjaikban – már fürdőszobával rendelkezve – természetesnek vesszük, hogy reggel és este is biztonságos, kényelmes és nem utolsó sorban privát módon tisztálkodhatunk. Mostanában számtalanszor elő is kerül a téma, hogy netán túl sokszor tesszük mindezt? A kérdésre adandó válasz azonban meglehetősen összetett, például függ a víz hőmérsékletétől. Ha feltételezzük, hogy csak gyors, langyos zuhanyt veszünk, úgy a naponta fürdés nem eredményez lényeges élettani változást. A forró víz ellenben a bőrünk felületét természetes módon borító zsírköpeny, az úgynevezett hidrolipid filmréteg károsodásához vezethet, ami végső soron a kórokozók szervezetünkbe jutását eredményezheti. Hasonló kimenetellel zárulhat a tisztálkodó szerek mértéktelen használata is.

Természetesen első az egészség, azonban nem mehetünk el a fürdés ökológiai vonatkozásai mellett sem. Amiből látszólag sok áll rendelkezésre, abból hajlamosak vagyunk többet is használni, esetünkben az egyéni vízlábnyomunkat növelni. Egy átlagos, fejlett országban élő személy körülbelül 120-150 liter vizet használ el naponta, ennek természetesen nagy része fürdővíz.

Ráadásul ebbe még nincs is beleszámolva a termékek és szolgáltatások előállításához, illetve működtetéséhez igénybe vett mennyiség. Pazarló vízhasználatunk azonban leginkább csak közüzemi számláinkat látva érinthet kellemetlenül, bele sem gondolunk a vízhiányos területeken élő lakosság küzdelmeibe azért, hogy mindössze a napi ivóvíz biztosítva legyen.

Hol fürdenek a legtöbbet?

Érdekes irány figyelhető meg a fejlett nyugati országokban a rendszeres tisztálkodással kapcsolatban, ugyanis egyre növekszik a napi fürdést elhagyók aránya. Ez kevésbé anyagi – bár az energiaválság következtében egyes helyeken jelenleg akár a meleg víz költségei is indokolhatnák -, mindinkább szemléletbeli változást jelent: egyrészt az imént említett ökológiai lábnyom csökkentése, másrészt a tisztálkodószerek okozta bőrkárosodás, túlzott kiszáradás miatt hagynak fel a napi fürdéssel, zuhanyozással. Egy korábbi felmérés szerint a briteknél a férfiak több mint 40, a nőknek pedig több mint 30 százaléka nem zuhanyozik naponta, a lakosság 12 százaléka pedig hetente csak egyszer fürdik le alaposan, sőt a brit tinédzserek több mint fele sem mosdik naponta.

Bár hozzátehetjük, hogy nyilván léteznek mind anyagi megfontolásból (spórolás céljából), mind a pénzügyi vagy infrastrukturális (nincs vízvezeték) lehetőségek hiányában kevesebbet fürdők is. Az elmaradott térségekben egyértelműen ez utóbbi ok jár az élen.

Hazánkban a török hódoltság létrejöttétől egészen napjainkig tartó időszakban meghonosodott egy több évszázados fürdőkultúra, amely jelenleg is Európa, de még világszinten is kimagasló minőségnek és népszerűségnek örvend, de hogy ez az otthoni fürdési szokásainkban miként csapódik le, ezzel összefüggésbe hozható adatok nem sok helyen állnak rendelkezésre. Például némi kutakodás után 2015-ből találunk egyet, melyet az Euromonitor piackutató cég végzett. Felmérésük szerint hazánkban ekkor a fürdő- és zuhanykozmetikumok forgalma mintegy 7 százalékkal emelkedett a korábbiakhoz viszonyítva, közülük is tusfürdőből vásároltunk többet, azaz vélhetően többet is fürödtünk. A cég 2020-ig terjedő előrejelzésében akkor még e tendencia folytatódását vetítette előre, de hogy ez végül így történt-e, azt nem tudni.

Egy másik (2016-os), világméretű felmérés szerint (ebben sajnos Magyarország nem szerepel) a bolygón legtöbbet fürdő nemzetek közé Brazília, India és az Egyesült Államok (átlagosan 13 perces fürdési idővel) sorolható, míg folytatva a sort Ausztrália (8 perces fürdéssel), Japán és Mexikó, majd Európában Franciaország, Nagy Britannia és Spanyolország (2-5 perc) következik. A sereghajtók közé Kína és Oroszország tartozik, ahol kissé rontja a helyzetet, hogy eleve nem mindenhol áll rendelkezésre vezetékes, fürdőzésre alkalmas víz, ugyanakkor a vízhasználat így is jelentős. A felmérésben nem szereplő fejlődő országok (főként Afrika, valamint Ázsia leszakadó térségeiben) vélhetően sokkal rosszabb eredménnyel zárnának e tekintetben.